Eleonora régóta külföldön, Németországban él. Egyik legnagyobb csalódása az volt, hogy amikor Magyarországra látogatott, rájött, az emlékeiben élő ország már nem létezik...

„Gyermekkoromban már volt szerencsém külföldön iskolába járni. Utáltam. Alig vártam, hogy teljen le a kiküldetés és mehessek végre HAZA. Mégis az egyetem elvégzése után egy napot sem dolgoztam otthon. Miért? Az egyszerű válasz: mert nem éri meg. Itt kint, Németországban nem csak a kezdő fizetésem volt pontosan az ötszöröse az otthoninak, hanem a megbecsültsége is. Erről is már sokan írtak. Arról már kevesebben, hogy míg itt olyan állást kaptam, amire vágytam, otthon nem.

Sok szó esett már arról is, hogy mennyire van honvágya az embernek. Nos szerintem ez döntés kérdése is. Én annak örülök, hogy szívesen megyek naponta dolgozni. Meg annak, hogy a munkahelyemen megbecsülnek, és ugyan tudják, hogy magyar vagyok, de ez senkit nem érdekel (tapasztaltam gyerekként másképp is). Miért is érdekelné őket? Egy munkatárs vagyok, akivel szívesen dolgoznak, vagy éppen nem. Ez a „büszkének kell lenni arra, hogy magyar vagyok" szerintem elhibázott. Miért kéne büszkének lennem, én ezért semmit nem tettem, egyszerűen így születtem. Mint a jelenlegi kollégáim németnek.

Én is mentem már haza

Életem legnagyobb csalódása volt. Hiszen a régi barátok már nem is akartak tudni rólam (gyerekek voltunk, én emlékszem rájuk, ők aligha énrám). Már semmi nem volt olyan, mint amikor elhagytuk Magyarországot. Nem csak a sarki fagyis szűnt meg, nem csak a barátok tűntek el. Minden más volt. Már nem az, ami az emlékezetemben élt. Tudom, ha ma hazamennék, akkor ugyanez történne. A kortársaim szerencsére mind dolgoznak, (sokan szintén külföldön). Nekik is van új életük, nem vágynak vissza az egyetemista életformába. Aminek végérvényesen vége. Akárhol élek.

Én meghoztam egy döntést, pontosan nem tudom mikor, hogy itt próbálok boldogulni. Ez azt jelenti, hogy nem nézek vissza, hogy mit hagytam otthon, mi lenne ha... Ilyen nincs. Olyan van, hogy én most itt vagyok. Ebből kell kihozni a legtöbbet.

Persze sokan most azt gondolják:" Neked könnyű, beszéled a nyelvet". Ez igaz, de ezt én is (gyerekként) véres verítékkel tanultam meg, ugyanis nem voltam annyira kicsi, hogy mint az anyanyelvet szívjam magamba. Itt megpróbálok alkalmazkodni. Mit jelent ez? Nem lázadozni, hogy nem locsolnak húsvétkor, hanem Osternestet építeni. Mert itt az a szokás. Ez legalább annyira szép, mint a locsolkodás.

Alkalmazkodni kell

Akit érdekel, annak elmesélem mi nálunk a hagyomány, de nem várom el, hogy megértsék. Nem azt jelenti, hogy nem köszöntöm fel otthoni ismerőseimet a névnapjukon, hanem, hogy nem várom el, hogy pl. a kollégáim számon tartsák mikor van a névnapom vagy hogy ezt mi (én) ünnepelni szoktam.

Nem is keresem a magyarok társaságát. Nem arról van szó, hogy kitérek az útjukból, sőt, örülök ha mégis találkozunk, de nem rájuk építem az életem. Nem vagyok híve a csoportos bőgésnek. Ha valamit nem értek, akkor kérdezek. Kérdezni ugyanis szabad. például: a jelenlegi munkahelyemen az első napokban feltűnt, hogy a tegezés-magázás igen kusza háló, számomra átláthatatlan. Keservesen kereshettem volna az interneten, hogy a német kórházban ez hogy is van, de nem találtam volna. Ehelyett egy éjjel az egyik nővérrel vitattam meg, hogy is van ez. Most már tudom, és azt is, hogy ő (aki 25 éve dolgozik itt) nem téved, hiszen ezzel együtt nőtt föl. (Más kórházban más a szokás).

Kevés dolog hiányzik

Most már itt is van otthonom. Szívesen megyek haza a szüleimhez és a barátaimhoz. Kirándulni. De itt is van kedvenc fagyizónk, kedvenc kirándulóhelyünk. És ami talán szintén fontos: itt van saját lakásom (otthon nem lenne, mert nem lenne elég a pénz), és saját autóm. Ha akarom, van repülőjegyem – oda, ahova repülni szeretnék, nem csak Magyarországra.

Kevés dolog van, ami hiányzik. Mi is lenne az? Paprikás csirke? Szoktam főzni (parika azért mindig van). A Himnusz? Ha szükségét érzem meghallgatom, vagy elolvasom. A versesköteteket ugyanis kihoztam. A magyar szó? Rendszeresen beszélek mind a barátokkal, mind a szüleimmel. Nem ritkábban, mintha otthon lennék. Sőt ha gyerekem lesz, azzal is magyarul fogok beszélni. A nyomor? Na az nem hiányzik. Mióta dolgozom, azóta élvezem minden nap, hogy nincsenek anyagi gondjaim.

Persze mind amit leírtam, lehet nézni az érem másik oldaláról.

Láthatom azt is, hogy nem képesek egy virágcsokrot a kezembe nyomni a névnapomra, pedig van rá pénzük, míg bezzeg otthon már hányan felköszöntöttek volna. Ilyenkor persze az is kár, hogy nincs kinek adni a piros tojásokat húsvét hétfőn. (Igaz otthon is csak apukám kapott).

Milyen szörnyű, hogy nem ehetek minden héten nokedlit, hanem van úgy hogy a férjem megköveteli a Spätzlet. Milyen kár, hogy nem jelent napi kihívást a bevásárlás, így kénytelen vagyok messzi helyekre eljárni, hogy ne unatkozzak. Az is szörnyű, hogy a munkahelyemen németül kell beszélni. Azt a rengeteg szakkifejezést is mind meg kellett tanulnom...

Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha. Még akkor is, ha az életem itt sem tökéletes..."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetijét ide kattintva olvashatjátok el.)