Nem mindenkinek való a külföldi élet, ráadásul a körülmények változása is hozhatja úgy, hogy az ember a hazaköltözés mellett dönt. A napokban két történetbe is belefutottunk, melyeknek több közös pontja van – az egyik az, hogy mindkettő főszereplői Németországból költöztek vissza Magyarországra. Az okok eltérőek, a végeredmény azonos.
Az egyik sztori főszereplője az orvosként dolgozó Regina, aki férjével 2012-ben költözött Németországba, méghozzá szakmai kihívásokat keresve és anyagi okokból.
Nagyszerűen beszélt németül, így rögtön munkába állt klinikákon rezidensként, programtervező matematikus férje pedig a nulláról jutott el a középfokú német nyelvtudásig. Tavaly döntöttek végül úgy, hogy visszaköltöznek Magyarországra.
A kormányközeli Képmás című lapnak Regina egyebek mellett azzal érvelt, hogy noha Németországban jó környéken éltek, mégsem nagyon mentek este sétálni a rossz közbiztonság miatt.
„Hasonlítani sem lehet a magyar helyzethez az ottani belváros, pláne a főpályaudvar környékének veszélyességét. Gyakori volt az agresszió, amiről mi is legfeljebb a magyar híradásokból értesültünk, a kinti hírek nem tudósítottak róla” – jegyezte meg.
Most egy pillanatra tegyük félre azt, hogy egy főpályaudvar a világ viszonylag kevés nagyvárosában kifejezetten békés környék (aki ment már végig a Nyugati aluljárójában vagy a Déli, a Keleti környékén gyakorlatilag bármikor, az ezt alighanem alátámasztja), az azonban elgondolkodtató, ha egy hosszú évek óta Németországban élő házaspár a „magyar híradásokból” tájékozódik arról, mi történik Németországban.
Nincs azonban még vége. „A praxisomban pedig sokszor úgy éreztem magam, mintha nem is Európában dolgoznék. Nagyon sok bevándorlóval találkoztam, akik támogatásból élve a munkára való alkalmatlanságukat igazoltatni érkeztek hozzám” – tette hozzá Regina.
A házaspár nem szerette volna, ha (idézet az eredeti cikkből) „a kislányuk a multikulturális csoportokhoz történő igazodás miatt a keresztény ünnepeket az óvodában, majd az iskolában nem a hazai szokásoknak megfelelően tudja ünnepelni. Ahogy annak sem szívesen tették volna ki őt, hogy a majdani általános iskolájából kilépve – ez is a saját tapasztalatuk – az iskola előtti buszmegállóban egy a keresztény értékekkel homlokegyenest ellentétes plakáttal találja magát szembe.”
A helyzet az, hogy aki tényleg így érez, annak alighanem jobb, ha visszaköltözik Magyarországra. Aki nem tudja elfogadni, hogy egy olyan országban éljen, ahol sokféle náció tagjai laknak, akit zavar az, ha az iskolában nem csak a karácsonyt ünneplik, vagy aki nem tudja elviselni a „keresztény értékekkel homlokegyenest ellentétes plakátot” a buszmegállóban, annak tényleg jobb lesz Magyarország. (És ebben semmi cinizmus nincs, teljesen komolyan gondoljuk.)
Más kérdés, hogy Regináék azért érzékelik a magyar egészségügy „lepusztultságát”, meg is jegyzi, hogy Németországban szinte szállodai körülmények között szült és katasztrofálisnak látja a magyarországi személyes ügyintézések stílusát, színvonalát.
„Úgy éreztük, gyökértelen emberek vagyunk a családunk nélkül”
A másik történet főhősei, Kata és Zoli másfél évet éltek Kölnben két kislányukkal, ők nyáron költöztek vissza Magyarországra, annak ellenére, hogy hosszabb, legalább nyolc éves kint tartózkodást terveztek.
