Mai vendégszerzőnk Lobelt Ledfold (senkiben ne maradjon a kétely szikrája sem: nicknévről van szó...), aki kitartó tanulás és munka után abba a szerencsés helyzetbe került, hogy cége intézte külföldre költözését és az azzal járó adminisztratív terheket. Jöjjön tehát a raccsoló Robert Redford (...) írása Kínából (és ezzel vége is a mókának, nagyon színvonalas írás következik).

„Nagy élvezettel olvasgatom a blogot, mind a cikkeket, mind a hozzászólásokat. Főleg azért, mert noha a blog egésze jóval civilizáltabb, mint az általam olvasott blogok többsége, mégis rendre megjelenik az érzelmi oldal. Ez talán természetes emberi (vagy speciálisan magyar?) jellemző, és bár egy észérveket ütköztető "objektív" vitát azonnal taccsra vág, de legalább hitelesen adja vissza azt, hogy a kommentelők többsége milyen hihetetlen intenzitású negatív töltéssel áll hozzá az édes anyaföldhöz. A "többség" nem éppen statisztikai fogalom, szóval ez csak egy érzés a részemről elolvasva 20 blogbejegyzést és a vonatkozó kommenteket.

Olyan érvek röpködnek, hogy Magyarország élhetetlen, nem becsülnek meg, sz*r a közérzet, bunkók a népek, egymást húzzák vissza a posványba, a politikai elit a megtestesült gonosz és minden baj gyökere, nem becsülik meg a munkavállalókat és így tovább. Ezekkel az állításokkal nem akarok és hitelesen nem is tudok vitatkozni, bár többségükkel nem tudok maradéktalanul egyetérteni. Elfogadom azt, hogy mindenki másként éli meg az otthoni helyzetet és rengeteg okot találhat arra, hogy miért kell menni vagy miért nem kell (lehet) visszatérni. Azért írom ezt a szösszenetet, hogy saját példámon át bemutassak néhány eddig aránylag súlytalanul kezelt indokot/érvet is.

Az én nagy utazásom meglehetősen simán alakult, lényegében burokban és védetten kellett lemenedzselnem mindazt, ami a kiköltözéssel jár. A multinacionális cégem meghirdetett néhány pozíciót Ázsiában, jelentkeztem és kiválasztottak. Volt egy kis verseny is azért, végül egy hét fős kontingens egyik tagja lettem német, osztrák, finn, francia kollégákkal együtt és Kínába "száműzettem". Ez volt két évvel ezelőtt, és a napokban hosszabbítom meg a szerződésemet. Szerencsés voltam, mert a cégem intézte az adminisztráció nagy részét, vízum, biztosítás, repjegyek, hotelek, albérletkeresés, bankszámlanyitás meg ami belefér – így lettem hosszú távú ipari turista.

Elsöprő erejű kalandvágy

Számomra kezdetektől a legfontosabb dolog a kalandvágy volt. Mivel szeretek előre tervezni, és akkor érzem magam biztonságban, ha a terveket nagyjából követi a valóság is ezért nem mondhatnám, hogy ész nélkül ugrok bele a dolgokba. Ezzel együtt a kalandvágy az elsöprő erejű, leküzdhetetlen. Egyszerűen nem bírtam azt megtenni, hogy ne nézzem meg alaposan magamnak a világ túlsó felét.

Volt otthon korrekt, a legfelső sávval adózó munkám céges autóval, szerencsés voltam az első perctől, bár szeretem azt is mondogatni magamnak, hogy azért keményen tanultam is, majd dolgoztam is mindezért. Nem volt létkérdés a váltás, mégsem tehettem meg, hogy ne csapjam le a magas labdát. 2 éve voltam 30 éves, gyerek nélkül egy hosszú kapcsolat után szabad, iszonyúan megbántam volna, ha nem lépem meg.

Természetesen az anyagiak is belejátszottak a döntésbe, azért egy fehér ember – ha teheti – alaposan megkéri az árát annak, hogy 8000 kilométerrel arrébb költözzön olyan helyre, ahol esetleg még a kutyát is megeszik. (Amúgy nincs rossz íze.) Ezzel együtt az tény, hogy a hazai viszonyokhoz képest nem keresek rosszul, vagy még inkább azt mondhatnám, hogy a megtakarítás lehetősége ugrott meg hirtelen, 4-5 év alatt kényelmesen össze tudok szedni egy korrekt lakásra valót. Persze "csak" egy budapesti lakásra valót, de lényegében megéri.

Otthon is boldog voltam

Ezzel együtt sem érzem azt, hogy ez közérzeti kérdés lett volna a váltás. VÁLTOZÁSra volt szükségem, de tudtam otthon is boldogan élni, na nem volt éppen könnyű, de a család, barátok, hobbik, zenekarok bulijai, helyek mind-mind olyan dolgok, amelyek folyamatosan hiányoznak és amelyekkel kapcsolatban úgy érzem, az életem teljes soha nem lesz nélkülük. Mondjuk a világ ezen fele nem éppen a nyugalmáról híres, Budapest egy aránylag tiszta, csendes városka jó közlekedéssel az itteni helyekhez képest, a tömegnyomorból adódó stresszérték felfelé ível, ez nem éppen egy Basel vagy skóciai kisváros. A közérzet sem volt tehát központi kérdés, bár a váltás nem tett éppen rosszat.

