A nyelv alapvető fontosságú része életünknek, ám míg ez Magyarországon élve értelemszerűen semmilyen problémát nem okoz, addig külföldre költözve a nyelvi kompetencia hiányából már adódhatnak gondok. Körülbelül két hete már volt erről szó, akkor Viki írta meg tapasztalatait, én pedig arra kértelek titeket, írjátok meg ti is, miként éltétek meg a hasonló helyzetet. Következzen ma egy összeállítás (kísérletképpen is) a véleményekből, tapasztalatotokból.

Előtte viszont felidéznék pár rövid részletet Viki írásából (ha esetleg valaki nem olvasta volna – egyébként itt lehet pótolni), csak hogy felvegyük a fonalat. Ő akkor azt írta, hogy noha sok mindenre felkészültek, egyebek mellett arra is, hogy a nyelv miatt az elején nem a szakmájukban fognak dolgozni, mégis érték meglepetések őt és párját. 

„A nyelv, az önkifejezés képességének fontosságát csak mostanában értettem meg igazán. A fenti mondatokat leírva azt sugallom magamról, hogy intelligens ember vagyok, aki képes magát választékosan, árnyaltan kifejezni, ezáltal jó kapcsolatokat kialakítani. 

Élő beszélgetésben ehhez általában párosul egy optimális helyzetfelismerő-képesség és emberismeret, az eredmény pedig a beszélgetés során kialakuló összhang, adott esetben szimpátia. A szimpátia pedig tudjuk, hogy hatalmas erőforrás. 

A kommunikáció számomra egy olyan szuperfegyver, aminek segítségével még egy félbehagyott bölcsészdiplomával is képes voltam remek munkahelyekre bekerülni. 

Olyan munkakörben dolgozom, amelynek legalább az 50%-a kommunikációból áll, napi ezerszer kiteszem magam a nyelvbotlások, rossz akcentus, félreértett rendelések fájdalmas pofonjainak, és az egészet végig nézik a kollegák, akik ezek hatására nem egy intelligens, tanult embert látnak, hanem egy buta bevándorlót, aki rengeteg hibát követ el. 

A kommunikáció fala egyszerűen nem engedi át a többi emberi értéket, legalábbis rendkívüli módon redukálja. Amikor pedig az időm nagy részét ezekben a rossz hangulatú szituációkban evickélve töltöm, tovább debilizálódom, vagyis a kialakult szorongással tovább rontom a helyzetet és ott is vétek hibákat, ahol nem szoktam. Ahogy pedig az állapot fixálódik, a folyamatos debilség szépen bekúszik a fegyverzetem mögé.” 

Eddig tehát a részlet Viki írásából, most lássuk, ti miként vélekedtetek erről a blog Facebook-oldalán. 

„Nálam működött a metakommunikáció” 

Erzsébet például azt írta, neki is voltak hasonló érzései, ami érthető, hiszen ő szinte nyelvtudás nélkül lett határátkelő. „A mostani angolomat sem lehet tudásnak nevezni. De mivel sokáig tanár voltam, nálam működött a metakommunikáció. És még valami a kedvesség, a nyíltság, és a türelem.” 

Tapasztalata szerint működő módszer, ha az ember elnézést kér a rossz angolságáért, mert erre a legtöbb (a fair playben hívő) angol beszélgetőpartner általában sietve közli, hogy egyrészt jó az angolja, másrészt sokkal jobb, mint az ő magyarjuk. 

„Aztán szép lassan az is kiderült, hogy a kelet-európai bevándorló sokkal többet tud az angol irodalomról, történelemről, mint ők. Ez végképp lefegyverezte őket. :) Igaz, én nem olyan munkakörben dolgozom, ahol a nyelvhasználatnak nagy jelentősége van. De nagyon megértem a poszt íróját, nem könnyű egy tájékozott, a saját anyanyelvén pallérozottan beszélő embernek szembesülni azzal, hogy a legfőbb erőssége, a nyelvi kommunikáció egyszerre csak a legnagyobb gyengéje lett. Én már csak tudom!” – írta tehát Erzsébet. 

A munkásosztály más nyelvet beszél 

Nagyon érdekes Eszter tapasztalata, aki angol nyelvtanárként diplomázott Magyarországon, mi több, tanította is a nyelvet, ám amikor kikerült Nagy-Britanniába, rájött, hogy valami nem stimmel. 

„Amióta Londonban élek, és cukrászként/szakácsként (nem kényszerből, szerelemből) dolgozom, szembesültem vele, amit korábban is sejtettem, hogy a munkásosztály nem azt a nyelvet beszéli, ami tanultam, tanítottam. Hiába a választékos nyelvtudásom, lepattanok róluk, nincs is türelmük végighallgatni. Ellenben, ha a közelembe keveredik egy fehérgalléros, nincsenek nyelvi akadályok” – írta. 

Ildikó immár hat éve él Angliában, de még mindig akadnak nehézségei: „Hat év után én is még mindig úgy érzem, hogy egy 6-7 éves angol gyerek szintjén élem az életem. Mindent megértek, kommunikálok, angolul élem a napjaim. De az, hogy nem tudom úgy kifejezni magam, azokkal a finom árnyalatokkal, ahogy magyarul tudnám, nagyon hiányzik. Talán az intelligens társalgások hiányoznak, amikben itt sosincs részem”. 

„Ez egy természetes folyamat” 

Attila szerint azért egy kultúrába beilleszkedni hosszabb időt vesz igénybe, és őt nem zavarja, ha kijavítják a kiejtését, mert legalább tanul belőle, és így fejlődni is tud. 

