Igen, a sorminta szerint ma egy Magyarország és én pályázati írásnak kellene jönni, de nem az jön és ennek egyetlen oka, hogy régi szerzőnk, Kisvárosi (akinek korábbi írásait ide, ide és ide kattintva olvashatja el az, aki még nem tette volna, vagy kis emlékezet-frissítésre vágyik) nagy dilemmába került, amiben a ti segítségeteket kéri – és hát ilyen esetekben persze jó úttörő / cserkész (a nem kívánt törlendő) módjára nem mondhatok nemet. Jöjjön tehát a poszt, és a dilemma. (A fotót a szerző küldte, megfejtéseket a kommentekben várom. :))
„Na, szóval az önkéntes program / nyaralás lejárt, én pedig visszatértem Magyarországra. Lassan már 2 és fél hónapja. Milyen? Még most is rendkívül furcsa, néha bosszantó.
Félreértés ne essék, egy valamit változtatott a program (és a legkevesebb fingmennyiségem (ha szabad így fogalmaznom) se volt, hogy én ezt valaha is írni fogom). De megtanultam elfelejteni, megbocsátani, elfogadni dolgokat. Beleértve Magyarország minden hibáját.
A 8 hónapnak köszönhetően megtudtam bocsátani szinte minden negatív dolgot, ami itt történt velem. Sőt sikerült észrevennem, hogy mi Magyarország erőssége (mert ilyen is van, nem is kevés) Olaszországgal szemben.
A magyaros esték, és ételek már hihetetlenül hiányoztak, be kell vallani, mi magyarok tudunk bulizni rendesen. A táj, a hosszan tartó beszélgetések esténként, a gördülékeny kommunikálás, amikor tényleg minden szót, mondatot és viccet megértek.
Ami viszont negatív és egyből a képembe „köpött” amikor visszatértem: sokat iszunk. Olaszországban, míg körülöttem mindenki csak mosolygósra itta magát, addig itthon már az első hétvégén ordibáló, üvöltöző, teljesen részeg emberek hegyeibe botlottam akarva-akaratlanul, akik az instant happiness-t választják csak, hogy meg tudjanak feledkezni a világ bajairól pár órára.
A hangulat még mindig nyomottabb, bár már kevésbé azonosul vele az én hangulatom… Magyarul: le tudom szarni, ha mindenki kőbunkó és depressziós körülöttem. A panaszkodás pedig még mindig egy erőteljes „Igazi magyar hungarikum” címet fejel meg.
Mi lesz velem?
Nagyon jó kérdés és egy kis segítséget is kérnék. Egyetemre most van a pótfelvételi ideje... Azonban pár dolog: néztem álláshirdetéseket, nyelvtudással meglepően jól fizető (értsd: kényelmesen megélsz belőle, MINIMÁLIS összeget félre tudsz rakni, de a balatoni nyaralás még mindig a luxuskategóriát üti) munkákat lehet találni. Mucsajröcsögén.
Ha nagyvárosban kerestem állásokat, olyan éhbért (sorry, „fizetést”) ajánlottak, ahol még napok múltán is égett a pofámról a bőr a másik ember (aki felajánlotta a „fizetést”) helyett.
A budapesti albérletárak ebben a pillanatban pedig mindenhez vannak igazodva csak a fizetésekhez nem. A másik probléma, hogy hiába jön lassan a harmadik hónap, mióta itthon vagyok, de egyszerűen sehogy sem tudok megfeledkezni Olaszországról.
Naponta többször is eszembe jut, és hiába csinálok bármit, napról napra inkább csak azon jár az eszem, hogy itt lenne az ideje bevallani: vissza kell jutnom még ha bele is döglök, mert hogy visszamennék. Már az első vonattal.
Olaszország pro és kontra
Bár sajnos Olaszországban sem található már nagyon a „dolce vita” maximum csak a „vita”. Munkakeresés szempontjából hasonlít jelenleg a budapesti albérlethelyzethez: egy majdnem mission impossible.
A véleményem nem változott az országról: az olaszok csapnivalók, ha valamiről döntést kell hozni, vagy megszervezni, a bürokrácia és az orvosaik… Hát ők is valahol a felnőtté válás útvesztőjében elvesztették az agysejtjeiket, és még sorolhatnám.
Lehet, ha megerőltetném magam, akkor még több negatívat tudnék összegyűjteni Olaszországról, mint Magyarhonról. De valami akkor is megfogott az egész zavaros, néha irritálóan laza / lusta olaszokban, ami fojtogat folyamatosan és egyre erőteljesebben.
Viszont ha elkezdem az egyetemet (természetesen szigorúan diákhitellel, hisz se nekem se a rokonaimnak nincsen londoni állása, legalább is még nincs), akkor úgy érezném, hogy ide lennék teljesen kötözve.
Az egyetemet már nem akarom sokáig húzni, a szak, ami érdekel megvan, munka is lenne (a fizetésről ne beszéljünk, koplalni fogok) azonban az erőteljes IGEN hiányzik.
A helyzetet még pluszban megfejeli, hogy hirtelen körülöttem mindenki Buddha-szintre fejlesztette magát és a legtöbben: „Öcsém… Olaszországban akarsz élni, tanulni, dolgozni? Akkor mit sz*rozol itt Magyarországon? Jön az első vonat, szépen tessék felszállni rá és hajrá. A lehetetlen csak egy szó, ne hagyd, hogy ez irányítson.”
Az eredmény összegezve
Mennék is, meg maradnék is. Itthon van munka éhbérért, Olaszországban pedig még egy állásinterjúra eljutni is felér egy jézusi áldással. Elmúlik-e az Olaszországi vágy? Lehet… de nem akarom. Az életemet változtatta meg az egész program.
Pedig azt még hozzátenném, hogy a program is az utolsó hónapokban indult be úgy igazán. Hihetetlen dolgok, még több történet, sírás-rívás. Volt minden, de azt elmesélni minimum 5 oldal lenne. Most pedig a kedves olvasók véleményére lennék kíváncsi. (Oltani is lehet, már túlélem) Mi lenne a legjobb döntés? Hogyan juthatnék itthonról haza?”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
FELHÍVÁS!!
Itt a nyár, aki csak teheti, nyaralni megy - küldjetek képeket arról, merre jártok, írjatok pár (vagy több sort) a kellemes (vagy akár kellemetlen, de remélhetőleg olyan kevés lesz) élményeitekről, hadd szülessen belőle poszt. A cím a szokásos hataratkeloKUKAChotmail.com. Előre is köszönet! (Ha az email tárgyába beleírjátok, hogy Nyaralás, az sokat segít. :) )
Utolsó kommentek