Ismét vasárnap, amikor ismét idegen tollakkal ékeskedem, de most is szívesen teszem, mert rátaláltam új blogokra, amiket szívesen ajánlok a figyelmetekbe. Eredetileg arra gondoltam, hogy ma tematikus napot tartva végig Törökországban maradunk, de aztán mégis úgy döntöttem, férjen be egy poszt(részlet) Tokió talán kevéssé ismert oldaláról is. Lássuk hát!

Rögtön először az isztambul.info oldalt ajánlanám a figyelmetekbe. Szerzői immár öt éve élnek Törökországban, így aztán tapasztalat akad bőven. Ráadásul érdekes kérdéseket is feszegetnek, például azt, hogy amikor valaki külföldre költözik, óhatatlanul az a Magyarország marad meg a fejében, amilyen az a távozáskor volt. Innen átadom a szót.

„Én 2008-ban költöztem át Törökországba. Vajon az én fejemben is egy 2008-as Magyarország lesz mindig? Ami az állandó politikai csatározásokat, bankokkal és szolgáltatókkal való küzdelmet, és a munkahelyi problémákat jelenti majd? De még inkább kérdés, hogy vajon 10-20-30 (40-60) év múlva tényleg más lesz otthon. Vagy ezek akkor is megmaradnak?

Szerencsére ma már van internet, így (előre/erősen szelektálva) lehet értesülni az otthon történtekről. Így talán nem járok úgy, mint az a bácsi, aki még 1960-ban egy világvégi faluból költözött Berlinbe. Bár elég sok türelem kell a hírek elolvasásához. És biztos nem segít a magyar nyelv helyes használatának gyakorlásában (arra a célra jobbak a könyvek). Ráadásul a mennyiség is egyre csak nő. Egy év végi rövid összegzés azért jól jönne. Főleg, ha azokban már az eredmény és a tanulság is benne van, nem pedig a sok talán ezt mondja majd, talán ezt csinálja majd.

És már itt is vagyunk a nyelvkérdésnél. Én gyakorlom a magyar, amennyire csak lehet. A számítógépnek is naponta többször elragozom az anyukád birtokos esetét.

Törökországban nagyon sokan vannak, akiknek a szülei, nagyszülei kimentek Németországba, ahonnan az unoka tér vissza. Nagyon sok esetben magas iskolai végzettséggel. Ők azok, akik az anyanyelvet az anyaországtól távol tanulták. Náluk fordul elő gyakran, hogy nagyon szépen, kulturáltan és magas fokon beszélnek németül, angolul és még ki tudja hány nyelven. De ha megszólalnak törökül! Te jó ég! Hol tanultál törökül?? Természetesen otthon, a nagypapától, aki a legnagyobb csibész volt a faluban, és olyat tudott káromkodni, hogy három völggyel odébb elapadt a teje a kecskének. És a legnagyobb története, miként dobáltak át rohadt tököket katapulttal a török-szovjet határon..."

Ez persze szokás szerint csak egy ízelítő a posztból, amit ide kattintva olvashattok el teljes terjedelmében (és érdemes is), képeket pedig itt nézegethettek (én is innen vettem kölcsön a nyitóképet).

Fejet hajtani a családfő akarata előtt

Maradva Törökországban, az isztambul.infón keresztül találtam rá egy másikra, a tedeinturkey blogra, melynek szerzője a családmodellek különbségeiről elmélkedett legutóbb – szintén érdekes téma, érdekes kulturális környezetben.

„Ami nekem rögtön szembetűnt az az, hogy az itteni konzervatív családmodell egészen más, mint amit én megszoktam. Nem véletlen használom a konzervatív jelzőt, mert a modernül gondolkodó családok többé-kevésbé hasonlóan működnek, mint nálunk, de közel sem ez az általános.

A hagyományos társadalmi értékrend nem kifejezetten az egyént helyezi előtérbe, hanem a közösséget, az egyénnek fejet kell hajtania a közösség akarata előtt, időnként le kell mondania egyéni elképzelésekről, tervekről, vágyakról. Mit jelenthet ez egy család esetében? Azt, hogy a családfő vagy a család öregjei rendelkeznek a döntő szóval a családtagok életének döntő momentumai felett, amit a család többi tagja tiszteletteljesen elfogad, el kell fogadnia. A mi szemünkben egy ilyen felállás ódivatúnak és igazságtalannak tűnhet, hiszen szerencsés esetben mi döntünk arról, hogy hol tanulunk tovább, kivel járunk, a párkapcsolatunk komoly-e vagy csak kaland, kivel kötjük össze az életünket, akarunk-e esküvőt vagy sem, hol dolgozunk, mit dolgozunk...

Mivel az itteniek életét sokkal szűkebb korlátok közé szorítják a társadalmi elvárások (a szülők engedélye szükséges a párkapcsolathoz, esküvőhöz, továbbtanuláshoz, stb.), az, ami nekünk természetes, számukra túlságosan szabad(os). Ebből következik, hogy a szabadság ilyen foka sokak szemében abszolút negatív előjelű és elítélendő, rosszalló tekintettel figyelik a „nyugatias" megmozdulásokat és azokat, akik onnan jönnek. Nem így a fiatalabb generáció, akik folyamatos konfrontációban élnek: vágyakozva tekintenek a „nyugati" életmódra, bizonyos kereteken belül próbálják átvenni az ottani dolgokat (pl. öltözködés, divat), de a határokon túl nem merészkednek, mert visszafogja őket a társadalmi normák iránti (kényszeres) tisztelet vagy éppen a félelem a "nagy erkölcscsősztől", aki azonnal az orrukra koppint."

Továbbiakat ide kattintva olvashattok a témáról, a tedeinturkey blogon.

Shitamachi hőse, Tora-san

No és akkor jöjjön a bevezetőben ígért tokiói látogatás a tokyoreloaded blog segítségével. Egészen pontosan Tokió kevésbé menő keleti felébe látogathatunk el, ami nem más, mint Shitamachi...

„...vagyis alsóváros, a városnak az a fele, amelyiket nem az arisztokraták, yuppik és az újgazdagok, hanem állítólag az úgynevezett igazi emberek népesítenek be. Megfigyelésem szerint legtöbb városban ez valamiért a keleti oldalon van, gondoljunk csak bele: Budapest, Berlin, London és tsai, ez alól a szabály alól Tokió sem kivétel.

Ma a shitamachi inkább csak rezidenciális környék, a kevésbé tehetősek számára.

(...)

Ez persze azért nem jelenti, hogy ne lenne érdemes itt körülnézni. A kaja például, mint az alsóvárosokban mindenütt, remekjó, hiszen attól, hogy valaki szegény, jókat enni még szerethet. Persze nyilván nem a flancos olasz és francia éttermeket kell itt keresni, sőt, még sushit sem annyira, hanem sobát, yakitorit, vagy dangót és az ehhez hasonló tenyeres-talpas, de mindazonáltal igen finom, ételeket."

A poszt persze folytatódik, jó sok képpel, és még az is kiderül, kicsoda az a Tora-san – persze csak annak, aki hisz nekem, hogy jól jár, ha kattint egyet és ellátogat a tokyoreloaded blogra.

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.