A mai poszt tulajdonképpen egy megérkezés első pár napját mutatja be. A megérkezést bonyolítja, hogy helyszíne Peking, azaz egy, a nyugatitól teljesen eltérő kultúra, környezet szokások – szóval a sokat emlegetett kultúrsokk teljes erővel csapott le anno a szerzőre, Trembácz Évára, aki egyébként könyvet is írt kínai kalandjaiból, amit a Határátkelővel is megosztott. Ebből készült a mai poszt, a szerkesztésért engem terhel minden felelősség. (A képekért pedig köszönet a szerzőnek!)
Tízezer méter magasan valahol Észak–Kelet-Ázsia felett.
- Valóban képes az ember tizenhárom óra alatt áttelepíteni az életét egyik kontinensről a másikra? – morfondíroztam magamban álomittasan, de tartózkodási helyemből adódóan teljes szívvel bíztam benne, hogy a kérdés csak egyértelmű igennel válaszolható meg: ugyanis éppen Peking felé tartottunk.
Alig tizenegy órája indultunk el Washingtonból, hogy kockázatkedvelő, újdonsült férjemmel életünk következő szakaszát egy idegen városban folytassuk.
Mellettem Rob állig betakarózva szunyókált. Legszívesebben megcsipkedtem volna a karját ébresztőként, mert igazán arcátlanságnak éreztem, hogy az ő jóvoltából költözünk át egyik földrészről a másikra, és ő édesdeden szundikál a nem mindennapi földet érés előtt. Fogadni mertem volna, hogy Neil Armstrong sem volt izgatottabb a holdra szálláskor, mint én ebben a pillanatban, és ezt a feszültséget jelenleg mindenképpen verbális úton szerettem volna levezetni.
- Miért történik velem mindez? - zakatolt agyamban a sorozatosan visszatérő kérdés. Alig két éve adtam fel sokszínű, pesti életemet egy bimbózó kapcsolat kedvéért, hogy azzal a lendülettel kövessem hazájába az életembe váratlanul besétáló amerikai férfit.
Az erőmet alaposan próbára tevő kulturális sokk, a munkába állás nehézségei és az összeszokás göröngyös időszaka után akár élvezhettem volna is a lehetőségek országát, de a sors nem hagyott megpihenni; Rob munkája révén a következő három évre Kínába helyezett.
- Megérkeztünk - szólalt meg Rob, és éreztem, hogy ez az egyszavas mondat magában rejti mindazt, ami életünk új szakaszát jelenti; az előttünk álló kalandot, a közös megmérettetést, a kapcsolatunk alakulását egy mindkettőnk számára idegen közegben. Bár friss házasok voltunk, ez utóbbi gondolat keltett bennem némi aggodalmat, hiszen ha felidéztem amerikai összeköltözésünk első szakaszát, az semmiképpen sem a zökkenőmentes jelzőt kapta.
Közben az események gyors egymásutánban peregtek körülöttünk: bevándorlási hivatal, szigorú arcú kínai alkalmazott, aki morcosan pecsétet nyomott az útlevelembe, értelmetlennek tűnő beszédfoszlányok, a hangosbemondóból még csak nagy vonalakban sem követhető kínai mondatok, félelmetesen hömpölygő tömeg, ami szinte vitt magával a csomagfelvételhez. Egy, kettő, három, négy bőrönd; meg is voltak a legszükségesebb dolgok, amiket a következő két hétre pakoltunk be.
A kijárat felé indultunk, miközben Rob, mintha érezte volna hirtelen elhatalmasodó kétségeimet, bátorítóan megszorította a kezemet. Csak egy mosollyal tudtam viszonozni, mert abban a pillanatban kinyílt az üvegajtó, és én gyökeret eresztettem; az elém táruló, teljesen idegen látványtól hátrahőköltem: monumentális épület modern, csillogó üveg- és fémvázakkal, hatalmas tumultus, szűnni nem akaró zsibongás, feliratok szinte csak kínai karakterekkel.
- Újabb bolygóra érkeztem - konstatáltam magamban, de szerencsére Rob már húzott is maga után. A reptéren Rob kollégája, Scott várt ránk, aki ügyesen manőverezett át minket a rakásnyi bőrönddel a heringrajként jellemezhető tömegen. A meglepetések sorozata azonban nem állt meg ennél a pontnál.
