Bizonyára jó páran akadtok, akik emlékeztek a Magyarországon A farm, ahol élünk címmel bemutatott sorozatra. Az Egyesült Államokban a hetvenes évek közepétől kilenc éven át futott, Magyarországon az ezredforduló előtt adta le valamelyik kereskedelmi csatorna. Nos, P. Elliot (aki szerint a sorozat alapjául szolgáló könyv messze jobb, mint a tévéváltozat) ellátogatott az eredeti helyszínekre – nem kis út volt és ez sem lesz rövid poszt. De megéri elolvasni és megnézni a képeket!

A szülőház

„Ez az utazásunk azzal kezdődött, hogy még a hetvenes években egy karácsony este bekapcsoltuk 11 után a tévét és pont akkor kezdődött egy film, Little house on the prairie címmel. (Magyarul A farm, ahol élünk címen ismerheti az, aki ismeri – HÁ) Gondoltuk, kicsit belenézünk az elején, de ottragadtunk és tátott szájjal bámulva néztük végig a filmet.

A második találkozásunk sok évre rá az volt a filmmel, hogy a kisiskolás lányom a könyvet mutogatta, ami több kötetből állt, hogy ezt el kell olvasnom. Kinőttem már a gyermekkönyvekből, semmi kedvem nem volt hozzá, de a gyerek olyan nyomás alá vett, hogy muszáj volt elolvasnom.

Az első könyv egy érdekes, bájos kis valami volt, egyszerűen megírva, látszott, hogy az írónőnek nem volt igazán gyakorlata, de érdekes volt olvasni, hogyan éltek akkoriban (az 1870-es, 1880-as években) emberek a farmokon.

A második kötetet is csak sürgetésre olvastam el (nem fogod tudni letenni, mondta a lányom és úgy is lett, növekvő érdeklődéssel olvastam végig egyhuzamban, az írónő is belejött. A harmadikat már én húztam elő, magamra zárva az ajtót, hogy hagyjatok békén, a negyedik és a további könyveket már nem tudtam letenni, fantasztikusak voltak.

Az egész annyira lenyűgözött, hogy úgy éreztem, ezt látnunk kell.

Aki nem olvasta a könyvet, méghozzá angol eredetiben, az el sem tudja képzelni, mennyire más a könyv – nekem szinte unalmassá, valószínűtlenné tette a filmsorozatot, nem is néztem csak néhány részt. Egészen más volt az igazi történet, amit nem is lehetett volna bemutatni, mert akkor a nyomort és az éhezést is be kellett mutatni, olyan primitív életet (is) éltek az akkori emberek.

Végül egy háromhetes út keretében elautóztunk az Ingalls család után.

Pepin, Wisconsin

Pepinben megnéztük a Laura Ingalls múzeumot Pepinben. Nem nagy, nem sok olyan dolog van benne, ami a család sajátja volt (azokat a két főhelyre vitték), inkább begyűjtötték a városka adományát, mindenhol voltak az ősapáktól, anyáktól holmik, tárgyak, szerszámok, ruhák, méghozzá elég furcsa nehéz, hímzett réklik. Mindegyikhez oda volt írva, ki adományozta, kié volt valaha és mind abból a korból.

Jó volt látni a szerszámosládákat, nem is hittem volna, hogy ilyen sokfélét használtak és milyen tartósnak néztek ki még mindig. Volt berendezve szoba is, édesek voltak a bölcsők, de vajon hogyan fért el bennük egy kisbaba? Nem hiszem, hogy sokáig tudták használni.

A varrógép is humoros volt, ilyen régit még nem is láttam, micsoda nagy dolog volt akkoriban! Az egész nagyon érdekes volt, az ajándékboltban azonnal megvettem a képeslapokat a magyarországi fan clubnak, akiknek megígértem, mert féltem, hogy bármi közbejön, aztán nem tudok venni. Ezek főleg családi képek voltak.