Mégis, az a fránya kalandvágy, az álmok beteljesítésnek vágya volt messze a legfontosabb tényező amiért kijöttem, és amiért egyelőre maradni is akarok. Határozott idejű kiküldetésnek indult és határozatlan idejű kalandozássá kezd formálódni. Egy totál más kultúra megismerése, egy totál más gondolkodásmód megértése, valami olyasminek a feltérképezése, ami otthon ülve elképzelhetetlen.

Aki a tűzzel játszik az persze könnyen megégetheti magát. A kaland könnyen átmegy személyes érintettségű élethelyzetté, erre a legalkalmasabb "eszköz" egy szerelmi kapcsolat. Adott tehát egy nem éppen mangalány szemű hölgy, akinek viszont ez az otthona. És itt válik komplikálttá a családalapítás vagy "végső" letelepedés kérdése. Ez viszont jórészt független az otthoni állapotoktól. Illetve ez sem igaz, mivel családot alapítani és gyerekeket nevelni, úgy érzem, sokkal EMBERIBB körülmények között lehet Magyarországon, mint Kínában. Légszennyezés, kormányzati támogatások és szociális háló hiánya (hacsak az ember cége nem fedezi az oktatást vagy az egészségügyet) stb.

Nem kérdés, hogy nyugaton jobbak lehetnek ezek a viszonyok, de bizony a világ nagy része az nem nyugat, vagy nem éppen nyugatias berendezkedésű. Tehát kiköltözésről lévén szó azért nem csak angolszász vagy európai desztinációkban lehet gondolkodni, hanem száz másik országban is, amelyek zöme semmivel sem jobb, mint Magyarország.

Álom a hazatérés

Nem állítom, hogy haza fogok térni valaha, bár jelenleg ez az ÁLMOM. Jó pár év távlatában. Nekem is vonzó az, hogy valahol nyugaton alapítsam meg a családomat és ott éljek, de ha így is alakul akkor is szeretnék olyan közel lenni a hazámhoz, amennyire csak lehetséges. Hogy ne évente 1-2 alkalommal láthassam a szeretteimet, de szükség esetén autóval is elérhető legyen mindaz, amit annyira szeretek. És lehetőség szerint egyszer végleg hazatérni.

Milyen jó lenne, ha a fiatalok azért indulnának a nagyvilágba, hogy kalandozhassanak kicsit, hogy világot lássanak mint a legkisebb királyfiak (királylányok), de végül biztonsággal hazatérhessenek és ténylegesen otthon kamatoztathassák mindazt, amit megtanultak. Megértem, hogy azok az emberek, akik saját illetve családjuk egzisztenciáját féltik el vannak keseredve, hogy lényegében kényszeremigrációra készülnek. Ennek nem lenne szabad így történnie, egészséges esetben teljesen más indokoknak kellene vezérelniük a kiköltözés gondolatát.

Függetlenül viszont mindettől igenis van felelőssége azoknak, akik leléptek és bejött nekik az élet. Támogatni az otthon maradt családtagokat és barátokat nemes gesztus és hasznos is, de azért ezen felül is jó lenne észben tartani valamit. Aki beül egy ténylegesen jóléti társadalom hintájába, az bizony az ott élő emberek elődeinek munkáját (is) élvezi. A nyugodt élet, stabil gazdasági és szociális rendszer, az indulatok és irigység nélküli mentalitás ugyanis annak köszönhetőek, hogy ott bizony fél évszázaddal korábban lezajlottak azok az átalakulások s folyamatok, amelyek csóró Magyarország esetében még elég zötyögve haladnak.

Felelősség a haza iránt

Érthető és támadhatatlan az, hogy az ember első sorban a családját védi, és ez így is van jól. Viszont ezzel együtt jó lenne azt is tudni és érezni, hogy akinek bejött az élet annak van lehetősége és ezzel együtt felelőssége is, hogy valamit tegyen a megrokkant gerincű hazájáért. Senki sem élheti az életét egyszemélyes karitatív szervezetként, de azért valamit mindenki tehet. Remélem az még marha messze van, de én mindenesetre úgy szeretnék majd a halálos ágyamon heverészni, hogy elmondhassam magamról, tettem annyit a hazámért és népemért mint amennyit azok tettek értem azzal hogy egyáltalán megszülethettem és azzá válhattam, aki vagyok.

Jelenleg szerintem is megéri elhagyni az országot – aki képes rá, ha viszont jól boldogul "odaát" akkor illene tudatosan tenni azért, hogy néhány generációval később ne kelljen embereknek azért menniük, mert a hazájukban nem tudnak boldogul élni.

Ezen mézes nyállal túlcsorduló demagógiával zárom az irományt, fenntartva a naivitáshoz és optimizmushoz való jogomat további szép napot (reggelt, estét) kívánok mindenkinek, bárhol is éljen."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetijét ide kattintva olvashatod el.)