Xian
Kiléptünk az épületből, és az ösztönös vágy, hogy tizenhárom óra repülés után az ember friss levegőt szívjon, nem igazán kellemesen találkozott a valósággal. A kék ég itt egyszerűen szürke volt, a városra mintha hatalmas koszos ködfelhő ereszkedett volna, amely furcsa fémes szagot árasztott. A füstös fátyol mögött rejlő nap fénye csak szórványosan jutott el a földre.
Emlékeztem, Rob előre szólt, hogy nagy a légszennyezettség, de a pontosság kedvéért igazán árnyalhatta volna valahogy úgy, hogy „horrorisztikus a szmog” vagy „futurisztikusan szürke az ég”.
Mondanám, hogy ezek után Rob kollégája hazavitt minket, de ez a kijelentés kisebb pontosításra szorul: elvitt abba a lakásba, ahol a következő három évben lakni fogunk.
A tágas apartman még a hozzá tartozó néhány bútorral is szinte kongott az ürességtől. Az illatok furcsán idegenek voltak. Soha sehol nem éreztem még ilyen kesernyés, fémes, kicsit kellemetlen szagot. Talán egy elhagyott acélgyár belső tere áraszthat ilyen furcsa bukét magából.
- Itt még a szagok is szürkék - jutott eszembe a gyerekkori játékom: illatokhoz, napokhoz, eseményekhez illesztettem a szerintem megfelelő színt. Pekinghez egyértelműen a szürke tartozott.
Június 13.
Néhány bútoron és a nem kis logisztikai tervezést igénylő négybőröndnyi holminkon kívül gyakorlatilag csak nehezen mobilizálható háztartási eszközök vannak a lakásban, és abból is csak három darab; egy hűtő, egy mosó- és egy szárítógép.
A hajóval érkező dolgainkra még jócskán várnunk kell, így ma reggel elindultunk a legszükségesebb eszközöket beszerezni. Ezt a kiemelt minősítést az általános jó közérzet – vagy legalább valami ahhoz közeli állapot biztosításához a hajszárító és a vasaló, valamint a rejtélyes módon, a zárt ablakokon és ajtókon át tetemes mennyiségben beszivárgó homokmennyiség miatt a porszívó kapta meg.
Június 14.
Délután a környezeti viszonyok alkalmas terepet teremtettek egy katasztrófafilm-forgatáshoz. Robbal éppen elindultunk felfedezni a környéket, amikor arra lettem figyelmes, hogy hirtelen sárgává válik az ég, hatalmas szél kerekedik, amely nem csak úgy szimplán fújt, hanem talán egyenest a Góbi-sivatagból zúdította ide a sárga homokot, amitől semmit nem láttam. A szememből két kézzel kidörzsölt homok mennyiségéből ítélve a sivatag mérete minden bizonnyal csökkenésre ítéltetett.
- Haza akarok menni! Vagy bárhova, csak el innen! - sírtam kétségbeesve az utca közepén Rob karjába kapaszkodva, és az sem fogott vissza, hogy jó pár kínai mosolyogva nézte végig, milyen lehetnék Makrancos Kata szerepében.
Rob próbált megnyugtatni, de csak az elmúlt napokban alkalmazott stratégiához tudtunk folyamodni: hazamentünk. Illetve abba a lakásba, amit ebben a pillanatban mindennek éreztem, csak otthonnak nem.
Hogy bírok itt ki három évet??
Június 15.
A sötétség, az idegen környezet, a nyomasztóan új és barátságtalanul üres lakás nem kedvezett kedélyállapotomnak. Rob sokkal jobban viselte az új környezetet, hiszen sokadjára váltott lakóhelyet. Keresztül-kasul költözött Amerikában, megjárta Afrikát és Európát.
Azzal biztatott, hogy csak rajtunk múlik, mit hozunk ki ebből az új helyzetből. Ezzel az elméleti igazsággal egyet is értettem, de az én optimizmusom valószínűleg még nem ért át a világ eme részébe. Bár az is lehet, hogy a szmogtól nem sikerült meglátnom a lényeget.
Reggel öt körül elindultunk, hogy keressünk egy kávézót a környéken. Bíztunk benne, hogy valamelyik környékbeli szállodában találunk. Már világos volt, de a szmog miatt azt sem tudtam megtippelni, hány óra lehet, mivel a napot sem lehetett látni.
