Néha kissé morbid, néha mókás utazásra invitál minket (ismét) P. Elliot, méghozzá az Egyesült Államokba, ahol azért bőven akad furcsaság. Mindjárt az első történetet csak erős idegzetű (gyomrú) olvasóknak ajánljuk

„Tegnap este ágyból néztem a tévében a Furcsa mániák című műsort. Az első szereplő egy 55 év körüli férfi volt, hasas, ijesztő képű alak, olyan sunyi, beteges nézésű, vele a feleség, afféle proli kinézetű, lepusztult típusú fejbólogató nő. Babákat gyűjtöttek. Szexbabákat. Volt belőlük vagy 200, felnőtt méretű, szép alakú, furcsa arcú szilikon bőrű nők, de ha csak nő lett volna!

Ezeknek gyerekféle arcuk volt, a gyerekkorból szinte még ki sem növő lányarcok, nem mosolygósak, volt riadt arcú, volt szenvedő, volt elgondolkodó, szinte valamennyi magába húzódó arc, olyan, mint amikor egy gyereket elkapnak, gyötrik, szexelnek vele, kínozzák!

A babák szépen felöltöztetve ültek a lakásban mindenhol, egy szenvedő vagy kiszenvedett arcút koporsóba fektettek, mondván, csak ott jutott hely (dehogy, dehogy, így akarták). A feleség mondta, a babákkal férjuram szexel is, egy-egy baba 5 ezer dollár körül kezdődik, határ a csillagos ég, attól függően, hogy mit tud.

Mutatták egy vásárlását az Ebayen vagy hol, kérdezte, szűz-e a baba, mondták, hogy nem, néhányszor volt már használva, azt hittem, elhányom magam. A pasas angol akcentussal beszélt, mutatták, hogy baloldalon vezettek az úton, sejtem, hogy Angliában valahol (a műsor elejét sajnos nem néztem), és volt pofája jelentkezni külföldről és ezzel a showra.

Ez a pasas gyerekekkel akart szexelni, sőt, kínozni őket, és mindezt a babákon élte ki, ez világosan látszott. Ha ez itt, Amerikában történik, az FBI azonnal rászáll és titokban rettenetesen átfésüli a házaspár múltját, minden gyereket számba vesznek, aki valaha eltűnt, de még azokat is, akiktől ez az alak vásárolt. Emellett tuti, hogy a filmezés ürügyén viszik be hozzájuk a lehallgatásra használt poloskákat, és napi szinten, éveken át ellenőrzik. Valószínű, hogy az angol kollégákkal is váltottak pár szót.

Nagyon remélem, hogy a pasas valóban csak a babáival foglalkozott. A felesége is micsoda ember lehetett. Nem igaz, milyen emberek vannak a Földön! A tiszta hányinger mellett talán az volt jó a filmben, hogy valami ötletet adott a gyerekmegrontóknak, hogy inkább babákat vegyenek, bár inkább le kellett volna vágni a micsodájukat. Tudom, nem igazán tehetnek róla, mert beteg emberek, bár az a fickó inkább olyan ravasz képű volt. Gondolom, azért jelentkezett a showra, mert a kapott pénzből új babát vesz majd.

Aztán jött a reklám, a következő szereplő egy saját vizeletét rendszeresen ivó nő volt, cuppogva itta, minden cseppjét, még fogat is azzal mosott. Karikás szemű, beteges arcú nő volt ez is. Vajon miért nem áldozunk eleget a mentális betegségek kutatására, itt a példa, miért lenne fontos!

Nem tudom, mit szóltak a szomszédai, munkatársai, a rokonai valószínűleg egy korty vizet sem mertek nála meginni többet. A pszichológus nő mondta neki, hogy tele van a szervezete mereggel.

Elfújta a szél

Az Elfújta a szél egy rendkívül jó könyv volt, nem happy end-es, se a vége, se a közepe, még az eleje sem. Viszonylag reális volt (kivéve a rabszolgák jómódjának bemutatását, bár azért ott sem volt minden rabszolgatartó gazember), bemutatta, mi az, hogy háború, mire vezet, ki az, aki túléli, miért és milyen következményekkel jár, járhat. Ki képes fennmaradni, ki az, aki lesüllyed.

Scarlett a maga önfejűsége, butasága, a környezete véleményének semmibe vétele miatt lett boldogtalan, mint ahogy a könyv írja, a boldogság szépen elment mellette. Én nem voltam meghatva Rhett Butlertől sem, ő is csak kihasználta, magából semmit sem adott. A híres bátor ember, csak kapni akart, őszinte szerelmet, csak tudnám, miért?

Hogyan szerethetne bele bárki egy ilyen fickóba, aki csak gúnyolódik, a nő fejére olvas dolgokat és hangoztatja, hogy nem szereti. Nem szerelemért, mióta jár a szerelem? Mit kell egy ilyen pasiban megszeretni? Maximum a pénzét, de mennyi ilyen szaladgál manapság is!

Scarlettben sok igazán szép tulajdonság volt, a ragaszkodás ahhoz a férfihoz, akit igazán szeretett (na, az volt a másik kihasználó alak), mindent elviselt érte, a családot sem hagyta, összefogta őket, mindent megtett értük, hogy együtt maradhassanak, még szeretőnek is elment volna, hogy megmentse Tarát, ahol éltek. Nem sok negatívumot láttam benne, egy nő volt csupán, és nem is a legrosszabb fajta.

Az olvastam valahol, hogy az írónő a saját egykori ültetvényes őseit vette példának a regényéhez, a modora feltűnően hasonlított a főhőshöz. Tarán voltam, jobban mondva a házban, amiről a regényt mintázta. Írtam is itt valahol róla egy nagyon hosszú hozzászólást.

Pasas az uszodában

Ma az uszodában volt egy 60 körüli pasas, sportos alak, kivéve a jócskán előre álló hasát, leterített a kőre egy törülközőt és gyakorlatozott rajta, mindenféle nehéz feladatot. Valóban úgy tekergette magát, hogy azt vártam, mikor csúszik el és veri be az orrát.

Lefeküdt a törülközőre és úgy is tornázott, térdelve előre-hátra hajladozva, úgy festett, mintha otthon lenne az ágyban bizonyos szituációban. Mellettem egy fekete lány a nevetéstől fulladozva fújta a vizet, a pasas időnként körülnézett, hogy látják-e őt, milyen sportos.

A végén bejött a vízbe, a mellettem lévő sávba, ahol ketten már voltak (volt üres sáv is), a végén az úszónő belefejelt a fenekébe, ahogy nagy karcsapásokkal jött a víz alatt. Nem tudta, hogy áll ott valaki, az az ő sávja volt és szabad. Be is gurult kellőképp, noha itt igen udvariasan szokták egymással közölni a nemtetszésüket. Kioktatta a pasast, hogy amíg szabad a sáv, addig nincs joga bejönni a foglaltba, főleg nem olyanba harmadiknak, ahol már ketten vannak egymás mellett. A pasas tudomásul vette, átment az üresbe, 5 percet vacakolt, aztán eltűnt...

Valami érdekesség mindig akad, hogy ne unja magát az ember. Igazából a nagy edzőterem szórakoztató, illetve a futógépek, mert onnan az üvegfalak miatt mindegyik másik terembe belátni. Az aerobic ott van szemben (ahol én szoktam lenni), mellette a bicikliterem, oldalt a súlyemelők, másik oldalon a talajtornások és a többi mindenféle gép, a kosárlabdások és a squash.

Na, majd lesz valami. Az úszás szép feszessé teszi a bőrt, hátat egyenesít, oldalt karcsúbbra húzódik a derék, egye meg a fene, ha nincs más, akkor ennyi is elég, illetve ez is valami. Ja megöregedtünk, akkor már az étel sem jár, hehehe...

Ezt nem én mondtam, hanem a férjem jött ezzel ma, amikor megpillantotta az ebédjét. Fűszerezett, grillezett portobello gomba, két nagy fej, a teljes kiőrlésű lisztből készült zsemle kettévágva, kis vajon megpirítva a vágott fele, utána fűszerezett, reszelt sajtos majonézzel megkenve, bele a gomba, vele párolt hagymával, nagyon vékony sovány sajt, rá friss hagymakarikák, paradicsom, aprított saláta, és a sült gomba. Hozzá 2 szép nagy kiwi.

Dacára annak, hogy leszólta (mert nem volt benne hús), jóízűen megette, ízlett neki.

Tél

A decemberi hó gyorsan olvadt, egészen rendesek az utak, el tudtunk menni arra az előadásra is. A férjem már régóta nyekeregte, hogy szeretne látni egy afféle pásztorjáték szerű valamit és csodák csodája rábukkantam egyre, nem túl messze az egyik gimnázium színpadán volt egy előadás. Valami független színészcsoport, aminek a vezetője, egy olasz nő, meg néhány tagja elment Olaszországba felkutatni nagyon régi, az 1500-as évekből származó karácsonyi énekeket, szokásokat, kis színdarabokat. Aztán modern feldolgozásban adták elő, meg úgy is, ahogyan a régit elképzelték.

Először is megint leültem, hogy micsoda modern, szép, kárpitos széksorok, jó nagy színpad volt, túlzásnak tartom egy gimnáziumban, nem színészeket nevelnek, csak szakkör van. Volt egy 5 tagú zenekar, dobos, fuvolás, gitáros, hegedűs, meg még valaki egy furcsa, lapos, sosem látott hangszerrel. Nagyon jól játszottak, nekem egyedül csak ők tetszettek.

Maga a pásztorjáték... a színészegyesület alapítója játszotta Máriát. Az előadás után elmesélte, hogy a 80-as években alapította a csoportot, akkoriban legalább 25 lehetett, és ennek már vagy 35 éve, szóval egy 60 éves, sötéthajú, öregebb nő volt, úgy viselkedett, mint egy kiöregedett k..., kacérkodva, magát kellette (modern elképzelés szerint), vajon ki lehetett az a hibbant rendező?