Otthoni Laura rajongómnak (azaz a lányomnak) vettem egy a családról szóló könyvet, rengeteg, számunkra ismeretlen fotóval, valamint egy pléh poharat, beleragasztva egy penny. L. Valaha ilyet kapott karácsonyra Mr. Edwardstól, van benne egy rúd csíkos cukorka, tündéri. A látogatók kapkodták a polcokról, kitűnő ajándék bárkinek, a lányomnak fog tetszeni és elhelyezi majd a könyvsorozat elé a polcra, ebben biztos vagyok.

Utána elautóztunk a születési helyére, L. Elbeszélése alapján felépített kis rönkfa ház, bizony elfogadtam volna. Igaz, hogy aprócska szobák, de régen nem építettek nagyobbakat az egyszerű emberek, a tető alatti rész volt csak tágas, de oda nem tettek létrát, nehogy a látogatók felmásszanak, netán valaki leessen.

Csak egy asztal volt a kandalló előtt, más bútor nem volt benne, mert nem őrizte senki, viszont az ajtó nyitva volt, bárki bemehetett körülnézni. Voltak is rendesen turisták, a gyerekek álmélkodva húzogatták a kezüket a falakon és kérdezgették a szüleiket, szemmel láthatólag nagy hatással volt rájuk, hogy elhozták őket ide, valószínűleg jól ismerték a filmet és a könyveket.

Én is éreztem ezt a meghatódást, hogy itt, ezen a helyen járok, néztem mögötte a távolban az erdőt, hogy tényleg, vajon milyen lehetett itt lakni akkoriban. Pepin 7 mérföldre (kb. 11 km-re) volt, gyalog vagy szekérrel bizony rohadt messze, nem is csodálkozom, hogy oda bemenni ünnep lehetett...

Sleepy Eye, Minnesota

Pepinből átmentünk Minnesota államba, a következő Ingalls-emlékhelyre, de még nem értük el. Először a filmben is sokszor emlegetett Sleepy Eye városkába mentünk és úgy gondoltuk, ott szállunk meg, mert már késő délután volt és gyanakodtam, hogy Walnut Grove-ban ilyenkor talán nincs is hotelszoba rendelés nélkül, főleg nem hétvégén és az innen még vagy háromnegyed óra. Errefelé csak kis falvak vannak, főleg mezőgazdasági terület, esetleg hotel sincs, mit csinálunk este a szabad ég alatt?

Hát Sleepy Eye-ban sem volt szabad szoba, azt mondta a hoteles, hogy a környéken ne is reménykedjünk, mert valami fesztivál van. Erre ijedten visszahúztunk az úton az első szabad motelig, amiben csak muszájból szálltunk meg mert dohányzós, lepusztult – de hát másféle nem volt, még örülnöm is kellett, hogy egyáltalán tető lesz a fejünk felett.

Minnesota kicsit másféle, mint Wisconsin volt, szinten farmállam, de nem olyan jó talajú, a termények kicsit silányabbak sok helyen, a fű nem olyan zöld és erős. Sok a rét, de kevés rajta a legelő tehén.

Igazából nem is csodálkozom, mert a Plum Creek könyvében Laura írta, hogy amikor odaköltöztek, akkor elcserélték a két lovukat és a kocsijuk vászontetejét a farmföldre valakivel.

A papa azt mondta, hogy a tulaj nem lehetett farmer, mert a búza (még nem volt learatva) igen gyenge, nem értett hozzá! Hát nem az volt a baj (a papának sem lett jó termése), ahogy nézem, hanem maga a föld nem volt elég termékeny, most sem lett jobb.

Az út mellett a fák kicsit kuszán nőttek, olyan kócosak, alattuk a fű maga is nem igazán egyenes, néha mohos féle, virág sehol, csak valami kaporra emlékeztető sárgás növény és kész.

