A különleges (és ellentmondásos) országok sorában Kuba minden bizonnyal az élvonalban helyezkedik el. Hiszen egyrészt a karibi lazaság él róla a nyugati ember képzeletében, ugyanakkor nagyon komoly szegénység és elnyomás uralkodik az országban. Szilveszter írása ezt a kettősséget (és az ország nem akármilyen történelmét) igyekszik felvillantani. (A fotókat külön is köszönjük.)

„Pálmafák, koktélok és salsától hangos utcák vagy szűkölködés és turistavadász hiénák? Öt nap talán kevésnek bizonyul eldönteni, hogy melyik is az igazi Havanna. Ha meg akarsz ismerni egy népet, nézd meg hogyan ünnepel! – forgattam fejemben az alig egy órás repülőút alatt a feltehetően sehol kőbe nem vésett mondást. 

December 25-e nem éppen a legszokványosabb időszak egy karibi utazáshoz, még a fehér Karácsonytól lassan elszokott magyar (és európai) népléleknek sem, azonban a transzatlanti járatok féláras akciói és az USA-ból özönlő turistaáradat esése meggyőzött, hogy tehetünk egy kivételt. 

Minden évben másik ország fő légitársasága az „ügyeletes” az öt számjegyű összegért való óceánon átkelésért, 2017-ben éppen a portugál TAP volt a nyertes, ám a böngészést érdemes minden esetben akár 10 hónappal utazás előtt megkezdenünk. 

Az Egyesült Államok keleti partját célba vevők számára különösen adódik a lehetőség, hogy „átruccanjanak” Havannába; ezt az útvonalat választottam én is, így a néhány napos kikapcsolódást nyújtó floridai pihenőnapok az utazók által jól ismert előzetes izgulással teltek, így már nem is volt olyan furcsa, hogy a szentestei rövid alvást követően Karácsony első napja a José Marti Nemzetközi Repülőtéren ért.

A repülőtérről kilépve azonnal szembeötlik, hogy az idő Havannában valahol a hatvanas években megállt. De még előtte: a kilépés. Havannában híresen kevés pénzváltó áll rendelkezésre, ezért a váltást érdemes még a repülőtéren megejtenünk. 

Kubának két pénzneme van, a konvertibilis peso, vagy másnéven „CUC” és a kubai peso. Használni az előbbit fogjuk (a „kisebb pénzüket” legfeljebb a piacon fogadják el) ennek árfolyamát 1:1 arányban az USA dollárhoz rögzítették, ami megkönnyíti az értékszámítást. De ha lehet, ne dollárról váltsunk, a 20%-os csak az amerikai valutát sújtó illeték miatt az élelmesebbek kanadai dollárt, esetleg eurót visznek magukkal. 

A kubaiak „Petőfijéről” elnevezett repülőtérről kilépve legelőször a kellemes, „rövidujjús” időjárás lepi meg a decemberben ha hóhoz már nem is, de legalábbis hideghez szokott magyar utazót. 

A reptéren csatlakozott hozzám a New Yorkból érkező, rég nem látott egyetemi csoporttársam, Josh, egyedül mégis kevésbé lett volna biztonságos. Inkább „utazó”, mint „turista” mentalitásként az egykori csillogást idéző Teatro America épülete melletti hostelben, az óvároshoz közel foglaltunk szállást. 

Ám Havannában a klasszikus hotelekhez szokottak, vagy kevésbé aktív pihenésre vágyók is megtalálhatják számításaikat az óváros terein, vagy Miramar villái között, ahol még arra sem kell számítaniuk, hogy szállásadójuk érkezéskor egy picit még emel az áron utalási díjakra hivatkozva. 

Kubára felkészülni nem is lehetne másból, mint a táncból, a szirének énekeként ható zenéből, daiqiriből és a film- és a zeneipar által világszerte ismertté tett, „egész testet átjáró” kubai hangulatból. Némi spanyoltudás a segítségünkre lehet, de a fővárosban az angol is elég – ezek hiányában viszont nehéz dolgunk lesz, ilyen esetre a kétórányira lévő hotel- és turistaparadicsom Varadero ajánlott. 

Lepakolás után, ha van rá lehetőségünk, mindenképp érdemes a háztetőről/tetőteraszról „köszönésképpen” megcsodálni a város skyline-ját. Felhőkarcolók, irodaházak fényei és autók zaja helyett pihentető nyüzsgést és az időtlen nyugalmat fogunk érezni, különös élvezet a szieszta és az esti csavargás között akár naponta megejteni ezt a fajta bemelegítést. 

Ha betesszük mellé a szülővárosa hírnevét növelő Camila Cabello akkoriban nagyot futó slágerét és esetleg egy táncpartnert is találunk magunknak, az élményt halálos ágyunkon sem fogjuk elfelejteni. 

Havannától Las Vegasig 

Az összes amerikai spanyol gyarmat közül Havannát birtokolta a leghosszabb ideig a spanyol korona: a konkvisztádorok első generációja alapította és a madridi hagyomány szerint 1900-ra, a kubai függetlenségi háborúval került a történelem lapjaira egykor a kontinens majdnem egészét uraló gyarmatbirodalmuk. 

A harcok alatt szokott rá a szivarra egy a spanyol csapatok mellé kirendelt brit katonatiszt, aki aztán miniszterelnökként vezette országát: Churchill élete végéig kubait szívott, már Castro előtt reklámozva a szigetországiak legfontosabb exporttermékét. 

A 400 éves spanyol uralom meg-meglátszik az óváros gyarmati barokk stílusú épületein, de az öböl túloldalát őrző erőd jellegzetes masszív falai árulják el igazán: a karibi térség egykori spanyol vidékein vagyunk. 

A Havannai-öböl túloldalára nem vezet híd (hogyan is férnének be kényelmesen az óceánjárók), csak egy alagút, ám mi a hosszabb utat választottuk. A közel 40 percesre mondott helyi buszjárat mellett komp viszi át a látogatót az egykoron a kalózokat elriasztó spanyol ágyúk alá. 

A vár megmászását nem érdemes kihagyni: a végtelen tenger látványa a városból magunkkal hozott fesztelen nyugalommal együtt kihozza az odalátogatóból a filozófust. A vár tövében, a katonai létesítmények mellett (úgy tűnik azok elhelyezkedése sem változott a spanyolok óta) a kubai, sőt a világtörténelem egy másik fejezetét jelzi egy repülőgépszárnyon virító „USAF” azaz amerikai légierő felirat. 

Az 1962-es kubai rakétaválság kellős közepén lelőtt amerikai U2 kémrepülőgép roncsaiból csinált itt turistalátványosságot a kubai hadsereg. Azt feltehetően a bevetést elrendelő Kennedy elnök, vagy Hruscsov sem gondolta volna, hogy még hat évtizeddel később is 1 CUC-ot szed a strázsa az egyszerűen a járda mellé lepakolt roncs fotózásáért. A történelem szerelmeseinek mindenképp ajánlott a hidegháború e kuriózuma. 

Apropó hidegháború. A szovjet-amerikai szembenállást Kuba még a kapitalista oldalon kezdte – a spanyolok kiűzése után ugyanis Sam nagybácsi szoros befolyása alá került az ország, ami már meghatározta a mai városképet is. 

Havanna a gazdag amerikaiak nyaralóhelyévé és kaszinó-központjává vált, még a keleti parti maffia és a Cosa Nostra is itt tartotta hírhedt konferenciáját (gondoljunk a Keresztapa-trilógia havannai jelenetére). 

Az óvárost kivéve Havanna átörökölte azt a már csak fekete-fehér filmeken látható összképet, a Broadway-re hajazó fényeket, a jazz-zenét és a James Dean idejéből való automobil-kultúrát. 

Mára az amerikaiak eltűntek, az autóik maradtak, az épített környezet kicsit bár megkopott, de nem változott (noha gyanítjuk, hogy nem célzatosságból), a csillogás már csak nyomokban található és a jazzt felváltotta a guajira. 

1959-ben ugyanis a Fidel Castro vezette felkelők megdöntötték az amerikai tőkeérdekeket fenntartó diktatúrát, hogy azt egy másikkal váltsák fel, a tőke elmenekült, a kaszinók pedig a csendes kisvárosba, Las Vegasba költöztek, de Kuba történelme során először valóban független lett. 

Ám rövid úton a rivális szuperhatalom segítségét kellett kérnie, így a spanyol és az amerikai uralom után a szigetország történelmét ismét egy nagyhatalom határozta meg: megkezdődött a szovjetbarát Kuba korszaka. 

A sok évtizedes szocializmus nyomait azonban hiába keressük, az nem hagyott olyan lenyomatot a városképen, amihez Közép-Kelet-Európában szoktunk, sőt: politikai szembenállás ide, vagy oda az amerikai kultúra közelsége ma is érződik az utcákon. 

A McDonald’s-ek helyére azok kubai „másolata”, az El Rápido került, a forgalomba nem hozható Coca-Colát és a Pepsit szintén azok kubai verziója váltotta fel (na jó, előbbiből láttunk Mexikóban gyártottat is néhol). 

Az autóiparban mégsem fagyott meg az idő az 1950-es években, a gépkocsiparkot ugyanis fele részben a magyar szemnek már megszokottan ható Ladák és Zaporozsecek alkotják.” 

A beszámoló első része itt ér véget, hamarosan következik a folytatás.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.