„Az első három hónap olyan csodálatos volt, mintha Disneylandbe költöztünk volna. Zolit egy német fejvadász cég vadászta le Budapesten, a kiköltözésben is sokat segítettek. Annyira flottul ment minden, hogy tényleg rózsaszín szemüvegen keresztül láttuk a világot. Egy sorházban béreltünk lakást, az egyik oldalon a szomszédaink szintén magyarok voltak, hasonló korú gyerekekkel, mint a mieink. Ha ők nincsenek, talán már hamarabb is hazaköltözünk. Elképesztően nagy segítség volt nekünk, hogy valaki megértett minket, átérezte a problémáinkat, és a gyerekek is igazi barátokra találtak” – mesélt az nlc-nek a kezdetekről Kata.
Férje a magyarországi fizetése hatszorosát kereste, ő sem adta fel magyarországi (otthonról végezhető) munkáját, szóval minden rendben lévőnek tűnt, attól eltekintve, hogy nem nagyon jutott idejük (mint fogalmazott) „a németté válásra”.
Az igazi gondot azonban nem ez jelentette, hanem az, hogy kiderült, nagyon hiányzik nekik a család.
„Amikor apám nyolc hét után agyvérzést kapott, azt hittem, megőrülök, hogy nem lehetek fél órán belül mellette. Alig mertem visszajönni a gyerekeimhez, féltem ott hagyni a kórházban, éjjel nem tudtam aludni, szorongtam, képtelen voltam koncentrálni, pánikrohamaim lettek, attól féltem, hogy én is vagy agyvérzést vagy szívrohamot kapok. Tudtam, hogy ez butaság, mégsem voltam képes uralkodni a gondolataimon.
Hallottam olyanokról, akik belebetegedtek a honvágyba. Szerintem ez is valami ilyesmi volt, annak ellenére, hogy igazi honvágyat soha nem éreztem. Nekem nem hiányzott, hogy Pesten sétáljak, hogy túró rudit egyek, és már közhelyek. Csak a szüleimmel akartam lenni, az is jó lett volna, ha ők költöznek hozzánk” – mesélte Kata.
Ugyan egy hónapra visszament Magyarországra, hogy a szülei mellett legyen, de ez sem segített. A helyzetet tovább bonyolította, amikor megszületett férje testvérének a kislánya, mert Zoli nagyon nehezen viselte, hogy nem láthatja őket minden nap.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, elhatározták, hogy hazaköltöznek. „Úgy éreztük, gyökértelen, elveszett emberek vagyunk a családunk nélkül a nagyvilágban. Házzal rendelkező hajléktalanok. Látni, érezni, tapintani akarjuk a szeretteinket” – írta.
Problémák persze vannak, hiszen a gyerekek nagyon jól beilleszkedtek az iskolába, így Kata attól tart, a lányok haragudni fognak rájuk, amiért magyar iskolába kell járniuk.
„Jó lett volna, ha jobban fel tudjuk mérni, hogy milyen egy másik országba költözni teljesen egyedül, minden helyismeret nélkül, a szeretett családunk nélkül. De amíg otthon laktunk, azt hittük, a családunk iránt érzett szeretet teljesen normális keretek között mozog, és nem befolyásol minket a szűk családi életünkben” – fogalmazott Kata.
A család reakciója sem volt egyértelmű, a szülők ugyan örülnek, de azért kicsit elhamarkodottnak tartják a lépést, férje testvére szerint „nem normálisak”.
„Nem érzem kudarcnak a történteket, sőt azt gondolom, sokkal többek lettünk, nagyon sokat tanultunk, tapasztaltunk idekint, például azt, hogy akár az utcánkban lakó szomszédokért is felelősséggel tartozunk" – írta Kata.
Az ő történetük talán arra jó példa, hogy tényleg nem mindenki tud megbirkózni a szűkebb-tágabb család, barátok hiányával. Ha pedig ez nem megy, akkor egy ideig próbálkozik az ember (talán egy kicsit tovább érdemes, mint ők), aztán pedig eldönti, mi az igazán fontos az ő és gyermekei életében.
A két történet talán jó példa két tipikus határátkelő problémára: az egyik, amikor valaki képtelen elfogadni az adott ország berendezkedését, szokásait, míg a másik esetben a család hiánya tűnik megszokhatatlannak.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
(Fotó: pixabay.com/tookapic)
Utolsó kommentek