Korán elértük Walnut Grove-ot, egy bájos, régies városkát, ami csak nyomokban emlékeztet a könyvbélire, bár maradt néhány korabeli háza. Megnéztük a múzeumot, elmentünk a Plum Creekre, ahol ezek laktak, utunk legnagyobb élménye volt eddig. Kanyargós, szép, egészen tiszta vizű patakocska, kétoldalt bokrok, sőt, a szilvabokrok nem is igazán fák, vadon nőve.

A patak felett magasan volt a család szántóföldje, ott épült fel a házuk (mára nyoma sincs), előtte meg a patak oldalába vájt kis szobában laktak (ez sincs meg persze, de van replika róla másutt), az egész szoba 9 négyzetméter volt ötüknek, el lehet képzelni... Minden teljesen olyan volt, ahogy a könyvekben leírta.

Még a múzeum előtt láttunk egy fedett ponyvás szekeret, amilyenen utaztak – hát mit mondjak, el sem lehet képzelni, hogyan fértek bele, annyira kicsi volt, nem csoda, hogy teleaggatták a kocsit kívülről mindennel, vödör, dézsa, szerszámok, minden vicek-vacak, pedig nem volt sok cuccuk.

A városkában volt „Nellie” vendéglője, nagy csalódás volt, hogy a berendezés az 1950-es éveket idézte, az ennivaló meg (rostonsült csirke) igencsak gyengécske szakácsnőre vallott, holott azt hirdette, hogy frissen csinálnak mindent. Ide többet nem jövünk, más turista ius csalódott képpel bámészkodott a berendezés láttán és piszkálták az ételt.

De Smet, Dél-Dakota

Utána útnak indultunk De Smetbe, azonnal befizettünk a túrára, mert látni akartuk a helyet, ahol a család véglegesen letelepedett, vagyis a papa farmját. Sok lenne leírni, hogy miket láttunk, aki a könyvet olvasta angolul, csak annak mond valamit, hiszen mint mondtam, más a film és a könyv.

A farm csak egy mérföldre van a várostól, akkor sem volt messzebb, ez azt is jelenti, hogy a város nem igazán terjeszkedett. Óriási hely, persze akkor bőven mérték a földeket, furcsa, hogy itt (legalábbis amíg ott voltunk) mindig fúj a szél. Olyan enyhe, de állandóan, nem is tudom, hogy tetszene-e mindig ezt érezni. Persze ez az egész Dakota egy sík vidék, erre fák alig vannak, vagy csak nyáron fúj? Nem tudom, majd legközelebb megkérdezem valakitől itt.

A farmon a papa házát mutatták, újraépített, szóval nem az eredeti, de pontosan Laura leírása után mentek a berendezést illetően. Mai mértékkel aprócska ház, nekik nagynak tűnt. A régi, 1880-as tárgyakat viszont alaposan megismertem, legközelebb a bolhapiacokon tudni fogom, miket vegyek.

Mindenből ültettek mintát, búza, kukorica, zab, még a konyhakertet is bemutatták. Nem tudtunk mindent bejárni, mert így is majd lerohadt a lábam, de nagyon jó érzés volt menni a lejtős, nem mindenütt egyenletes talajon, messze-messze el lehetett látni, nagy élmény volt a könyv után.

Este ott ülni a tűz és a sátorponyvás „kordé” mellett a papa történelmi farmján a dakotai csillagos ég alatt élvezni az estét. A férjem is élvezte volna! Aligha aludtunk volna sokat, bejárhattuk volna esténként a szántóföldeket. Ha valamikor ismét erre járnék, ki nem hagynám!

A farm után elmentünk a (nagyon) közeli városi temetőbe egy üdvözlésre, köszönetre az Ingalls család sírjához. Táblák mutatják az utat, nagyon sok a látogatója. Itt van eltemetve a mama, Mary, Carrie, Lauráék holtan született kisfia, akinek nevet sem adtak és a Papa persze, neki olyan eredeti formájú sírköve van (a többieknek egyforma szép), hogy már alig lehet olvasni rajta a feliratot.

