Erősen elfogult vagyok Olaszországgal szemben, idén nyáron is sikerült egy (túl rövid) hetet eltölteni az országban, szóval nagy örömmel olvastam Tamás posztját, nem is beszélve a rengeteg csodás képről. Szerintem sokunk álmát váltotta valóra egy Vespa nyergében.

Kritikusan szemlélve, az ős-Vespám felszerelése spártai. Hiába keresi az ember a sebességmérőt. A három fokozatú váltó számomra szokatlanul, a kormány baloldali markolatában van elrejtve.

A jobb oldalon, a fékkar mellett csak egy fedélzeti műszer található. Szürke indító gomb és a kürt. Hallás alapján kell váltani ” – mondták a bérbeadók.

Mert a Vespa lehet konok, főleg ha első fokozatot keresed. Ha meghúzod a tengelykapcsolót, a váltókaron lévő perforált bevágás az 1-es szám irányába mozdul el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az öt lóerős jármű készen áll a bevetésre. Tovább fordítani nyers erővel biztosan a szerkezet végét jelentené.

Dio mio! Segít, ha finoman előre-hátra ringatom, amíg egy fémes kattanás jelzi, hogy a fogaskerekek összekapcsolódtak. Amikor a Signora prüszkölve mozgásba lendül, a vezetési élmény összehasonlíthatatlan.

Az idős hölgy fiatalos könnyedséggel lendül kecsesen egyik ívről a másikra. Hangjának vidám kattogásától felbuzdulva, boldogan lebegünk felfelé az olajfaligetekkel szegélyezett szerpentin úton, amely a Sorrentói-félsziget csúcsán lévő szállodánktól Massa Lubrense felé vezet. Az langymeleg levegő borzolja hajunkat, amit alig takar a minimalista félhéjú sisak. A reggelnek, tenger és fenyő mámorító illata van.

Egy szembejövő kamionsofőr látva a Vespánkat, lelkesen dudálva integet.

A tényleges Amalfitana San Pietro mögött kezdődik. És ott azonnal kibontakozik teljes drámai szépsége. Bal oldalon meredeken emelkedik a Lattari-hegység masszívuma, jobbról a Salernói-öböl alatti mélykék ragyog.

A következő 40 kilométeren az SS 163, azaz Amalfitana gyakran átvág függőleges sziklákon, merész viaduktokon, kanyarog szurdokokon át, és elbűvölően gyönyörű falvak mellett halad el.

Szeretjük úgy körbejárni ritkaságainkat a makulátlan álom utakon, hogy az tiszta boldogság legyen. A kanyarok pedig olyanok mint testre-szabott sugarak, és van belőlük több is, mint elég.

Az egyik bal kanyarban magasan, az út jobb oldalán, Positano felett a feltűnik a leglátványosabb kis parkoló,, Innen nemcsak a kilátás gyönyörködtető hanem Francesco frissen sajtolt, citrom - narancs itala frissítő felüdülést hoz.

Positano, az egyik leglátványosabb helység. Az Amalfitana út építése előtt a helység csak keskeny öszvér csapáson vagy a tenger felől volt elérhető.

Mint egy kubista festményen nőnek ki a sziklából a pasztell színű házak az öböl két oldalán, felfelé emelkedve a meredek falon, föléjük magasodnak a hatalmas csúcsok.

Mint egy mikrokozmosz köldökeként trónol középen, zöld-sárga kupolájával Santa Maria Assunta templom.

Miután a szegény halászfalu a második világháborúban, a művészek és az értelmiségiek menedékhelye lett, az 50-es években indult növekedésnek, amikor filmes nemzetközi hírességek által ismert es felkapott lett. A római filmvilágnak ez a rész akkoriban már nem bennfentes tipp volt.

Olyan művészek, mint Roberto Rosselini rendező, Anna Magnani színésznő és Pablo Picasso élvezte a Dolcefarniente-t, (az édes semmittevést), a Positano strandon.

Ebben az időben egy divatos légies kis ruhát kreáltak a helyi ruha tervezők. Nem csoda, ha manapság Positano sikátorok labirintusában számtalan trattoria és szuvenír bolt mellett, sok elbűvölő butik is “Positanóban készült" jelzővel reklámozza magát.

Számos turista számára azonban sportos handicap lesz, a néha végtelennek tűnő meredek lépcsők világa, a tengertől egészen a szállodáig és vissza.

Méltán lehet idézni John Steinbeck amerikai írót (1953-ban nyaralt itt.) „Az a benyomásom, hogy a világ Positano-ban függőleges."

A Costa d'Amalfi felvétele az Unesco Világörökség részének, egyben építési tilalmat is jelentett a falvak számára. Ez lehetővé tette Positanónnak, hogy megőrizze karizmatikus vonzerejét a modern időkben.

A sötét homokos tengerparton, a kipihent napimádók mellett ott állnak a kis halászhajók is, amelyeken a férfiak délután készítik fel zsinórjukat, hálóikat az éjszakára.

A sziklába süllyesztett halász szövetkezet központja, bizonyítja, hogy semmiképpen sem csak a turisták számára előkészített díszlet. Minden reggel lenyűgöző számú és sokféle éjszakai fogás kerül a jéggel borított vitrinekbe. Frissen fogott grongó, tengeri keszeg, márna, tintahal és még a tonhal is nap mint nap vándorolnak a helyi éttermek és a szomszédos falvak konyhájába.

Ez meghozza a mi étvágyunkat is! Visszalendülünk a Vespa széles bőrülésébe. A közeli Praianóban találjuk meg, amit keresünk. A kilátás a széles tengerre igazán látványos. A városka jelképe San Luca Evangelista templom.

A Ristorante Il Pino panorámás kilátást nyújt a Li Galli-szigetekre és a linguine al tartufo, egyszerűen fantasztikus.

„Ez tipikus Costiera Amalfitana tészta” - biztosít Sandra háziasszony, de csak akkor lesz igazán jó, magyarázza, ha a tészta a Lattari-hegység északi oldalán fekvő kisvárosban, Gragnanóban készül. A hagyományos ipari tésztával összehasonlítva a helyi tészta négyszer hosszabb ideig szárad. Pompásan illik hozzá egy pohár helyi fehérbor.

Az első pillantásra nem feltűnő Praiano mindenképpen megér egy látogatást. stratégiai helyen található Amalfi és Positano között, egy nyugalmas falu, pedig csak néhány kilométerre van a két turbulens turisztikai mágnestől.

Az Amalfitana alatt fekszik, a templomtér mögött, ahol nevető gyerekek játszanak, álomszerű kis házakat fedezünk fel gyalogosan.a tengerparton. A turisták nyüzsgésétől védett falusi élet megnyugtatóan egyszerűnek és privátnak tűnik.

A hibiszkusz, a füge, a citrusfélék virágoznak a békés teraszos kertekben, a naptól elkényeztetett érlelődő paradicsom füzérek mellett.

Ellentétben a többi tengerparti városkákkal, mivel itt nyugszik le a nap legkésőbb, a helyiek élvezik legtovább a naplementét a mielőtt eltűnik a meredek hegyek mögött.

Egy keskeny ösvény visz le egy meghitt sziklás öbölbe úszni. Néhány perc alatt elérhetjük a Marina di Praia félreeső öblét is kerülő úton Vespáinkkal.

Az egyszerű tengerparti bárban egy cappuccinó mellett nyugodtan lehet üldögélni, kilátással a sziklákkal körülvett öbölre, aminek gyakran az 1950- es években játszódó filmek kulisszájaként kellett szolgálnia. Az évek során semmit sem veszített csendes varázsából.

Alig, hogy lendületbe jöttünk, egy egyedülálló természeti jelenség, a Cala di Furore késztet bennünket újabb megállásra. Egy fjord olasz változatban.

A mintegy 800 lakosú Furore egy kis gyöngyszem a csodálatos Amalfi-parton, és felejthetetlen panorámával van megáldva - és természetesen egyedülálló kilátással a szurdokra.

Mintha ez a hely nem lenne elég színes minden növényével, beleértve a csodálatosan virágzó citrom bokrokat és a szőlő teraszokat, évente egyszer egy egészen különleges esemény zajlik itt, amelyre a csodálatos tengerparti városka a világ minden tájáról meghívja a művészeket, hogy bemutathassák alkotásaikat, műveiket a házfalakon és támfalakon történő megörökítésére.

Ezért szokták Furorét "festett falunak" nevezni, egy falunak, egy álomszerű környezet közepén, amely másodszor biztosan nem létezik a világon.

Egészen más a lüktető élet Costiera szívében, Amalfi történelmi városában - egykor Olaszország négy nagy tengeri köztársaságának egyike volt Velence, Genova és Pisa mellett. 1343 - ban nagy részek süllyedtek a tengerbe egy tomboló vihar hatására.

A Római Birodalom összeomlása után Amalfi volt az első város, amely újraindította a kereskedelmet a Kelettel. Egzotikus árukat, például szőnyegeket, papírt és kávét importáltak óceánjáró evezős gályákon. Ehhez hozzájárult az Amalfiban született Flavio Gioia iránytű feltalálása is.

Amalfi pazar katedrálisa és impozáns lépcsője és a „Bar Francese” fonott székes terasza között a téren mindig van nyüzsgés és tömeg.

A téren a helyi rendőr engedélyével kivételesen leállíthatjuk a darazsakat. Ő rögtön megnyugtat bennünket, nem engedhette, hogy ezeket az értékeket őrizetlenül hagyjuk valahol a katedrális, vagy a nyüzsgő kikötői móló melletti parkolóban. Ez is bizonyítja hogy nemcsak az öregek szeretik a Vespát. Többen megállnak, értékelik és megvitatják ma már ritka „Faro Basso” modelljeink évszámát és alakját.

„Sembra una Vespa” - „Úgy néz ki, mint egy darázs” - mondta Enrico Piaggio, amikor 1946- ban meglátta Corradino D'Ascanio tervező első modelljét (aki egyébként Olaszország első helikopterét építette).

Valójában a karcsú középső szakasz a masszív hátsó rész és a fémből készült első sárvédő között olyan, mint egy darázs derék. A fém hajtóláncról technikai okok miatt lemondott, ehelyett a motort közvetlenül csatlakoztatta a hátsó kerékhez.

A világháború alatt Olaszország tömegesen állított elő gumiabroncsot a repülőgépek számára, amelyekre háború végén már nem volt rá szükség. Emellett felhasználták a lebombázott pontederai repülőgép gyárban talált maradék alkatrészeket is.

A “darázs” így kapta a kicsiny kerekeket, (amik hamarosan a robogók márka jeleivé váltak) és minden bizonnyal az eredetileg szürke festett rovar volt abban az időben amire a világ várt. A következő tíz évben, a munkások több mint egymillió Vespát építettek.

Még az egyház is áldását adta, 30.000 olasz pap az 1950-es évek közepén büszkén birtokolt egy Vespát.

Hercegnőként Audrey Hepburn és Gregory Peck a legendás Egy szív és egy korona című filmben vadul száguldott át Rómán egy Vespán, így a kis Motorinónak végre sikerült elfogadtatni magát, még Hollywoodban is.

Valaki piros betűkkel írta a "Ti amo Principessa" feliratot az út kanyarulatában a félmagas kőfalra, amely az utazót hivatott megvédeni a mélybe zuhanástól. Vajon a menyasszonyra vagy inkább a Costa d'Amalfira gondolt? Számomra a nap után már csak egy szeretett hercegnő maradt: a Faro-Basso Vespa.

Az Amalfi-part felfedezése egy unalmas buszon vagy a Metro-del-Mare hajókkal? No grazie, di certo non con me. :-)

Szerelmes vagyok a forró olívaolaj, a fokhagyma és a peperoncino illatába, amikor a szűk házak sikátorain keresztül vezetek. Beleszerettem az isteni szabadság érzésébe, amikor könnyed, légies kétütemű ritmusban haladok a sok szűk kanyaron át Amalfi felé, a mélykék tenger elérhető közelségében.

Csodálatos érzés spontánul követni egy mellékutcát anélkül, hogy arra gondolnál, hogy valaha is vissza tudsz-e fordulni, és azonnal engedni az intuitív impulzusoknak.

Mint a "Pasticceria De Riso" édes kísértései a bájos Minori falu tengerparti sétánya mögött, ahol a Vespát közvetlenül a teraszuk előtt parkolom le.

A helyi cukrászmester tortája, ricotta e pere, megérdemel egy hangos Bravissimo maestro!-t Kanyaroktól bódultan gurulunk a szerpentines Via Castiglione úton Ravello hegyi faluba.

Késő délután ellenére a zsibongó gyerekek játékukkal szorosan a markukban tartják a kiterjedt katedrális teret.

A fenyőfák, esernyőként árnyékot adóan, sehol máshol nem tornyosulnak olyan magasan a dél-olasz égboltra, mint azoknak a feudális villáknak a kertjeiben, amelyeket az Amalfi tengeri köztársaság hatalmas nemesi családjai építettek a tengerparton, 14. században a szikla szélén, 350 méterrel a tenger felett lebegve.

Az impozáns palazzók többsége ma már luxusszállodaként működik.

Szemtől szembe a márvány mellszobrok obskúrus sorával, tekintetünk a feneketlen mélységbe merül, a hegygerincek által barázdált partok fényárban úszó sziluettjei fölött a költészettel teli tengerbe zuhan.

E csodalatos hely után, a Sorrentói-félsziget csúcsán a nosztalgikus Vespa robogókon tett időutazás méltó befejezéséhez érkezik, stílusosan, a "Relais Blu" étteremben, egy kulináris élménnyel zárjuk utunkat.

Az étterem Punta Campanellán való elhelyezkedése is egyedülálló, panoráma kilátás nyílik Caprira.

A modern, teljesen fehér lounge-teraszán, miközben a vörös nap valóban elsüllyed a Capri mögötti tengerben, emeljük poharunkat Olaszország legszebb kanyarulataira. Alla vostra salute!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.