A mai posztban engem elsősorban az fogott meg, amikor szerzője, Bea Svájcban dolgozva rádöbben: olyan is előfordulhat az emberrel, hogy normális színvonalon élve a hó végén is van még pénze, mi több, vásárolni is tud. Azt hiszem, ezt is meg kell tanulni feldolgozni, akármilyen furcsán is hangzik.
„Lelkes Határátkelő olvasó vagyok. Talán azért, mert én is egy vagyok a külföldre szakadt hazánk fiai közül. Sokat gondolkoztam írjak, ne írjak? Végül erőt vettem magamon. És megszületett egy háromrészes felvonás első tagja. Hogy lesz-e folytatás rajtatok áll.
Nézzük hát a bevezetést!
1988 nyarán egy eü. szakközepes érettségivel a kezemben meg akkoriban 0 szintű idegen nyelvtudással. Hol máshol, mint Magyarországon próbáltam élni / megélni kórházi dolgozóként. 1992 nyarára sok tanulással és egy pár élet adta pofonnal gazdagabban elértem, hogy műtősnői bizonyítványt nyomjanak a kezembe.
1999 elején kezdtem el németül tanulni, akkor még csak álmaim voltak a külföldi munkáról. Mint például az, hogy külföldön biztosan kolbászból van a kerítés. Na, gondoltam jó nagyot tudok harapni, miért maradjak ki a vacsorából.
Se kolbász, se kerítés
Német nyelvtudásomat felfejlesztendő 1999 őszén csapot-papot-munkát otthagyva kimentem Salzburgba babysitternek. Gondoltam fő a biztonság. Családnál leszek, úgyhogy kaja, lakás meg lesz. Jók lesznek ugródeszkának.
A munkafeltételek csodálatosak voltak…, de nem teljesültek. 24 órában dolgoztam, egy kétévesre meg két újszülöttre vigyáztam, Szabadnap? Az meg mi fán terem? A beígért nyelviskolának a színét sem láttam.
Rájöttem, hogy itt bizony se kolbász, se kerítés. Azért még reménykedtem „majd a kórházban”, ezért lehúztam náluk 8 hónapot és a kevés szabadidőmben tanulgattam a nyelvet. Mégiscsak nyelvi környezet.
Ragadt is rám annyi hogy a 8.-ik hónap vége felé talán a harmadik szabad napomon rászabadultam a városi kórházra és megkérdeztem őket. Sajnos teljesen elutasító választ kaptam.
Mivel Magyarország akkor még nem volt az EU tagja, azt mondták nincs esélyem arra, hogy fölvegyenek. Ekkor döntöttem úgy, hogy akkor nincs értelme ezt tovább csinálni és hazajöttem. Viszont láttam Salzburgot. Gyönyörű város. Akkoriban volt a csúcson egy bizonyos Haider. Sokan lenácizták több mindenért.
Amit én láttam: azt mondta, hogy mostantól nincs végtelen ideig tartó munkanélküli segély. Ha lejárt és valaki pénzt akar, menjen közmunkára. Például itt Salzburgban hidat mosni. A saját szememmel láttam.
Kaptak az emberek vödröt szappanos vízzel meg körömkefét!!! (na jó, nem volt olyan kicsi, de nagy sem volt), aztán adj neki mosd a hidat! Gondoltam is, hogy ezek nem normálisak. 1999-ben mikor már vannak gépek vagy legalább nyeles kefe, ezek körömkefével mossák a hidat!? De lehet, hogy csak szívatás volt.
Magyarországon sem adtam fel
2000-től 2003-ig itthon dolgoztam. De csak nem hagyott nyugodni a gondolat. Bizony csak jobban élnek, akik külföldön dolgoznak. Arról volt szó, hogy odakint lehetett ötről a hatra jutni, míg Magyarországon a jövőképem a nullával volt egyenlő. Úgyhogy nem adtam fel az álmaimat.
2002-ben el kezdtem keresgélni. Fél évembe telt, de láss csodát, egy munkaközvetítő cég műtősnőt keresett Svájcba. A fizetés bruttó 4000 euró volt. Úgy emlékszem erre. Persze én is azt csináltam, mint minden itthoni magyar, átszámoltam. Nem szabad. De aki itthon van, az úgysem érti.
