Furcsa mozdulatokat végző különös férfi, gyorsétteremben randalírozó gyerekek, részeg hajószakács, különös hajléktalan, egy csodálatos, kilencvenes éveiben járó pár és egy különleges hangszer a főszereplői P. Elliot amerikai életképeket felvillantó írásának.
Ma láttam valami furcsaságot egy kávézóban. Az egyik kis asztalkánál a falnál ült egy turista kinézetű hátizsákos, bakancsos, magas, vágott szemű férfi. Nem kínai, nem japán, mert magas volt, valami másféle. Kávét ivott, süteményt evett, plusz a hátizsákból narancsot is vett elő és hámozgatta.
Közben a lábait olyan furcsán kissé összezárva tartotta és elkezdte rázni, egyszerre mind a kettőt, ütemesen, aztán csak az egyiket, utána a másikat, keresztbe vetette, úgy is rázta. Nem nagyon és nem feltűnően, de csinálta, néha megemelintette a fenekét, többször és újra cifrázta.
Egyszerűen nem lehetett félreérteni, a mellettem lévő asztalnál nem is értették félre. A harmincas nő oldalba bökte a férfit, akivel volt, az is odanézett és elmosolyodott, abból láttam, hogy jól láttam a dolgokat. A férfi elővette a telefonját, bekapcsolta és óvatosan igazgatta a pohara mellett, úgy tűnt, felveszi filmre a jelenetet.
Akkor este megnéztem a YouTube-ot, nem tette-e fel rá, nem ismerem a szabályokat, hogy lehet-e ilyet.
Az igazság az, hogy engem is hangtalanul rázott a nevetés, közel álltam hozzá, hogy kitörjön belőlem. A férjem kérdezte tőlem, mi olyan mulatságos (ő háttal ült a pasasnak), de nem mertem megmondani neki, mert akkor biztosan megfordul és igencsak megnézi a pasast. Ki tudja, mi lett volna a pasas reakciója… hehehe…
Kiskölykök és nagyszülők
Még tegnap a kávézáskor láttam azt is, hogy két kis kölök, 5 éves és 2 éves formák a nagyapjukkal voltak a Mekiben és amíg várták a nagymamát a kajával, addig a 2 éves elkezdte borogatni a só- és borstartót.
Amikor a nagyapja visszaállította, a gyerek újra felborította, a „ne csináld!” kifejezést nem kívánta ismerni. Végül a nagypapa áttette a tartókat a másik üres asztalra, a gyerek lecsusszant a székéről, lesöpörte őket a földre és nevetett! Olyan jóízűen kacagott!
A nagypapa vöröslött a méregtől, jött a nagymama, letette a tálcát, megragadta a kölköt a gallérjánál fogva, lenyomta a földre, felszedette vele a fűszertartókat, visszaültette az asztalhoz és a gyerek fagylaltját úgy, ahogy volt, tölcsérestől bevágta a szemétbe, közölte vele, hogy neked nem jár, csak a kaját tette elé. A gyerek szipogva nézte a szemetest, a testvére kuncogott és nyalta a fagylaltját, a nagypapa meg mérges volt a nagymamára.
Hát ez kb. egy mai 2 éves, ha nem akar az ember hasonló sztorikat, akkor jobb, ha megérteti a kölyökkel időben, hogy te parancsolsz és nem ő!
Ja, és még azt is csinálta, hogy a nagypapára többször ráütött, a nagypapa nem hívhatja ki a rendőrséget, hogy rugdos és üt az unokám, mert tudja, hogy ő megteheti, de ha ő csapna rá, akkor 5 perc múlva ott lenne a gyerekvédelem és elvinné. A nagypapát, mert erre nem volt joga. A gyereknek, úgy tűnik, igen. Valami nagyon eltolódott a mai világban!
Otthonülő vándorlélek
Igazából a lelkem mélyén egy házába húzódó, benne örömmel tevékenykedő személy vagyok. Ugyanakkor a másik felől meg utazó, mindig mást látni kívánó felfedező, aki szívesen végigcsavarogná az életét.
Éppen az jutott eszembe egy utazás során, hogy a valahai vándorok, akik le sem akartak telepedni, nem lehettek boldogtalan emberek. Nem gyötörte őket senki, nem voltak rájuk érvényes szabályok, szabadok voltak, mint a madár, ha volt ennivalójuk és nem áztatta el az eső őket, akkor azért szép lehetett kószálni. Biztosan így érezhettek, mármint az a csoport, aki le sem akart telepedni.
Ma más hajléktalannak lenni. Itt legalábbis. Minden nagyobb városban van szervezet, amelyik ennivalót, tiszta ruhát, tisztálkodási lehetőséget biztosít és még némi pénzsegélyt is.
Tegnap a bekötőútnál álldogált egy középkorú férfi, nagyon tiszta ruhában, hátizsákkal és egy táblával, hogy pénzt kér ennivalóra, meg munkát. Mindennek kinézett, csak nem hontalannak, a földet nézte, nem nézett senki szemébe, a feltorlódott autósok kinyújtottak egy-egy dollárt, mi is. Szerintem megvolt a százasa, mire ebédidő lett, tudta, hova kell állni.
