András nem ment el Magyarországról, a testvére és annak családja viszont igen. A mai történet arról szól, hogyan látja egy otthonmaradó az országot elhagyó családtagjait, akiknek ráadásul ők azt utolsó kapocs egyike.

„Sok szó esett már itt a külföldön szerzett tapasztalatokról, sőt arról is, hogy milyen érzés hosszabb-rövidebb idő után visszatérni Magyarországra, de arról kevesebb, hogy milyen érzés itthon maradni és az utolsó kapocsnak lenni, ami az elmenőket a szülőföldhöz köti.

Bátyám, Laci lassan 10 éve hagyta el az országot, feleségével és gyermekeivel az oldalán, felszámolva egy kényelmessé alakított életet. Állítása szerint a kalandvágy vezette, de valójában a magyar álláspiacon az ötven felettiek számára adott, nullához konvergáló számú, lehetőség elől távozott, még időben.

Elárulom már most, hogy bejöttek a számításaik, rengeteg munka és elszántság árán kialakítottak egy új, kényelmes, de teljesen más életet, mint, amit hátrahagytak. És, hogy fel ne merüljön bárkiben, hogy az irigység beszél belőlem, én is és a feleségem is jó állásban dolgozunk itthon, anyagi biztonságban. Azért vagyunk itthon még, mert (eddig) nem kellett szembe néznünk sem csökkenő életszínvonallal, sem megszűnő munkahellyel, sem az előrelépési lehetőségek hiányával.

Pár hónappal a kiköltözésük előtt történt: Laci áll a nappalijuk közepén, a háttérben, a tévében épp valamelyik angol nyelvű hírcsatorna megy, ő pedig heves gesztusokkal fordítja azt, amit hall ért belőle. Eközben a konyhában a felesége, Éva épp az én nejemnek magyarázza, hogy „Laci hetente kétszer jár angoltanárhoz, és egész nap az angol nyelvű csatorna megy a háttérben, szóval gyakorlatilag anyanyelvi környezetben van”. Az asszony meglehetősen introvertált, így egy kérdő tekinteten kívül nem adja jelét a döbbenetnek ott helyben, csak hazafelé az autóban dől ki belőle a röhögés.

Vacak fizikai meló a kiindulási pont, „jó az két-három hónapra, amíg feljövök angolból” mondja Laci. Nem jön fel, ennyi idő alatt semmiképp. Éva egyáltalán nem beszéli a nyelvet, elmondása szerint a nyelvórákon ő is és a tanár is sírt, ha felelnie kellett. A magyar közösségen belül kezd el alkalmi munkát vállalni. Lelőttem a poént az elején, mindezek ellenére megkapaszkodnak, fejlődnek új hazájukban.

„Én már nem vagyok magyar”

Jó egy évvel később hazajönnek karácsonyra, angol édességekkel és ajándéktárgyakkal megtömött csomagokkal, új élményekkel és új szokásokkal és már egy fokkal jobb munkahellyel a hátuk mögött. Együtt ünnepelünk és a második pohár bor után Laci bevallja: „Én már nem vagyok magyar”. Akkor mégis mi vagy?- merül fel bennünk a kérdés, de nem meri kimondani, hogy ő már angol, azért ez erős lenne, de minden esetre, mint mondja, elengedte ezt az országot és mindent, ami ide kötötte. Vagy majdnem mindent.

Mert azért időnként hazajárnak gyógykezelésre, fogorvoshoz, osztálytalálkozóra, és ha már itt vannak fodrászhoz, kozmetikushoz és erősítve a családi összetartást, minden alkalommal nálunk töltenek egy-két éjszakát, innen utaznak tovább wellnessezni, rokonokat látogatni, mikor merre.

Én pedig megyek eléjük a reptérre, a menetrend szerint éjfél előtt, rendszerint hosszas késéssel érkező járathoz, amire legolcsóbb a jegy. Vacsora, egy üveg pezsgő, már belecsúszunk a hajnalba, mire aludni térnek a lányunk szobájában, aki ezidőre a bátyjához cuccol át. Nekünk másnap munka, a gyerekeknek tanítás van.