Akkori áron olyan 1 000 000 Ft körül volt, én meg kaptam 100 000 forintot a kezembe havonta? Ügyelettel együtt. Ami 4 hét alatt 6 heti munkát jelentett óraszámban. Még szép hogy elindultam.
Mennyibe kerül elindulni?
Itt kell megjegyeznem, hogy aki külföldre készül, az számítson rá, hogy sok pénzbe kerül az elindulás. A papírok, a fordítások, a repülőjegy, stb. amikor az ember kiért ott is kell villamos, buszjegyet venni, kint megélni addig, amíg az ember fizetést nem kap, és ha valami balul üt ki, akkor annyi pénznek kell lenni, ami elég a hazaútra. Az összeg 6 számjegyű. Nekem nem volt 6 számjegyűm. Szüleim sem gazdagok, de az évek során spóroltak egy kicsit. Meghitelezték hát nekem.
Az első 3 hónap (általában ennyi szokott lenni a próbaidő, még ha az ember nem is felel meg, általában nem küldik haza a próbaidő lejárta előtt) fizetéséből vígan visszajött a pénz.
Öt évet terveztem kint lenni, 1 év lett belőle. Magyarország még mindig nem volt az EU tagja. Na, nem mintha az EU nagy rajongója lennék. De teljesen mások az elismerési eljárások a tagok és nem tagok részére. Nem is fogadták el a végzettségemet.
Hogy akkor hogyan dolgozhattam egy évig? Egy egyéves engedéllyel mentem ki, ami az adott kórház adott pozíciójára szólt. Amikor az lejárt, jönnöm kellett.
Svájc gyönyörű, de…
Mit mondhatnék Svájcról? Gyönyörű! A fű tényleg olyan zöld, mint a filmeken. De amikor az ember leszáll a megállóban a villamosról és a kis táblácskára ki van írva, hogy 600 akárhány méterrel a tengerszint felett… Éreztem. Az éghajlatát pedig a nyirkos hideg jellemzi.
Bern meg szürke. Nem tudtam eldönteni, hogy a házak bepiszkolódtak vagy eleve szürkére meg ronda barnára festették őket.
Gondolom veletek is megtörtént már, hogy nevetséges vagy bosszantó helyzetbe kerültetek külföldön, olyan dolgok miatt, ami a kint élőknek teljesen természetes volt.
Na, itt egy példa: Gümlingenben dolgoztam, 20 perces vonatozásra Berntől. Amikor először utaztam ezzel a vonattal egyedül, bizony megjártam. Addig mindig állt valaki a megállóban. Most meg nem. Jött is a vonat.
Addig mindig kinyílt az ajtaja (gondoltam a vezető kinyitja). Hát nem! Állt a vonat a megállóban, meg álltam én is. Aztán elindult a vonat. Nélkülem! Nekem meg sírhatnékom támadt, mert felfogtam, hogy olyan béna vagyok, hogy még egy vonatra sem tudok felszállni.
Na, a következőnél már nem voltam egyedül. Sasoltam is ezerrel, mit csinálnak a többiek. Valami gombot nyomogattak az oldalán, ami nem volt gomb. Ki a fene gondolta? Egy fotocellás kerek izé, most már a magyar vonatokon is van ilyen. Pedig nem vagyok műszaki analfabéta. De hát a pesti buszok után…
Voltam román, bolgár...
Hát ezt hallanotok kell, mert ilyet még én sem hallottam, azt is ritkán. Úgy kezdődött, hogy kérdezgették, honnan jöttem. Mondtam Magyarországról. Halványlila gőzük sem volt, mi fán terem Magyarország. Ők úgy tanulták, hogy a keleti blokk. Úgyhogy voltam román, bolgár, mindenféle népség, alaposan összekevertek. Bosszantott is.
