Hagyományosan az év ezen szakaszában rendezik meg a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, ami a komolyzene egyik kiemelkedő eseménye, elsősorban persze a Wagner-rajongók számára. Közéjük tartozik Csodabogár is, aki szerencsére (és többetek kérésére) megírta élményeit is.

„Talán 15 éves lehettem, mikor először olvastam Bayreuthról, Wagner életéről és a zenén túli művészetéről. Attól kezdve vágytam megnézni Bayreuthot. Elég sokáig kellett várakoznom. Svédországból nem volt egyszerű eljutni oda.

Miután Zürichbe költöztem, valamikor a 70-es évek elején férjemmel egyszer útba ejtettük a várost. Óriási szerencsénkre pár perc múlva indult az aznapi utolsó vezetés az operában. Az épület igen egyszerű. Főleg fából van, semmi extra cicoma nincs rajta. De az akusztika az csodálatos. A színpadon szó szerint elsuttogott szavakat, tökéletesen lehet hallani az egész nézőtéren. A zenekar félig a színpad alatt és teljesen láthatatlanul játszik. Ez Wagner ötlete volt és tökéletesen működik.

Akkoriban már ismertem majdnem az összes Wagner operát. Stockholmban játszották a teljes Ringet, amit persze nem hagyhattam ki. Mindig is nagy tisztelője és rajongója voltam Wagnernek, de a színházépítés terén elért teljesítménye láttán még mélyebbre hajoltam meg a zsenije előtt.

A Wahnfried

Ekkor megnéztük a közvetlen közelben épült villáját is a "Wahnfriedet". Ez természetesen múzeumnak van berendezve. Szabadon mászkálhattunk az egész házban, miközben végig Wagner zenéje szólt.

Lakószobák eredeti berendezései megmaradtak. A szalonban áll a zongora, amin Liszt is sokat játszott, mikor ott vendégeskedett. Az alagsorban vannak kiállítva az operadíszletek makettjei.

Wagner és Cosima egy nagyon egyszerü sírban a villa kertjében vannak eltemetve. De mi megnéztük Liszt Ferenc sírját is, a városi temetőben. Vettem virágot és örömmel láttam, hogy több piros-fehér-zöld szalaggal díszített csokor is volt a síron és ez így van mostanság is. Két éve járt ott egy barátom és lefényképezte nekem a sírt.

(Majdnem) lehetetlen küldetés

Ezután a látogatás után még erősebb volt a vágy egy előadást megnézni/hallgatni. Jegyrendelés akkoriban kizárólag írásban ment. Írtam, küldtek műsort, jelentkezési formulát. Persze kötve voltam, mindketten dolgoztunk, a szabadságunkkal spóroltunk, tehát hétvégi előadások jöhettek csak számításba. Akkoriban állítólag sorsolták az igen drága jegyeket, az új jelentkezők közt.

A harmadik évben jött egy pozitív válasz. Rögtön küldték hozzá a szállásjelentkezési nyomtatványt is. Mi mindig egy kis vendégfogadóba mentünk, lehetőleg közel a Festspielhaushoz.

Mondanom sem kell, hogy repestem az örömtől. Az idény kezdetén, július második felében mentünk A bolygó hollandira. Iszonyat hőség volt és csak a férjemnek köszönhettem, hogy nem aludtam el az előadás kezdetét, miután ebéd után ledőltem az ágyra. Az előadás 5 órakor kezdődött.

Elég muris volt a szép napos nyári délutánban csupa hosszú estélyi ruhás hölgyek és szmokingos urak közt sétálni fel a dombra. Nem is igazi domb, extra összehordott föld, hogy a színház kicsit kiemelkedjen a környezetből.

Hihetetlen boldog izgalomban voltam, nem is gondoltam rá, hogy a férjem, aki még soha nem hallott Wagner-operát, mit fog szólni az egészhez, azon kívül, hogy ő minden őrültségemben társam volt mindig. Szerencsémre azonnal behódolt Wagnernek.