A temető nem igazán nagy, elég meghökkentő szembe találni magunkat a nevekkel, furcsa érzés, hogy ez nem elbeszélés, mese volt, hanem valóban élő emberek. Utána kicsit kószáltunk a temetőben, hogy lássuk, kikből állt a lakosság akkoriban. Sok volt a svéd eredetű név és megdöbbentően sok a gyereksír. De nagyon sok.

Születéskor halt meg, vagy pár hónaposan, évesen? Akadt család, ahol volt holtan született baba, egy egyéves és egy hatéves kisgyerek, mellettük egy 20 éves fiú, és a szülők, akik 78 és 83 éves korukban haltak meg. Vajon mit érezhettek, hogy mind a 4 gyereküket eltemették? Borzasztó!

Mondtam a férjemnek, hogy volt itt orvos egyáltalán a városkában? Vagy tudatlan orvos lehetett, még valószínűbb, hogy nem volt gyógyszer, de ennyi gyerekhalottat én még nem láttam régi temetőkben...

Ezt követően elmentünk megnézni a könyvben szereplő Silver Lake-et, a földdel majdnem egy szinten van a víztükör, tényleg ezüstös színe van. Aztán megnéztük a szintén fontos Tompson tavat, ami hullámzott, mint a tenger, be nem mentem volna ladikon, szürke volt, igencsak tarajos és óriási.

Kansas City, Missouri

Kansas Cityben vagyunk, 42 Celsius fokban, levegőt alig lehet venni, nem is tudom, mi lett volna velünk, ha légkondicionáló nélkül kellett volna autózni. Holnap megyünk a prérit nézni, no meg Laura gyerekkori házacskáját a prérin – ha ők kibírták annak idején, akkor én is ki fogom.

Nem is én nyavalygok a meleg miatt, hanem a férjem hápog. Egy hosszúujjú pamut felsőrész van rajtam a meleg ellen, mert rövidujjúban sokkal jobban égetne a nap. Átjöttünk Nebraskán, sehol sem álltunk meg nézelődni ilyen melegben, nyáron errefelé Közép-Nyugaton nem tartozik a jó ötletek közé az utazás, kora tavasszal kell jönni.

Aztán átmegyünk Iowán, sok a kiszáradt fa, hihetetlen mennyiségű a kukorica, ameddig a szem ellát, elég szép zöld – lehet, hogy locsolják? Vannak apró tavacskák, valószínű, hogy víz van a talaj alatt, itt nincs szél, de iszonyú ez a napsugár, nem élnék itt semmi pénzért.

Az autónk koszos, poros kívülről, lassan tele lehet rajzolni, lemostani minek, 10 perc múlva ugyanolyan lenne. Missuoriba is átjöttünk Kansas előtt, majd vissza is jövünk, mert itt lesz Mansfieldben Laura-látogató programunk utolsó állomása. Nem igazán szép hely eddig, kissé silányabb termőföldek, vékony fű, bokrok, itt is sok kiszáradt bokor és fa – régen sem lehetett egy csúcs, legalábbis itt, ahol jövünk.

Átmentünk Kansas államba. Iszonytató hőség van, szó szerint bele lehet szédülni, ma már hosszú farmert is húztam, úgy kevésbé égetett a nap. Lehet olyan 42 fok, száraz levegő, itt Kansasban, ez már a préri, kissé fúj a szél is!

Missouriban sok a pekándió-ültetvény, árulják is a terményt az út szélén zsákokban, gondolom, ez még a tavalyi termés. Ott és Kansasban a termőföld nagyon rossz, főleg mert kevés lehet az eső. A kukoricalevelek összepöndörödtek, fű az van, jó magasra nőve más növényekkel, a lábán elszáradva szép aranyszínűre. Ezt csak vágni kell szénának, szárítani sem kell, csak a szénasodróval beigazítani és feltekerni.