Nem látszott igazi hajléktalannak. Vagy valóban nagy bajban volt és kiállt oda, vagy én nem is tudom mi, el kellett jönnie hazulról, nem tudom. Olyan volt, mint aki most indul munkába, tiszta ruhával, cipővel, kocsiban.
Lehet, hogy tönkrement a kocsija és nem volt pénze másikat venni, arra gyűjtött. Egy még rendesen futó kis kocsit kap ezer dollárért, az a forgalmas útszakasz, a tiszta ruhája és a nem hajléktalan kinézete ki is termeli hamarosan a pénzt, mert az amerikai alapból jószívű, mindenki arra fog gondolni, hogy a fickó nem igazi utcalakó, valami nagy bajban lehet, ha ide kiállt.
Párok
Tegnap a farmerpiacon láttam egy öreg házaspárt, 90-en jóval túl lehetett mind a kettő, agyonaszott, ráncos bőrű pár, összekapaszkodva mentek, olyan megható volt látni őket, gyümölcsöt és zöldségfélét vettek és egy kis kerekes bevásárlókocsin húzták maguk után – az összesimuló, egymást segítő kis emberkéket még sokáig magam előtt láttam.
Üvöltött róluk a tökéletes összhang, a bácsi néha odanyúlt és kisimította a felesége arcából a hajfürtöket, ami odakeveredtek, a néni megköszönte, rámosolygott. Később a kocsi nélkül láttam őket, sétálgattak, nézelődtek, ez volt a programjuk arra a napra szerintem…
A hátuk nyílegyenes volt, ami meglepett. Vékonyak és szikárak voltak, de mondom, iszonyú öregek. Mondtam a férjemnek, nézd csak, mi is ilyenek leszünk, kivéve, hogy hozzájuk képest elhízottaknak fogunk kinézni, görbe lesz a hátunk és lehet, hogy nem lesz mit kisimítani az arcunkból.
Hát nem? Az biztos, hogy az öregkor igencsak lepusztítja az embert, minél idősebb, annál jobban. Most nem kifigurázni akarom az öregeket, hiszen én is azon az úton járok már, mint ők, nekem is valószínű bőven vannak lenézendő dolgaim, de nem vagyok vak, bizony ez lesz a sorsunk.
És az még semmi, hogy a kinézet változik, hanem a modor is!
Ismertem egy házaspárt, 56-os magyarok, fénykorukban a bácsi egy fölényes, tudálékos, magát igen nagyra tartó seggfej volt, a néni komoly, szintén tisztában volt a maga értékével - én ugyan nem tudtam kitalálni az értékeit, nem is volt, legfeljebb hogy nyalta az (ahogyan nevezte) „ura” talpát, és nem értette, mi miért nem ájuldozunk a tisztelettől, ha találkozunk.
Mivel ez a modor az akkori 20-30 éveinknek nem felelt meg, nem is találkoztunk csak vagy 20 évvel később, mindkettő beteg és öreg volt már, a néni tolókocsis, akadozva beszélt, mikor kérdeztem, hogy mi a baj, akkor azt mondta, hogy megtámadta egy fekete, elvette a ridiküljét és attól úgy megijedt, hogy többé járni és beszélni sem tudott.
(Mint a fiuk elmondta, valójában agyvérzést kapott, de a néninek jobban esett egy feketére kenni a baját. Még a fia sem volt biztos abban, hogy ez a fekete létezett-e, nem a képzelet műve volt-e, mert a ridikül megvolt.)
A bácsi továbbra is tudta, hogy ő kicsoda. Homályosan a főúri rokonait emlegette, akikre a fiúk csak legyintett, hogy ugyan már, sosem voltak ilyenek. A fiú már amerikai földön született és nem értette, miért kell hazugságokat állítani, a nemesi ősöket az amerikai nem veszi semmibe, az ő szemükben ugyanolyanok, mint bárki más, legfeljebb egy királyi nagypapával lehetne felvágni úgy-ahogy.
Mondom, ők nagyon jó házasságban éltek így, de öregkorukra ez rettenetesen megváltozott. A bácsi ingerült is lett, folyton vakarózott, vesebaja volt szegények, háromnaponta vitték kezelésre, mert pisilni sem tudott, a vese leállt, a néni minden vakarózásnál reklamált, a bácsi szidta a nénit, az végül sírt. Napi szinten ölték egymást, azóta mindkettő meghalt.
Van, aki már jóval előbb leírja a másikat, az amerikai szomszéd néni már özvegy volt, amikor ideköltöztünk. A férje korábban hajószakács volt, valahol az óceán közepén részegen a vízbe zuhant, rögtön észrevették, de egyszerűen nem bukkant fel a víz alól, nem tudták kimenteni.
