Sokan vannak Magyarországon olyanok, akik egyszerre több munkát is vállalva próbálnak boldogulni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ez persze nem újdonság, régebben is így volt, miként ez a mai posztból is kiderül. Szerzője, Little Pearl több mint tíz éve döntött úgy, hogy elég volt az egyik napról másikra élésből, és nekivágott. Ma Amerikában él, és csak egy dolgot sajnál… (A fotókat köszönöm szépen!)

„Egy hónap múlva lettem volna 46, amikor felültem a repülőre. Magyarországon ez már korosnak számít az újrakezdéshez, de én egy olyan országba jöttem, ahol 46 évesen még szülnek az anyák, vagy örökbe fogadnak, vagy csak simán újrakezdenek.

Mint én. Én újrakezdtem.

Magyarországon három munkahelyem volt, a főmunkám éjjel 10-től reggel 6-ig. A másodállásom kedden és pénteken nappal 7-től kb. délután 6-ig, de néha egyenesen onnan mentem éjszakázni, szóval azokon a napokon nem aludtam. A harmadállásom szerda, szombat és vasárnap délután 4-5 órát tett ki körülbelül.

Volt olyan hét, hogy egész héten összesen aludtam 10 órát, más egyetlen éjjel alszik ennyit. Olyan kimerült voltam, hogy már fájt, de csináltam hat évig, mert muszáj volt.

Most ne menjünk bele az apuka szapulásába a gyermektartás miatt, csak tényként írom le, hogy feketén dolgozott, hivatalosan munkanélküliként „tengődött”.

Gyermekem szinte nélkülem nőtt föl, anyám segített éjszakánként és hétvégéken, amíg dolgoztam. Annyi tb-t fizettem havonta, mint most a minimálbér (90-es évek vége, 2000-es évek eleje), de még a jogosítványom meghossszabbításáért is fizetnem kellett a dokinak 10 ezret, mert ha nem vagyok hálás, akkor muszáj elmennem mindenféle vizsgálatra (és addig is kib#szik velem).

Természetesen a nyugdíjmegtakarításomat át/elvette a magyar kormány, hogy vigyázzon a millióimra (nem tudom, elég finoman fogalmaztam?), akkor már rég itt voltam, de akkoriban még gondolkoztam azon, hogy öreg koromban visszamegyek Magyarországra. Így ma már nem hiszem, mert még képesek, és államosítják az itteni megtakarításaimat is, ha odaviszem.

Szóval elindultam, 45 évesen és 11 hónaposan. Nem megmagyarázni akarom a döntésemet, de egyszerűen nem láttam a saját és a gyerekem jövőjét. Nem tudtam tervezni még a következő hétre sem, nem hogy 5-10 éves távlatra.

Magyarországon nem volt hitelem, nem mentem csődbe, csak nem lehetett tervezni a jövőt.

Napkelte a padlásról (látkép Los Felizről) 

Hivatalosan vagyok itt, az Egyesült Államokban, nem feketén, a több mint tíz év alatt állampolgár is lettem. Mostani munkahelyemen 4 napot dolgozom 12 órát, utána 4 szabadnap következik. Ha a munkanap ünnepre esik, akkor 50 százalékkal többet fizetnek, de jogomban áll azt mondani, hogy nem akarok ünnepnap dolgozni.

Miután alkalmazott vagyok, a cégem fizeti a neki kötelező biztosítást, én meg fizetem a nekem kötelezőt, de hála Istennek az egészségbiztosító nem az én betegségeim finanszírozásába fog tönkremenni.

Telik mindenre, mertem venni egy házat (51 évesen, 20 évre), és bár az élettársam is hozzájárul a költségekhez, egyedül is tudnám fizetni a hitelt, sőt, 4 hónap tartalék félre van téve a törlesztőkre és rezsire, ha bármi beütne.

A kocsimat 3-5 évente cserélem le, hitelre persze, mikor kifizettem, akkor gyorsan el is adom, az árát down payment-ként fizetem be az új kocsira, a maradékra veszek fel hitelt. Így szerelőhöz sem kell járnom, jó kocsim is van, és a havi törlesztő sem magas.

A Fairfax és a 3rd sarkán lévő piac 

Nyaralni is járunk, néha csak itthon keresünk egy eldugott tavat, néha külföldre megyünk (Costa Rica, Japán, Argentína).

Nem érzem magam magányosnak, vagy kirekesztettnek. Itt nem gyűlölik a bevándorlókat (kivéve Donald Trumpot és híveit, de ezek az alacsonyan iskolázott emberek csak), mert mindenki az.

A kulturális különbségek inkább érdekesek számomra, mint riasztóak – vidám dolog, amikor az ember rádöbben, milyen sokszínűek is vagyunk.

És ez is...

Sokkal riasztóbb, hogy akiknek Magyarországon éltemben nem kellett a barátságom („ennyi idősen már nem kezdünk új barátságokat”), és rokonok, akikkel temetésen és az esküvőkön sem nagyon találkoztunk, most hetente érdeklődnek a hogylétem felől.

Nem visszafelé akarok köpködni, de ez nekem nagyon megalázó: ott egy senki voltam a számukra, most meg a mindenük lennék.

Barátaim vannak itt (egyik sem magyar), az élettársam 11 éve a társam (nem magyar), a gyerekem is itt él a családjával. Messze tőlem, csak kb. félévente tudunk találkozni, de ők is dolgoznak, én is, a távolság pedig 1600 kilométer.

Szembe-szomszéd háza tavaly karácsonykor 

És továbbra sem akarok visszafelé köpködni, de nincs honvágyam annak ellenére sem, hogy amióta eljöttem Pestről, azóta nem jártam ott. Itt vagyok itthon, ide jövök haza nyaralás után.

Én is, mint az egyik korábbi posztban írta valaki, egyetlen egy dolgot bánok csak: hogy nem korábban, huszonévesen jöttem..

Végezetül egy másik fórumon, egy számomra ismeretlen hozzászóló mondatát másolnám be, mert mélységesen egyetértek vele: „… komolyan gondolom, hogy a boldogságra való hajlam bennünk van, csak kell tudni élni vele. És akkor mindegy, hogy melyik zugában élsz éppen a világnak, és milyen nyelven szólnak hozzád.”

HÍRMONDÓ

Rekordösszeget utaltak haza a határátkelő magyarok

Még soha ennyi pénzt nem utaltak haza a külföldön élő magyarok, mint most, és nem úgy tűnik, hogy a folyamat lassulna vagy megfordulna. Az összeg nagysága új történelmi rekord, hogy mennyi pontosan, az itt derül ki.

Ki ápolja majd a magyar időseket?

A kérdés végén egyre vastagabb lesz a kérdőjel, hiszen az orvosok és a betegek után már a magánápolók is egyre inkább a külföldi munka felé kacsingatnak. Lassan már pénzért sem lesz ápoló...

Kiválthatok-e külföldön magyar receptet?

A kérdés elég sok embert érinthet, hiszen nem kevesen vannak, akik külföldön élve is hazajárnak orvosi kezelésekre. A kérdés csak az, mihez kezdhetnek egy másik uniós tagállamban a Magyarországon kapott recepttel? Válasz itt.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!