Úgy tűnik, itt csak állattenyésztésről lehet szó, az viszont megy, a farmer levágja a holdakon a szénát, az állat legel, vannak tavacskák inni és ennyi a nyár teendője, kényelmesen él.

A prérin vannak azért itt-ott fák, meg holmi zöld növénycsomók, a legtöbb része persze kiszáradt fű, messze ellátni, úgy nagyon szép, nekem legalábbis, aki szereti a sík vidéket. Sok halványlila bükkönyféle van, mályva, meg egy csodaszép lila hosszúkás virágféle, nagyjából ennyi.

Megkerestük Lauráék préribeli házacskáját, replika, teljesen úgy van berendezve, ahogy a könyvben meg a filmen, de nem olyan nagyon kicsi, egész rendesen lehet benne járkálni. Nem is néztem, mikor építhették. Az írónő első könyvei után, gondolom. Az oldala alulról igencsak korhad, vagyis nemsokára javításra szorul.

Senki nem volt ott, csak mi, egyes egyedül a prérin, akinek esze volt, az 42 fokban ki sem tette a lábát. Szégyen ide, szégyen oda, mi is talán 10 percig bírtuk, aztán be a kocsiba és vágtatni a hotelbe vissza.

A szálloda Independence-ben van, ez az a városka, ahonnan Mr. Edwards hozta a gyerekeknek a karácsonyi ajándékot gyalog, megmértük, nagyjából 20 km oda és ugyanannyi vissza. Lali azt mondta, hogy micsoda aranyszívű ember lehetett! Az volt, szívesen ment. Persze nagy motiváció lehetett a saloonban a whisky, meg tán egy-két megfizethető nő is akadhatott.

Mansfield, Missuori

Ma végre eljutottunk Mansfieldbe, Laura farmjára. A városkánál unalmasabb, kopottabb, érdektelenebb helyet ezen az utazáson még nem láttunk. Kopott is, poros is, bár van egy új építésű motelje a turisták miatt, holott inkább a városkát kellett volna rendbehozni.

A farm a városon kívül esik (talán 2 kilométernyire), az eredeti 16 hektárhoz kerítettek annyit, hogy 80 lett belőle, most nincs rajta termelés, állat sem, csak széna. A ház nagyobb, mint gondoltam, maguk építették ketten a férjével, szobát szobához ragasztva, ahogy idejük engedte. Minden a farmról került ki hozzá, mondhatom, bámulatos munkát végeztek.

Eredetileg egy kis koszlott kabinban laktak, ahhoz építettek egy konyhát, viszont amikor a mostani ház felépült, azt a konyhaépületet egyszerűen lovakkal valahogy elvontatták az új házhoz, hozzákapcsolták, belülről is látni lehet a rögzítést, hihetetlen... A szobák persze kicsik, de van belőlük bőven, még emeleti is. Itt minden eredeti, valódi, az övék volt.

Amikor Laura meghalt, a város a lányuk engedélyével azonnal megkaparintott mindent, ami az övék volt. Egyedül az autója tűnt el, hátrahagyva a rendszámtáblát, ami most is megvan. Valószínűleg valaki rögtön megfújta, átfestette az autót, meg sem álmodva, hogy ha csak eldugja, akkor az ma annyit érne, mint egy Ferrari.

A bútorok legnagyobb részét a férje készítette (mi mindenhez nem értettek a régiek!), a könyvekben szereplő dolgok is mind ott voltak, ja és a konyha egészen modern volt (mármint akkori modern), Almanzo a vizet is bevezette egy forrásból és ki is vezette egy csövön a használtat.

Konyhai tűzhely kettő volt, egy régi fatüzeléses és egy villanyos modern, amit az élete vége felé a lánya vett neki. Feljegyezték, hogy Laura azt mondta mindig, a villanyos nagyon jó gyors, de az ételek íze a fatüzelésesen jobb, egészen más. Valószínűleg igaza volt, az én nagymamám is mindig ezt mondta. Egészen hihetetlen volt számomra, hogy látom ezt a helyet.