Álldogáltunk kicsit a téren, aztán kijöttek az erkélyre a harsonások, eljátszották a Hollandi vezérmotívumát és be lehetett menni. Az énekesek kiválóak voltak, de a neveikre nem emlékszem. A rendezőt Harry Kupfernek hívták, ezt megjegyeztem, mert nagyon zavart, amit csinált. Kicsit átértelmezte a darabot.

Ez persze még csak a kezdet volt. Azóta láttam már sokkal jobban kiforgatott előadásokat is, sajnos. De mindegy, a zene csodálatosan szólt és én tényleg Bayreutban voltam, amiről régen még álmodni se mertem. Mondhatnám, hogy megváltozott tudatállapotban éltem meg azt az estét. Másnap reggel meglátogattuk Liszt sírját és húztunk haza Zürichbe.

Rekkenő hőségben

Az első nagyon várt alkalom meghozta az étvágyat. Ezen túl minden évben kaptam az értesítőt és pályáztam újabb előadásra. Két-három éves szünetekkel sikerült is eljutnunk a Trisztán és Isoldára Péter Hofmannal, aki nem csak egy remek hangú énekes, hanem egy hiteltelen jóképű férfi is volt. Kisportolt 190 cm magas, szőke, igazi Wagner-hős.

Isolda és Brangene se maradt el hangban tőle. Lohengrint Sigfried Jerusalem énekelte, ugyanúgy, mint a Mesterdalnokok Stolzingi Walterét. Természetesen a Parsifalt is láttuk, ami nekem nem annyira kedvencem, mint a többi.

Ezeknek az operáknak a rendezése még csak enyhén volt modern. Az utolsó alkalommal a Mesterdalnokokat néztük meg. Ez egy parádés előadás volt, csupa jó énekessel, nagyszerű klasszikus rendezéssel, szép díszletekkel és ruhákkal.

Egyetlen baj volt. Egy hosszú, 4 hetes hőség végén voltunk ott a szezon vége fele, augusztusban. Ilyen meleget csak első alkalommal tapasztaltunk, de akkor a szezon kezdete volt, bent kellemes volt a hőmérséklet. Ezúttal bent a teremben hihetetlen hőség volt. Klíma nincs.

Mint a jegyszedőnő mondta, éjszakára mindent kinyitnak, de képtelen a ház lehűlni. Most előny volt, hogy a székek nem kárpitozottak, hanem sima faszékek vannak, ami azért tud nyomni a hosszú előadások alatt, de talán egy picivel hűsebb volt így.

Láttuk, hogy az utolsó nagyjelenetnél a szereplők is stikában nagy fehér törülközőket adogattak egymásnak a háttérben, mert róluk is folyt a viz. De ettől függetlenül nagy élmény volt.

A város különös szelleme

Akkor már gondoltam, hogy egyhamar nem jövünk újra, mert egyre vadabb rendezések voltak, amiket a tv-ben láttam. Azért hogy bosszankodjam, nem adok pénzt. De a sors se akarta. Férjem halálával hosszú időre elment a kedvem mindentől.

Bayreuthnak különös szelleme van, számomra megmagyarázhatatlan. Wagner nem volt egy nagy jellem, sőt nagyon sok olyan dolgot tett az életében, ami szinte tolerálhatatlan, de hihetetlen sokoldalú zseni volt, ezt nem lehet letagadni. A zenéje él ma is, még Pesten is megtelik minden nyáron kétszer is a MÜPA a Wagner napokon, a Ring előadásain.

Sajnos magát a várost soha nem néztük meg. Pedig, mint most már tudom, gyönyörű öreg operaháza van, ami valahogy túlélte a háborút is. A tervezett utunkat Bayreuthba és az ottani operaházba sajnos a Covid megakadályozta. Így van még egy hely, ahova majd következő életemben fogok csak elmenni”.

(Fotók: Wikimedia)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.