A ruhája nagyjából megfelelt az elképzelésnek, valami balettiskolát is végezhetett (mind az összes), mert nem lépkedett, hanem lebegett szinte. Volt egy angyal, a rendezési elképzelés gólyalábakat adott rá, amit eltakart a ruhája, angyalszárnyai voltak, de a mellkasán testőrpáncél, fején testőrsisak, hehehe... kardja is volt és az ördöggel verekedett, hahaha...

Egy kis történetet is bemutattak, addig Mária aludt egy székben, József sehol, Jézuska sem, az egész sztoriból szinte nem értettem semmit, egyrészt, mert a fele olaszul volt, ráadásul végigénekelték az egészet. Na, ezek az énekek nagyon szépen voltak, de nem sok mai olasz stílus volt benne.

Őszintén szólva halálosan untatott az egész, a férjemnek tetszett. A zene és az énekek nagyon jók voltak, de a többinél úgy éreztem, mint aki büntetésből ül itt. Már az első szünet után meg akartam lógni, de a férjem nem volt rá hajlandó.

Egyébként a végén Jézuska csak előkerült egy takaróban, de József sehol. Talán a modern elveket valló rendező úgy gondolta, úgysem az ő fia, mit keressen itt, hehehe...

Nyár

Szabadtéri, közelünkben lévő parkban ingyenes előadás.

Kiderült, hogy hazafias indulókat és hasonló „harci” (nem túlságosan közismert) zeneműveket játszó program, mind nagyon régi, főleg az 1700-1800 közötti amerikai időkből.

A műsorvezető minden egyes darabot felkonferált, beszélt arról, ki írta, milyen alkalomból, hol játszották, milyen történetek fűződnek hozzá. Nagyon szeretem, amikor ezeket elmagyarázzák. Mindössze három dobos és öt fuvolás volt, nagyon kevés ahhoz képest, hogy megszoktuk a minimum 20 személyt. Be voltak öltözve a függetlenségi háború egyenruhájába, ami szerintem nagyon szép.

Már elég sokan voltak, amikor odaértünk, rögtön mosolyra húzódott a szám, amikor megpillantottam az előadásra leginkább felkészülteket, két 70-80 közötti idős hölgyet, akik egy fa alatt tanyáztak, közel a színpadhoz.

A székeik közé asztalt hoztak, csavart lábú kovácsoltvas asztalka, üveg lappal, kicsike, rátéve egy kis terítő, de nem takarta be az egészet. Azon egy porcelán tál, rajta egy fürt gyönyörű zöld, nagyszemű szőlő, egymással szemben két teáscsésze, szintén szép porcelán, volt is benne valami teaszerű dolog és egy kis üvegtányéron négy sütemény.

Úgy elkapott a nevetés, hogy ezek mennyire felkészültek, mintha egy előkelő operaház páholyában lennének, ahol ilyen téren is kiszolgálják őket, ha fontos személyek. Nem rosszindulatból nevettem, inkább tetszett, hogy egy park ingyenes, egyszerűbb koncertjét is megrendezik maguknak, átalakítják a maguk ízlése szerint.

Ez itt Amerika, ahol nem lepődnek meg semmin, nem kritizálnak senkit, főleg nem nevetik ki, szeretik a hibbant alakokat is. Mosoly az volt innen-onnan, de inkább álmélkodó, tetsző, nevetgélő, hogy ezek itt hogy’ kipakoltak. A többi nézőnél legfeljebb kempingszék és kóla volt, esetleg poharas kávé (nálam), az asztal a fű volt a talpunk alatt.

A koncert maga egész jó volt, bár a dobosok és a fuvolások inkább akkor mutatnak zeneileg jól indulókban, ha menetelnek, nem csak álldogálnak egy színpadon. A kedvencem közöttük rögtön egy fuvolás lett, jó, ha 140 centi magas, vékony kis körszakállas emberke (35 körüli), aki a kifelé fordított lábfejű cipőjében, szép egyenruhájában, játék utáni állandó széles mosolyával úgy festett, mint egy kis porcelán figura egy polcról. Nemcsak nekem tetszhetett, hanem másoknak is, őt bámulta mindenki.

Számomra abszolút ismeretlen szerzők művei voltak, kivéve egyet. Nem állítom, hogy olyan vérpezsdítőek, illetve harcba hívő szerzemények lettek volna, akadt köztük, ami inkább táncra invitált, de azért jó volt hallani, hogy a washingtoni időkben miféle zenéket szereztek. Volt köztük olyan is, hogy annál még én is jobbat írtam volna...

Próbálták érzékeltetni a szokásokat is, meg felhívni a figyelmet a tényleg szép egyenruhára, illetve annak tartozékaira. Például mindenki oldalán-vállán volt egy-egy hosszú szíjon lógó lapos fém palack, amit minden induló után más-más húzott meg (nyilván a sajátját). Gondolom, ez a bátorság fokozásához kellett, hogy a katona ne hátrafelé szaladjon az első puskalövés után. A végén árultak egy CD-t is az előadásról, elég sokan vették, főleg férfiak, ki más.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.