Ez a házasság azért működött valahogy, mert a hajószakács nem volt otthon, amikor pedig szabadságra jött, akkor a felesége azonnal összeszedte magát és napokra eltűnt, szórakozni járt, na nem férfiakkal, hanem a barátnőkkel, múzeumokba, mindenféle spirituális összejövetelekre, erre-arra, boldog volt, hogy kimenekülhetett a családi körből a gyerekek mellől.
A hajószakács szinte végigaludta a szabadságát, kizárólag akkor kelt fel, amikor a ház előtt felügyelet nélkül üvöltözve randalírozó négy kölkét kellett helyrebillenteni, amit az ablakon kihajolva tett meg, üvöltve, rendkívül alpári, hajófedélzeti nyelven, ahogyan a szomszéd néni mesélte…
A néni azóta meghalt, elhamvasztatta és a tengerbe szóratta magát, nagyjából ott, ahol a férje eltűnt. Egyszer mesélte nekem, hogy azért szeretne találkozni majd a férjével, mert itt a Földön nem volt rá idege, ideje, ereje…
Fújhatják
Tegnap a városkánk könyvtárában volt egy kis ingyenes hangverseny, tubások mutatták be a tudásukat (mindegyik más-más nagyzenekarban játszott), elmentünk, mert miért ne, ilyet úgysem láttam még.
Rendkívül érdekes volt, mert nemcsak játszottak, a vezető tubás minden két-három szám után megragadta a mikrofont és magyarázott, előadást tartott híres tubaművészekről, kik, mikor és hol játszottak. Nagyon-nagyon sok érdekes dolgot tudtam meg róluk, a hangszerek fajtáiról, hangszínükről, szerepükről.
Azt sem tudtam, hogy egy igazi nagyzenekar sem tart egy tubásnál többet, így nehéz bejutni, kivárni, amíg a szerencsés személy kibukik a sorból és be lehet ülni a helyére, bár az előadó zenész szerint igazi nagytudású tubás nagyon, nagyon ritka és csodálni való a játéka.
Ez a kis csapat 4 tubásból és egy dobosból állt. Utóbbi volt a legfurcsább, egy 30 alatti férfi, nem dobolt, hanem egy söprűszerű (ilyenkor látom, mennyire hiányos a tudásom a hangszerekkel kapcsolatban), fém micsodával simogatta a dobot, illetve puhán körözött vele rajta, amitől az surrogó hangot hallatott, nagyon beleillett a zenébe, amit ezek fújtak. Később azért igazi dobverőket is előszedett, de nagyon halkan, puha ütésekkel használta.
A tubák érdekesek voltak a számomra, a nagyságuk, a legnagyobb olyan mély, bőgő hangot adott, a kisebb élesebbet, a másik kettő megint másfélét. Az előadó szerint rengeteg fajta tuba van, hangban és méretben is.
Csak 3-4 billentyű volt rajta, az egyiknek egészen fent, a másiknak a derekán és csak három, volt mindegyiken egy extra billentyű középtájon a szélén, amit ha megnyomtak, akkor böffent egyet.
Általános derültséget keltett, amikor az előadás felénél a benne összegyűlt nyálat kicsorgatták egy papírtörlő felére, hogy lássuk, ez is vele jár.
Bachot is játszottak (olyan jól, hogy becsukott szemmel szinte azt hittem, orgonán játszák), meg másféléket is, moderneket, nagyon érdekes volt. Nekem. Azért írom így, mert a férjem megkért, legközelebb el ne vigyem, mert nem jön, halálosan unalmasnak tartotta… és a szék olyan kemény volt, hogy alig bírt ülni.
Ezt én is észrevettem, régebbi kiadású, ám hibátlan állapotú, szép székek voltak, ezért nem lökték ki még a szemétre – ami azt illeti, én is fészkelődtem. De én máskor is el fogok menni!
Elég sokan eljöttek meghallgatni, de mind a nyugdíjas korosztály, illetve talán tíz fiatalabb volt, meg egy indiai család, aki a 9 és 11 éves fiát is elhozta. Egyrészt ingyen volt, ezt az indiaiak mindig rendkívül fontosnak tartják, mert egy pennyt nem adnak ki, ha nem muszáj, meg azok nagyon nyomják a gyerekeiket mindenféle tanulásra.
Az előadás végén odamentem a zenészekhez, megdicsértem, megköszöntem az előadást és a programfüzetet mindegyikkel aláírattam, emlékül, magamnak. Ezentúl aláíratok mindent és elteszem, jó lesz később átlapozgatni, gondolkodni rajta.
A zenészek két fekete és három fehér pasas volt, nagyon mosolygós, kellemes emberek.
A híres tubások között említettek egy nőt is, valami Carol Jantsch nevűt, aki 21 éves korára négy nemzetközi trombitaszóló versenyt nyert meg, a Philadelphia Orchestrában játszott.
Még valamit említettek, hogy karácsony előtt egy héttel New Yorkba 300 tubást hívtak meg és adnak előadást a jónépnek. Háromszáz tuba? Egyszerre? Jesszusom! Leomlanak a falak!
Azért New York mindig kitalál valami érdekeset!”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: