Még augusztus elején jelent meg mai szerzőnk, Kisvárosi írása, akkor még Magyarországról (ide kattintva olvashatjátok el), most pedig immár a folytatás következik, ami sajnos nem túl hosszú, de még csak a legelső benyomásokról szól – mégpedig Olaszországból, Milánóból.

„Az előző erőlködésem pár hónappal ezelőtt jelent meg, ami kapott rendesen hideget, meleget. Az építő jellegű kritikákat próbáltam / próbálom megfogadni, a kedves szavakat köszönöm, a többi itt-ott anyámat, vagy testrészeinek megemlítő kommentárok viszont teljesen lepattogtak, de azért átadtam neki az „üdvözleteket”, míg én sikeresen elhagytam Magyarországot és Olaszország északi részén Milánó közelében kötöttem ki.

Már a blogon nem egy ilyen történettel találkoztam, így nagy újdonság nem lesz. Én is önkéntesként jöttem ki, az EVS (European Volunteer Service – Európai Önkéntes Szolgálat) segítségével Olaszországba.

Tömören a programról: tizenhéttől harminc éves korig, kettőtől tizenkét hónapig csinálhatjuk végig az általunk választott országban az általunk választott projektet.

Az utazást, a szállást, a közlekedést az étkezést és az életbiztosítást is teljes mértékben, vagy részben (90% általában) az Európai Unió állja, cserébe nincs fizetés csak zsebpénz (ez általában 100-200 euró havonta).

Amikor valakinek beszélek erről a lehetőségről akkor általában a „hú, de jó”, majd kicsivel később a „Minek? Miért Olaszország? Önkéntesnek?!” mondatok hagyják el a másik ember száját. Pedig ha jól használjuk ki a lehetőséget, akkor egy új nyelvet, mentalitást, ismerősöket, kapcsolatokat és munkahelyet, vagyis egy új életet is szerezhetünk.

De kezdjük az elejéről! A miért hagytam el Magyarországot szeretném rövidre zárni. Legnagyobb oka a pocsék hangulat, amelyet a pocsék vezetésnek lehet köszönni, a túltengő idiotizmus és a teljes reménytelenség.

Három nap otthon

Pár hónap után haza kellett mennem 3 napra. Tömören: Hát jó sz*r volt. Rengeteg hajléktalan, még több panaszáradat. A vonaton két idős, amúgy nagyon kedves és szimpatikus ember ült mellettem. Budapesttől Győrig csak a panaszkodás ment.

Először, hogy kik haltak meg a családban, majd milyen hülyék a még élő rokonaik 89%-a, mennyire pocsék a nyugdíj és amikor már azt hittem kifogytak mindenből, akkor elővették a húsipart, hogy manapság egész csirkéből csinálják a parizert és valójában a rendszer áldozatai vagyunk.

Hazaérve pedig az internetet megnyitva a pofámba gázoltak a „Jön az internetadó” típusú cikkek. Lehetne lassan már egy komplett több száz oldalas könyvet írni: „Miért sz*r Magyarországon” címmel, de én ennek a bejegyzésnek eme részét szeretném ennyivel le is zárni.

Hogyan vehetünk részt a programban?

Maga a program megpályázása szinte teljesen úgy működik, mintha egy állást szeretnénk megszerezni, csak itt a fogadószervezeteket kell bombázni önéletrajzzal és motivációs levéllel.

A legtöbb pozíciót már betöltötték, van, ahonnan vissza se írnak, vagy jelenleg nem keresnek önkéntest, de még mindig bent vannak az adatbázisban. Olaszországot azért választottam, mert érdekel a nyelv, van pár ismerősöm, a hangulat pedig leírhatatlan a magyar depresszió után.

A projektem során majdnem egy évet kell egy házban eltöltenem olyan gyerekekkel, akiket a bíróság elvett a családjaiktól a szülők nem megfelelő életvitele miatt (alkohol, drogproblémák stb.).

A kölykök 7-17 éves kor között vannak. Bár néha frusztráló tud lenni, hisz mégis csak növésben lévő gyerekekről beszélünk, akiknek még a családi hátterük is rendkívül zűrős. Rosszabb napokon kaphat az ember rendesen tőlük, de azért ha értjük a nyelvüket, akkor nincs probléma.

Mosolygósak, segítőkészek

Ami nekem egyből feltűnt, hogy itt az emberek többet mosolyognak (nem, itt se vigyorgó pofával járnak az utcákon, de mégse az „magyar vagyok, pocsék az életem légy szíves lőjél agyon” arckifejezéssel), és rendkívül segítőkészek.

Nekem Magyarországon 1 év alatt nem segített annyi ember, mint itt 1 hónap alatt, és bár mindenhol azt olvastam, hogy még véletlenül se találkozzak vagy beszéljek magyarokkal külföldön, én azért mégis csatlakoztam pár Facebook-csoporthoz. A benyomásom elég pozitív volt, nagyon összetartóak itt a magyarok, próbálnak sok időt szakítani egymásra és rendkívül segítőkészek is.

Na, de kicsit mélyebben az olaszokról! Szerintem eszméletlenül jó fejek, elég lököttek is és egyértelműen vidámabbak, bár itt Északon kevésbé érezhető a tipikus olasz mentalitás.

Angolul nagyon kevesen beszélnek, jogosítványt én nem adnék a kezükbe, (3 hét után volt egy karambolunk) mert eget rengető, ahogy ezek „vezetnek”, a fogászat pedig eszméletlen drága (csak egy panoráma röntgen 80 eurótól kezdődik, de akár 200 eurót is elkérhetnek, tehát alsóhangon 60.000 forintot).

Milánó jelenleg rohamtempóban épül újjá a közelgő világkiállítás miatt, ami ellen - természetesen olaszok révén- volt is pár tüntetés, miközben a maffia is kezd terjeszkedni északon.

Lesz még arcon csapás

A kaja jó, a hangulat szintén, az árak viszont a plafonon, és bár itt sem dobják agyon az embereket az álláslehetőségekkel, azonban ha jól kombináljuk a dolgokat és ügyesen használjuk ki a lehetőségeinket, (nálam ez is megvolt, mivel a cég ahol dolgozom akár állást is tud ajánlani nekem később) akkor egy nagyon jó új otthont találhatunk magunknak.

Biztos még nagyon bennem van a kezdeti hév és lesz még itt arcon csapás és tökön rúgás azonban nekem már nagyon kellett, hogy elszakadjak Magyarországtól és megnyomjam a restart gombot az életemben.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.