Újabb év, újabb karácsony, újra itthon vannak. Szállodába megyünk mindannyian. Éva foglalja a szállást az általa preferált szállodába, ami túlzsúfoltnak és kopottnak bizonyul a valóságban. Lányunk, mint a család legifjabb tagja, a gazdaságosság nevében egy pótágyon szorong a dupla ágy és a radiátor közé szuszakolva. Sír, reklamál, a következő estétől egy ágyon szoronganak a gyerekek, „Unokatesók, ez erősíti a családi köteléket” állapítja meg valaki.

Sajátos esküvőszervezés

Elszalad még egy-két év, szépen alakulnak a dolgaik. A nagyfiuk már házasodik (korán, de ő tudja), persze itthon, hiszen itt minden olcsóbb. Az asszony rám néz, és csak annyit mond: „ez nem lesz egyszerű”. Ezernyi szervezési feladat, már jóval az esemény előtt és van, ami nem oldható meg online, így a szokásosnál tovább tanyáznak nálunk.

Az asszony bekerül a dekoratőr csapatba is a lányunkkal együtt. Éva fáradhatatlanul osztja a feladatokat, az a trükkje, hogy nem kérdezi meg szeretnéd-e, vállalod-e, csak szól, hogy tiéd a feladat, rosszabb esetben még azt is hozzáteszi: „ahogy megbeszéltük”. Ha csak kicsit is kételkedsz a memóriádban, véged van.

A menyasszony is magyar kislány, kreatív is nagyon. Introvertált asszonykám egy szép napon, pár nappal az esküvő előtt, arra ér haza, hogy a menyasszony és barátnői DIY foglalkozást tartanak az étkezőnkben. Csattog az olló, hull a csillámpor, készül az esküvői dekoráció, szól a menyasszony: „Azt hittük van ragasztópisztolyod, kerestük is, de nem találtuk”.

A nagy nap végül rendben lezajlik, a dekoráció rendben van, esküvő, lagzi, boldogság, maradunk hajnalig, hátha kell még a segítségünk. Másnap reggel, fejfájástól szédelegve szedik le a dekorációt mindazok, akik magukénak érzik a feladatot: azaz, az asszony, a gyerekeink és Éva a lányával.

Minden kicsit szebb, mint a valóságban

Újabb év, újabb karácsony, ismét szállodába megyünk mindannyian, már a szobakiosztás is problematikus, mi négyágyas családi szobát foglalunk, az ifjú pár külön szobában, így Laci, Éva és pótágyon a lányuk osztozna egy szobán. Éva felüti az unokatesó kártyát és javasolja, hogy a foglalásnál a pótágyat már rögtön a mi szobánkba kérjük: „ellesznek ott a gyerekek”. Az asszony ellenáll, ennek ellenére a mi szobánkban, az összetolt ágyakon próbál a három gyerek aludni. „Unokatesók, ez erősíti a családi köteléket” állapítjuk meg.

A szálloda bárjában Laci és Éva ismerkedik, ismeretlen házaspárnak mesélik külhoni életük kiszínezett verzióját, amelyben minden kicsit szebb, mint a valóságban. Érdeklődve hallgatjuk, hol egyikükre, hol másikukra nézünk, hitetlenkedve a szép életükön, de nem szólunk közbe. A lányuk próbál arrébb terelni minket, neki kellemetlen a szituáció.

Telnek az évek, szaporodnak az angol szavak a magyar nyelvű mondatokban, még Éváéban is. Bár pontosan tudják, hogy mi a véleményünk a jelenlegi hazai helyzetről, és hogy hogyan próbáljuk a magunk kis világában a normalitást fenntartani, azért minden beszélgetés során határozottan kijelentik, hogy ők már nem tudnának ebben a közegben élni. Megértjük.

Azt azért nem kérdezik meg, hogy mi mégis hogyan, miért tudunk. Az asszony, a maga introvertált módján szenved a helyzettől: „nem mindenki hagyhatja hátra a szüleit, hogy majd a testvérei gondoskodnak róluk” mondja, de már csak nekem.”

(Fotó: pixabay.com)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.