A farmon van még egy lakóház, nagyon szép kívül-belül, a lányuk építtette (akkoriban már jónevű írónő és újságíró volt, Laurának még eszébe sem jutott, hogy írjon) direkt nekik, hogy szép kényelmesen lakjanak.

Vagy hat évet ott is laktak az új szép helyen az új szép „modern” bútorok között, de aztán visszavágytak a régi házba és vissza is költöztek. Ott éltek halálukig, meg is értem őket, nekem is jobban tetszett.

A város egy házacskát berendezett a farmon múzeumnak, nagyon kevés ilyen jól összeszedett házi múzeumot lehet találni, tele az eredeti fotókkal, ruhákkal, használati tárgyakkal, mindenüket berakták oda.

Az egész helyet csak vezetett túrával lehet nézni, előtte van egy kis filmvetítés, 10 perces, az írónőt mutatja be, csak fotókról. Először a narrátor beszél, aztán Laura saját időskori hangja beszél a gyerekkori életükről, kis vékony, öregecske, afféle mesélő hang, jó hallgatni, megható is. Több turista, nők persze, a szemüket törölgették, meg sem tudná mondani senki, hogy mi van ezen könnyezni való, de az (már annak, aki olvasta a könyvet – nem győzöm hangsúlyozni, hogy a film és a könyv között óriási különbség van).

A papa hegedűje körül van a legnagyobb tolongás, üvegszekrényben van, ócska kis hegedű, kopott vásári portéka még kopottabb tokban, időnként előveszik és játszanak rajta az Ingalls-féle éves fesztiválokon a tömegnek, kíváncsi lennék, mit érne, ha elárvereznék, mennyire verne fel az értékét az eredeti tulajdonos személye.

Rengeteg fotó, iromány van, L. mindent megőrzött a gyerekkorától, ami nincs, az elveszett a tűzben, amikor leégett a De Smet-i farmházuk. Egy másolat van csak, a szekerük, amivel annak idején ideutaztak. Nem ám afféle tetős szekér, hanem egy fekete, dobozszerű kocsi, külsőre kicsit a régi halottaskocsikra hasonlít. Kicsi ez is, ami érdekes benne, hogy hátul egy hosszú tyúkketrec van beépítve, ott lapítottak a tyúkok az utazás alatt és termelték a tojást.

Szóval nagy élmény volt, hogy láttam, hogy itt lehettem, ez volt az összes emlékhelyük között a legemlékezetesebb, meg a Palm Creek-i.

Utána elmentünk a temetőbe, szinte a városka közepén van, kicsi hely, sehol egy virágüzlet, üres kézzel mentem. Kicsike temető és bizony nincs benne az a meghatott hangulat, mint a Papa temetőjében, ugyanis minden síron virág van – művirág!

A hajam szála állt tőle az égnek, olyan borzalmas volt látni is, Laura, Almanzo és a lányuk itt van eltemetve, nekik is művirág a sírjukon. Valaki gyerek odadugott egy kis rongyból varrt kiskutyát (Jack?) a sarokba és kész. Néhány buxusbokor körbe és ennyi az egész.

Értem én, hogy az igazi virág elhervadna, ma is 45 Celsius fok volt ott, azt hittem, hogy leég a fejemről a haj, de ha nincs igazi virág, akkor ne tegyenek oda semmit és kész. A papáéknál sem igazán volt, jó volt az úgy, ahogy volt.

Mondtam egy Hello, Laurát (a másik kettőt valahogy kifelejtettem), megköszöntem, hogy elmesélte nekünk az akkor emberek életét, aztán eljöttünk. Ja, az idegenvezető azt is mondta, hogy a könyvei nyomán rengeteg levelet kapott naponta és hogy sokra cím sem volt írva, csak a neve, mégis ide ért, minden posta tudta, hova kell irányítani.

Mindenkinek ajánlom elolvasni a könyvet – angolul.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.