Egykedvűen mentünk, s reméltem, hogy Rob tudja, merre tartunk, de erőm nem volt megkérdezni. Ő sokkal nyitottabbnak tűnt az új lakóhellyel szemben, teljesen lekötötte a környék felfedezése.
- De még azt sem tudjuk elolvasni, hogy melyik bolton milyen felirat van! Mindenhol kínai írásjelek, sehol egy angol szó! - húzott vissza önsajnálatomba a felismerés. Megérkezésem óta szinte minden percben vártam, hogy valaki szóljon, hogy csak álmodom, és most már visszamehetek a saját életembe.
Június 18.
Scott felesége, Kathy már megérkezésünk előtt jócskán kitett magáért; igen informatívan tájékoztatott a pekingi állapotokról, így volt időm felkészülni olyan dolgokra, hogy a zöldség- és gyümölcsfogyasztás itt lényegesen időigényesebb lesz, hiszen a trágyázás egészen ősi, jellegzetesen bio, és költséghatékony módszere miatt melegen ajánlott a klorox használata. E metódus részleteire nem is vagyok hajlandó mélyebben kitérni.
A klorox és a bélflórám közötti kapcsolat pozitív kimenetelében és a procedúra következmények nélküli elkerülésében azért bíztam. De majd alfában üzenek a bélflórának és bifidusz eszenzisszel megtámogatom a kérésemet.
Kathy ma délelőtt az apartmanunk előtt várt rám. A vékony, szép arcú lány személyesen is alátámasztotta az írásban már bemutatott segítőkészségét, amikor bejelentettem neki, hogy telefonkártyát szeretnék venni. Kathy azonnal a pár száz méterre lévő Nők Utcájához vezetett. Az elnevezés mögött valószínűleg az egymás mellé felállított apró bodegákban árult ruhamennyiség, a tengernyi olcsó szépítőszer, és a táskák garmadája húzódott meg.
Kathy Amerikában született, második generációs kínai, így nyelvtudás szempontjából nyugodtan támaszkodhattam rá. Már jó két éve élnek itt, és számomra eddig érthetetlen módon nagyon szeretik Pekinget.
- Elviszlek a kedvenc éttermembe - mondta Kathy, és azzal a lendülettel el is indultunk, hogy átjussunk a meglehetősen elrettentő, jobbról-balról örvénylő kocsi-, motor-, tricikli- és riksa-kavalkádon az utca másik oldalára.
A jelek szerint a „kedvenc éttermem” kifejezést csak én kapcsoltam össze egy elegáns, ízlésesen berendezett, modern designelemekkel kialakított vendéglő képével. Ami a pinceszerű helyiségben fogadott, azt nehezen tudtam akár a „kedvenc”, akár az „étterem” kifejezéssel összekötni.
Az utcáról nyíló üvegajtó és a felette lévő hatalmas piros felirat már sejteni engedte, hogy nem egy franciás eleganciával berendezett luxusétterem előtt állunk, de a képzeletemet igencsak felülmúlták a látottak.
Ez azért nem az az étterem, de ilyen is van...
Az ajtón belépve sem tárult elénk az étterem vélt vonzó belső tere, és nem mosolygott ránk előzékeny hosztesz sem, hiszen először két vastag, koszos műanyagfüggönyt kellett elhúzni, hogy pár lépcsőn át a zajos, hosszú, lakodalmas asztalokkal telepakolt helyiségbe lépjünk.
A hangzavar óriási volt, az egymáshoz közeli padok között apró termetű, fiatal lányok színes gombócokkal megrakott tányérokkal rohangáltak. Az étterem a lehető legnagyobb jóindulattal is csak a IV. osztályú kifőzde besorolást kaphatná, de közben azt a lehetőséget is végigfuttattam az agyamon, hogy látens sznobizmusban szenvedek. Az önismereti gyorstalpaló során egyértelműen nemleges választ adtam a magamnak feltett kérdésre.
- Itt jó lesz? - kérdezte Kathy.
- Mármint itt? - néztem vissza rá, hiszen a nyolcfős asztalnál akkor már hatan ültek. Nem tudtam nem arra következtetni, hogy Kathy az engem zavartalanul és mereven bámuló kínai család mellé akar leültetni, mert a hangos, általam kifőzdeként meghatározott vendéglátóipari helyiségben nem volt több szabad szék. Egész pontosan fogalmazva nem volt több szabad pad.
- Persze - feleltem némi habozás után, és ebben a pillanatban úgy döntöttem, hogy átadom magam az Univerzum akaratának, vagy a sorsnak, vagy bárminek, ami idehozott engem, és hagyom sodortatni magam az eseményekkel. Minden más módszer az őrület felé terelt volna.
Az étterem ugyan nem rendelkezett egységes design-nal, de az ott ülők nagy része egységesen engem nézett; én voltam az egyedüli fehér ember a helyiségben.
- Isteni a húsos gombóc, és rengeteg zöldséges is van - kezdte a kínálat bemutatását Kathy, és már sorolta is a csípős-káposztás, a korianderes-húsos, a rákkal és padlizsánnal töltött variációkat.
Csak mosolyogtam Kathyre, hiszen az elmúlt percekben a teljes elfogadás gyakorlása közepette megéreztem, milyen lehet a világ elfogulatlan szemlélése. Úgy tűnt, Nirvana-szerű állapotot közelíthettem meg, de azért érdeklődésem kitartóan a földi dolgok felé kalandozott vissza, és olyan profán témakörrel foglalkoztam, mint a helyiség tisztasága.
Június 23.
- Egész ügyes vagyok - állapítottam meg egy halovány lelki hátbaveregetés kíséretében, miután fogtam egy taxit az utcán, és a jelek szerint a megfelelő irányba igazítottam a sofőrt: Rob irodája felé tartottunk.
A hátsó ülésről a környéket próbáltam meg memorizálni, hogy némi segítséget adjon a hazautamhoz; húszemeletes üvegépületek, kifeszített piros molinók hatalmas fehér felirattal, az utcán kisebb kondérnak tűnő edényben főző árusok és az elképesztő tömeg.
A városnézést azonban egy furcsa hang zavarta meg. Pár másodpercbe telt, amíg rájöttem, hogy a taxis a torkát kezdte köszörülni, majd a folyamat egyre hangosabb és egész váratlan végkifejlethez vezetett. A férfi lehúzta az ablakot és nemes egyszerűséggel kiköpött rajta.
Dermedten ültem hátul, és a fejemet, amennyire csak tudtam, jobbra fordítottam, hogy a sofőr még csak a látóterem szélére se kerüljön, és a húszperces út alatti nyaki izomgyakorlat sem zavart. A világ minden kincséért sem mozdítottam volna el tekintetemet a koszos ablaküvegről. A fizetés részleteire nem emlékszem. Az agyam valószínűleg még most is blokkolja a történteket.
A döbbenettől szinte kóvályogva jutottam be Rob cégének épületébe. Az események ma nem kíméltek. A körülbelül hat négyzetméteres liftbe nyolcan szálltunk be.
Reméltem, hogy a klausztrofóbiám nem jelez verbális úton, de a meglepetés teljesen elfelejttette velem, hogy valaha is volt bezártság-érzetem. Először az ötödiken álltunk meg.
A liftajtó előtt öten álltak, és semmi jel nem utalt arra, hogy észrevették volna, hogy a kis helyiség maximális kapacitását már igénybe vették a bent tartózkodó személyek. Szinte mind az öten egyszerre léptek be. Az előttem álló lány hajszálain alapos vizsgálatot végezhettem volna.
A taxiban elsajátított fókuszáló technikát itt is sikeresen alkalmaztam, és a lift kijelzőjéről le sem vettem tekintetemet. A következő alkalommal már csak ketten próbáltak meg bejutni. Természetesen sikeresen.
Rob irodájához érve kimerülten rogytam le a fehér bőrkanapéra.
Június 26.
Ma már az árnyékomat is látom. Ennek egyszerű oka van: süt a nap. Az igazat megvallva tegnap is sütött, de akkora volt a szmog, hogy szegény napsugarak nem tudtak átjutni rajta. A mai tiszta reggelen újabb épületeket fedezek fel, amelyeket eddig a szmog eltakart. Ez lenne a mélyrepülésből a felfelé vezető út első állomása?”
Eddig tehát a megérkezés részletei, a könyv címe egyébként Túró Rudi pálcikával, ha valakit az egész történet érdekelne.
A moderálási alapelveket itt találod, Kínáról itt olvashatsz még többet.
Utolsó kommentek