„Felsőfokú angol nyelvvizsgám van, angol-amcsi-ausztrál sorozatokat, filmeket felirat nélkül nézek, illetve szakkönyveket olvasok angolul - egy teszten mégis az jött ki, hogy egy 15 éves amcsi kamasz szintjén van a szókincsem. :D :D :D 

Ott van Slavoj Zizek, világhírű szlovén társadalomtudós-filozófus esete, aki még ma is szabályosan izzad, mikor előad angolul, és hát nemcsak érződik az erőlködés rajta, de az akcentusa is borzasztó. 

Mégis több könyve megjelent, folyamatosan előadásokat tart, angol egyetemeken is. Nem hiszem, hogy „debilizálódni” kell, ha nehezebben megy az adott ország nyelve, Zizek legalábbis nem egy debil. :D 

Meg ott van a klasszikus példa, Joe Esterhas esete, akit eleinte kiröhögtek az akcentusa miatt, és azt mondták, soha az életben nem fog a filmszakma közelébe kerülni. Aztán pár évtizeddel később megírta az Elemi ösztön forgatókönyvét, amit bizonyára senkinek nem kell bemutatni. 

Illetve pár éve volt szerencsém meghallgatni egy előadását itthon, és esküszöm nem mondtam volna meg, hogy magyar származású, úgy beszélt, mint egy nyugati parti motorosbanda tagja... 

Szóval szerintem a nyelv itt a legkisebb probléma, illetve ez egy természetes folyamat, hogy ha találkozol az idegen kultúrával, akkor ahhoz nem 1-2 nap adaptálódni. 

Engem itt Magyarországon is javított már ki külföldi a kiejtésem miatt. És akkor mi van? Jól tette, legalább tudom, hogy kell helyesen kiejteni. Inkább ez, mint az, hogy a hátam mögött röhögnek rajtam, közben meg fejlődni nem tudok.” 

A személyiséged 70 százalékát elveszíted? 

Tamás szerint a legnagyobb kihívások egyike megtartani az önbizalmat, különösen annak, aki a kommunikációval keresi a kenyerét. 

„Persze sokban függ az ember személyiségétől, hogyan éli meg, hogy egy idegen nyelvet kell(ene) az anyanyelveként használnia, de aki hozzá hasonlóan alapvetően verbális kommunikációval keres(ett) pénzt, annak bizony nem elveszíteni az önbizalmat a kezdeti időkben egy borzasztó nagy kihívás. 

Mintha egy mentális ládába lenne bezárva az ember, amiből piszkosul nehéz kiszabadulni. Évek kemény munkája, ami alatt végig megőrizni a motivációt talán a leginkább embert próbáló az egész kivándorlásban.” 

Kata három évet élt külföldön, és egy orosz kolléganője szavait idézte fel: „Ha valaki nem a saját országában, a saját nyelven próbál boldogulni, a személyiségének 70%-át elveszíti. Nagyon igaza volt. 

Három év után hazajöttem, nem azért, mert feladtam, így terveztük... Addigra itthon veszítettem el a kommunikációs készségem. Annyira az alapot használja kint az ember, hogy a saját nyelven is megkopik a szókincse.” 

A kulturális különbség 

Gábor szerint már egészen kis korban, az óvodában megtanulják az emberek, hogy aki nem beszél, attól más sem lehet elvárni, ennek pedig egész életükre szóló kihatása van. 

„Ez az asszociáció annyira mély, hogy kevesen tudnak mögé látni. Sokkal nagyobb tiszteletet mutatnak, ha egy harmadik nyelven megy a kommunikáció, mintha az ő nyelvüket törve. Legjobb példa a németek - angolul izzadnak, mint disznó a jégen, de németül hamar átveszik az irányítást” – írta. 

Végezetül két rövid, de érdekes vélemény: 

„Van az az intellektuális szint, ami fölött az embert zavarja, ha nem képes a kommunikációban az árnyalatokat is átadni. Van akkora kulturális különbség Anglia és Magyarország között, hogy gondot jelentsen egymás megértése és ettől az egyén komfortérzete negatív irányba változzon.” (Ákos) 

„Egyetértek a bejegyzés szerzőjével. Ettől már csak az a rosszabb, amikor hivatalos papírok nélkül dolgozik az ember pincérként, és nagyon jól megtanulja a nyelvet. Mert ugyan ki tudja fejezni magát, de papírok hiányában nem tud előrelépni. Na, az még frusztrálóbb.” (Anita)

HÍRMONDÓ

Veszítve nyertek a brexitesek

A brit legfelsőbb bíróság döntése szerint a brit kormánynak előzetes parlamenti jóváhagyást kell kérnie a brit EU-tagság megszűnéséhez vezető folyamat hivatalos elindításához. Hogy ezzel mi változik? Semmi.

„Eddig nem tapasztalt benyomások értek” 

Sokszoros magyar válogatottként költözött Norvégiába Iváncsik Tamás kézilabdázó, aki szerint ott normális, hogy valaki síléceken érkezik edzésre. A legfeltűnőbb viszont az, hogy mindenki sportol.

Lehet egységes minimumjövedelem Európában? 

Érdekes kísérlet lenne, és hogy nem is teljesen csak sci-firől van szó, azt bizonyítja, hogy az Európai Parlament arra szólította fel az Európai Bizottságot, vizsgálja meg a lehetőségeket.

(Fotó: Man vyi)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.