Aztán a második héten, miközben az ebédlőben ülve a levesem kanalaztam, jött két orvos, akikkel még nem találkoztam. Az egyikük török volt. Ez még fontos lesz. Leültek, ettek és feltették a szokásos udvarias kérdést. „És honnan jött?” Mondom nekik a szokásos választ: „Magyarországról”. Azt mondja a török nekem: „AHA! Maguk gurították ránk azt a nagy malomkövet!”
Nekem meg megállt a kanál a kezemben. Mondom neki: „Egernél?” Azt mondja: „Igen!” Hínye, mondom magamban, mi lesz itt, most kiássuk a csatabárdot? Azért próbáltam óvatos lenni.
Mondom neki: „Az már régen volt!” Erre azt mondja: „Igen, de mi elvittük a malomkereket Isztambulba és ki van állítva a múzeumban, mint a középkor haditechnikai csodája.”
Mint kiderült nem csak gurult, nem csak lángolt, hanem robbant is, méghozzá háromszor. Időzített robbanások voltak. Rögtön elindult a fantáziám. Ahogy János bácsi meg a garabonciás Bornemissza a fészerben összedobják a középkor csodáját.
Persze így már érthető a török meghátrálása. Hiszen rabszolgákat hajtottak előre a janicsárok. Méghozzá ostorral. Gondolom amúgy sem buzgott a rabszolgákban a harci kedv. Aztán az ördög kereke legurult. Félelmetes látvány lehetett. És még robbant is. Mindenki félt. Aztán újra robbant és eluralkodott a pánik, aztán újra robbant.
Szerintem ez volt az a pillanat, amikor a rabszolgák (janicsár ide, janicsár oda) elkezdtek fejvesztve menekülni. És az utóhatás? Éjszaka a táborban egymásnak suttogják: ezek biztos a gonosszal cimborálnak. Lelkileg is megtörték a sereget.
Megbolondulva
Tudnék még írni árakról-bérekről, spórolásról. De azt már megtették előttem egy páran. Úgyhogy erről csak annyit, hogy az első három hónapban teljesen meg voltam bolondulva.
Emlékszem 2002-ben Magyarországon venni akartam egy színes lapos TV-t. De nem volt nagy hirtelen havi 100 000-ből 50-60 ezrem TV-re. Gondoltam, megveszem részletre. De nem kaptam a banktól részletet, azzal indokolták, hogy egyedülálló vagyok, és bármikor megléphetek, de ha nyugdíjas lennék, akkor kapnék. Hogy mik vannak?!
Ezek után el lehet képzelni, hogy amikor megkaptam az első fizetésem Svájcban, beszabadultam egy műszaki boltba, és vettem egy laptopot. És még mindig maradt pénzem. Sőt a második, harmadik hónapban is vásárolgattam. És még mindig maradt pénzem.
Tisztára meg voltam bolondulva. Kellett három hónap, mire lenyugodtam és megértettem, hogy hónap végén, fizetés előtt is van pénzem, miközben jól élek.
Mit tudok még mesélni Svájcról, amit még nem mondtak el itt a blogon? Hát például azt, hogy a svájci posta előtt le a kalappal. Mikor megtudtam, hogy jönnöm kell, mert nem kaptam meg a papírokat, már csak három hónap volt vissza.
Én nem erre számítottam. Be is rendezkedtem. Hát akkor most mi legyen a cuccaimmal? Főtt a fejem. Nézelődtem. Vasút? Kis teherkocsi? Milyen lehetőségeim vannak.
A posta tűnt a legolcsóbbnak. Közel is volt. Hát bizony. 6 darab óriási 23kg-os csomagot küldtem haza. Potom pénzért. Már nem tudom mennyi volt csak arra emlékszem, hogy nem kaptam fel a fejem az ár hallatán. A szüleimnek itthon meg karácsony volt három hónapig.
2004 tavaszán jöttem haza Svájcból. De nem tudtam a fenekemen maradni. Úgyhogy elindultam Svédországba. Nyolc évet voltam kint. Ha érdekel benneteket, írok arról is.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Együnk valami finomat! Arra gondoltam, megkérlek titeket, írjátok meg, mi a kedvenc ételetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel ahataratkeloKUKAChotmail.com címre. Már az első nap után több is érkezett, úgyhogy hajrá!
Az utolsó 100 komment: