Vajon mit hozott az elmúlt bő egy év az életünkben? Sok mindent, a járvány alapjaiban alakított át sok mindent, például a helytől független munkavégzés esetében.
A távmunka sokak számára jelentett eddig is megoldást és kilépési lehetőséget a „mindennap irodában” típusú munkavégzés alól. Ők alighanem örülnek annak, hogy a járvány ideje alatt a munkaadók számára is bebizonyosodott (még ha kényszerből): lehet a távolból hatékony munkát végezni. Közéjük tartozik Elvira is.
„Világszerte cégek milliói, amelyek addig vonakodtak bevezetni a távmunkát, mondván, hogyan ellenőriznék így az alkalmazottakat, egyik hétről a másikra lehetővé tették munkavállalóik számára a home office-t.
Habár a munkaerőpiaci elemzések valamelyest ellentmondanak egymásnak azzal kapcsolatos becsléseikben, hogy a cégek akkor is megtartják-e az otthoni munkavégzést, ha vége a járványnak, mindenesetre vannak azzal kapcsolatos jóslatok, hogy a válasz: igen – pláne, hogy ki tudja, mikor ér véget a pandémia.
Nyilván lesznek cégek és szervezetek, amik visszaterelik az alkalmazottakat az irodába, lesznek olyanok, akik az irodabérletet mondják fel inkább, sok cég pedig a hibrid megoldást választja, vagyis néhány nap home office, néhány nap iroda, ágazattól, működési és vezetői stratégiától függően.
Valószínűleg ebben a költséghatékonyság lesz a döntő – mi olcsóbb az adott cégnek: fenntartani egy irodát vagy rezsi-hozzájárulást fizetni az alkalmazottaknak? Saját irodaháza van a cégnek vagy helyiségeket bérel, ahonnan könnyű kifarolni?
Ami engem illet, mondanom sem kell, hogy a több home office-nak drukkolok, még ha készséggel elismerem is, hogy a hibrid megoldás az igazán egészséges, főleg társaságkedvelő, extravertált emberek számára; bár a hibrid megoldás is maga után vonhatja, hogy a cégnek elég kisebb irodát bérelnie, hiszen egyszerre kevesebb ember van „bent”.
Titkos utópiámban szerepel, hogy a sugárutakat szegélyező, ürességtől kongó, jellegtelen irodaházak ezreit végül lebontják, és a helyükön parkosítanak. Tudom, tudom, álmodik a… de álmodozni csak szabad, nem igaz?
Ami igazán izgalmas ebben, az az, hogy ha az ember otthonról dolgozhat, akkor bárhonnan dolgozhat.
Mert amennyi erővel otthonról bejelentkezik a cég online felületére, bejelentkezhet a kedvenc kávézójából, a Balaton-partról, sőt egy kellemes karibi helyről vagy tavaszias klímájú óceáni szigetről is, miközben az állandó lakcímének megfelelő térség fölött cibálja a felhőket a téli zimankó.
Ez már nem utópia; ahogy láttam, múlt télen megjelentek a távmunkában dolgozók számára a Karib-tenger országaiba a beutazási és több hónapos tartózkodási lehetőségek, és Európa melegebb éghajlaton lévő szállodái is kísérleteztek azzal, hogy „digitális nomád csomagokat” kínáljanak azoknak, akik a tehetősebb északi országokból egypár hetet a napfényesebb délen szerettek volna eltölteni. Megjelent egy új trend csírája.
Én már sok éve távmunkában dolgozom, az elmúlt egy év semmi átállást nem igényelt tehát a részemről. Elismeréssel adóztam a sok nyelvtanárnak, jógaoktatónak és társaiknak, akik egyik napról a másikra átálltak online oktatásra, online szolgáltatásokra.
Nyilván hajat vágni nem lehetne interneten keresztül, de tanítani egészen jól lehet. Van, akinek bejött az online műfaj, és immár csak ebben tudja elképzelni a jövőjét, és van, aki köszöni szépen a lehetőséget a kipróbálásra, marad az eredeti, személyes kontaktusnál. És ez teljesen rendben van így – a lényeg a választási lehetőség.
Azok, akiknek életében domináns marad az online munkavégzés, nemcsak „home office”-ban dolgoznak, hanem egyúttal „helyfüggetlenekké” is válnak.
Ha ahhoz van kedvük, egy időre – pár hétre, hónapra vagy akár végleg – áttehetik a főhadiszállásukat teljesen más országba ahhoz képest, ahol az ügyfeleik/megbízóik/tanítványaik vannak. Mert megtehetik, mert erre éreznek indíttatást, és anyagilag is belefér.
Nem tudom, kedves Olvasók, éreztétek-e már, hogy be vagytok szorítva az aktuális élethelyzetetekbe – ez az, amin a helyfüggetlenség csodásan tud javítani.
Pontosabban az, ha az ember egy időre elmegy egy másik helyre, egy másik kultúrába kiszellőztetni a fejét, a letelepedés és újrakezdés kényszere nélkül. Főleg, ha közben képes és nyitott új kapcsolatok kiépítésére, vagy legalábbis a romboló kapcsolatok elengedésére.
Hallgattam néhány podcastet olyanokkal, akik 2020/2021 telén néhány hónapra átruccantak Magyarországról távoli helyekre. Különösen megmaradt bennem egy testvérpár, két fiatal lány, akik a Kanári-szigeteken teleltek át.
Egyiküknek online munkái voltak, a másikuk egyetemre járt, és amikor bejelentették a digitális oktatást, és a szaktársai a kollégiumokból alighanem többségében a szüleikhez költöztek haza, ő a nővérével az Atlanti-óceán felé vette az irányt (tény, hogy ehhez az anyagi fedezetnek is rendelkezésre kellett állnia). Frappáns ötlet, nem igaz?
Egy bő évvel ezelőtt írtam egy cikket a 21. század elejének életmódtrendjeiről, amiben a helyfüggetlenség is szerepelt. Amiatt, hogy ez utóbbit eltörölné a Covid, egy cseppet sem aggódom.
Úgy sejtem, hogy ez inkább erősödni fog, legalábbis a fiatal nemzedékek körében. Egyre többen fognak belekóstolni – a most 20–25 éves korosztály nagy valószínűséggel –, hogy az „egyetem – fix állás – házasság – lakáshitel – családalapítás” kiszámítható, nyílegyenes forgatókönyve mellett léteznek kitérők és vargabetűk is, amik lehetővé teszik a felfedezést, az új dolgok befogadását és az újratervezést.”
A teljes posztot itt olvashatjátok el, érdemes.
Latin-Amerika lesz a világ új közepe?
A kérdést a Mirador tette fel, abból kiindulva, hogy a járvány alatt Kína Dél-Amerika nyersanyagban gazdag országainak politikáját és gazdaságát a saját képére formálta és formálja. A következő egy-két év sorsdöntő lehet.
(Fotó: ft.com)
„Közvetlen a pandémia kirobbanása előtt egy olyan geopolitikai átrendeződés volt megfigyelhető, amihez hasonló utoljára a 2. világháború lezárását követően volt.
A 20. század közepén a gyarmataitól megfosztott Európa gazdasági hegemóniáját átvette az Egyesült Államok és a Szovjetunió, akik közül végül az amerikaiak kerültek ki győztesként, Chile hathatós segítségével.
A hidegháború végeztével a hangsúly a szénhidrogénekre tevődött át. Ma már a kőolaj kifutóban, a lítium azonban feljövőben van, és úgy néz ki, a lítiumháborút Kína nyeri meg.
De vajon tudjuk-e, mi a kínai siker kulcsa? Hogy lehet az, hogy abban a Dél-Amerikában, ahol az 1950-es évektől kezdve az amerikai érdekek mentén szerveződnek a kormányok, és ahol a szovjetek negyven év alatt szinte semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni, Kína alig másfél évtized alatt lekörözi a hatalmas előnnyel induló Egyesült Államokat?
Mondhatnánk, hogy a kulcs a pénz, de ez a válasz eléggé leegyszerűsítené azt, amit Kína csinál. Mert pénze az Egyesült Államoknak is van, sőt, a kínai gazdasági dominancia kialakulása előtt sokkal több is volt nekik. Nem, Kína nem pénzzel vásárolja be magát a világgazdaságba, hanem érdekérvényesítéssel.
A kőolaj-válságról már az 1980-as években cikkezni kezdtek, az ezredfordulóra pedig mindenkinek világossá vált, hogy a szénhidrogének kora lecsengőben van. Ebben az időszakban az Egyesült Államok mégis inkább olajtermelő országokkal és ott regnáló terroristákkal csatározott, semmint követte volna a trendeket. Kína követte és kivárt.
Azt már látjuk, hogy a 21. századi gazdasági erőtér az akkumulátoripar mentén fog átalakulni, és hogy az akkumulátorgyártás 90 %-ban Dél-Amerika néhány országától függ.
Nagyon nem mindegy, hogy mit hoznak az év végi választások Chilében és jövőre a többi andoki országban. Ha kialakulna az "andoki szocialista vonal", amiben Venezuelától Chiléig baloldali kínabarát elnökök alakítanának kormányokat, akkor végleg kijelenthetnénk, hogy Kína felülkerekedett az Egyesült Államokon.
Ha náluk összpontosulna az akkumulátorgyártás szinte egésze, akkor mind Amerika, mind Európa kiszolgáltatottá válna. És erre a közvélemény-kutatások alapján elég nagy esély van.
Pedig a pandémia előtt nem úgy nézett ki, hogy Kína megnyeri ezt a háborút. Emlékezzünk csak a Huawei-botrányra, ami után a kínai vállalatot kirúgták az Egyesült Államokból, ami után a Huawei a nemzetközi piacokon mélyrepülésbe kezdett.
Evo Morales elzavarása után úgy tűnt, a bolíviai lítiummezőket is elbukják, aztán egyszer csak történt valami. Santiagóban kitört a „lábos forradalom”, ami végigrobogott az egész kontinensen.
A cél a gazdasági és politikai elit leváltása, egy új Dél-Amerika felépítése volt, ami már nem függ az Egyesült Államoktól. Először úgy tűnt, a tüntetéshullám célt ér, de pár hét után állóháborúvá silányult. Az emberek unni kezdték a rombolást és azt, hogy ezzel csak a hétköznapjaikat nehezítik, pozitív változást nem hoz.
A pandémiára úgy fordult rá Kolumbia, Peru és Chile, hogy a jobboldali kormányok alatt inogni kezdett a szék. Bár Iván Duquénak a lábos forradalomra adott válasszal volt egy felfutása, a járvány rögtön visszarántotta őt a népszerűségi listák alsó harmadába.
2020 márciusában, mikor a dél-amerikai országok bezártak, Duque népszerűségi indexe 52 %-on, Vizcarráé 37 %-on, Piñeráé pedig 15 %-on állt. Rá fél évre Duquét már csak 31 %, Vizcarrát 9 %, Piñerát 6 % választotta volna újra.
Azóta Vizcarra megbukott, Peruban június 6-án tartják a választásokat. Piñera még talpon, de a 2021 novemberében tartandó voksolás toronymagas esélyese a Kommunista Párt jelöltje, Daniel Jadue. Iván Duque népszerűsége a három hete tartó lázongások okán beszakadt, a jövő évi választáson jó eséllyel az exgerilla Gustavo Preto fog győzedelmeskedni. Amit tehát a „lábos forradalom” nem tudott érdemben véghezvinni, azt beteljesítette a pandémia.
Dél-Amerika országaiban a járványkezelés nem úgy zajlik, mint nálunk Európában. Arra az első hullám végeztével a legtöbb ország rájött, hogy a lezárásokkal nem érnek célt, mivel a szegényeknek és az alsó középosztály tagjainak nincsenek akkora megtakarításai, hogy hónapokon át bevétel nélkül maradjanak.
Tavaly júniusban társadalomkutatók előre jelezték, mi várható Kolumbiában, Peruban, Ecuadorban és Bolíviában, ha a politika fenntartja a korlátozásokat. 2020 végére komoly munkanélküliséget, a bűnözés felfutását és az elzárt vidékeken éhezést, nélkülözést vizionáltak.
Ennek bekövetkezéséhez végül fenn sem kellett tartani a korlátozásokat, elég volt hozzá a március és július közötti bezárkózás. Kolumbiában duplájára nőtt az erőszak okozta halálesetek száma, 2020-ban csaknem 12 000 ember halt meg bűnözés következtében. Ezt a számot 2021-re 15-18 000 közé teszik, 2022-re pedig a 20-25 000 halálos áldozat sem elképzelhetetlen egyes kutatók szerint.
A munkanélküliség is a duplájára nőtt, a fiatalok körében pedig 35 %-os. Eközben újra aktívak vidéken a gerillák és a paramilitárisok, a turizmusban dolgozók közül pedig sokakat a kábítószer-kereskedelem szippantott be.
Peruban nem ennyire rossz a helyzet, de a pandémia ott is megtépázta a társadalmat. Egy év alatt 2,2 millió ember veszítette el a munkáját, a munkanélküliségi ráta 8 %-ról 13 %-ra emelkedett.
A gyilkosságok száma is emelkedést mutat; 15 %-kal többen haltak meg idén idegenkezűségben, mint 2019-ben. Peruban a legnagyobb problémát az elszegényedés jelenti.
Az országban nagyjából 3,3 millió ember nélkülöz, ez az összlakosság 10 %-a. A városokban a legrosszabb a helyzet, ott a létminimum alatt élők aránya egy év alatt 14 %-ról 27,5 %-ra emelkedett, ami azt jelenti, hogy a városi lakosság több mint egynegyedének élelmezési problémái vannak.
Az amúgy békés és mindig jól teljesítő Chilében a munkanélküliségi ráta 20, a gyilkosságok száma 34 %-kal emelkedett. Ezek az adatok Peru és Kolumbia hasonló értékei mellett eltörpülnek, viszont az OECD-országok listáján már nem mutatnak olyan jól.
S mivel a chileiek szeretik azt gondolni magukról, hogy ők tényleg Dél-Amerika Svájca, ezek a számok is elegendőek ahhoz, hogy az elnök támogatottsága a nulla felé konvergáljon.
A beszakadó gazdaság és a szörnyű munkanélküliségi adatok okozta pánik mellett eltörpül maga a járvány. Kolumbiában a közvélemény-kutatások alapján a pandémia csak a negyedik legfontosabb kérdés az emberek életében, de Chilében, Ecuadorban, Peruban és Bolíviában sem ez szerepel a vezető hírek között. Ennek persze az is oka, hogy Chile és Uruguay kivételével alig oltottak a kontinensen, lévén nincsen mivel.
A 40 %-ban átoltott Chilébe jutott Pfizerből és AstraZenecából, de a többséget kínai oltóanyaggal, Sinovackal és CanSinóval oltják. Kolumbiában az első oltást 8, Ecuadorban és Bolíviában 6, Peruban 5, Venezuelában 1 % kapta meg.
Ezekben az országokban kizárólag kínai oltóanyagok érhetők el, éppen ezért az ellenzéki politikusok nem csak a kormányokat támadják, de Európát és az Egyesült Államokat is, mivel azok mindent felvásároltak a szegényebb országok elől, amivel lépéshátrányba került a kontinens a járványkezelés területén.
És ez kapóra jön Kínának, aki ebben is hajlandó a kontinens segítségére sietni. Az elégedetlenség pedig - ahogy a fenti példa is mutatja - az ő malmukra hajtja a vizet, hiszen az amerikabarát jobboldali kormányok mindenhol a végüket járják.
Kína úgy néz ki a járvány legnagyobb győztese lesz. Nem csak gazdasági előnyt szerzett a lítiummezők és ritkaföldfémek bekebelezésével, még a stratégiailag fontos országok politikáját is sikerült számára kedvező módon átalakítania.
Dél-Amerika országainak többsége egy éven belül erős balos fordulatot vesz majd, több országban felerősödnek majd a szocialista hangok. Ha Kolumbia, Chile és Peru is csatlakozik a venezuelai és bolíviai vonalhoz, akkor nem csak az Egyesült Államok, mi, magyarok is érezni fogjuk a kínaiak csókját a homlokunkon. Kivéve persze, ha Európa és az Egyesült Államok a következő egy-két évben nem villant valami meglepőt az energetika területén...”
A teljes írásért ide kattints, érdemes elolvasni!
Helyi ügyintézés holland módra
Egy holland gemeente nem csak az adót szedi be, hanem foglalkozik a lakosok panaszaival is – írja a Hollandokk. A magyarországi 3155 önkormányzattal szemben, a 17 milliós Hollandia helyi ügyeit 355 gemeente intézi.
„Ezek az ügyek nagyjából azok, amiket egy önkormányzattól elvárunk, illetve feltételezzük, hogy hozzájuk tartoznak. Azaz egyebek mellett például megszervezik a szemétszállítást, karban tartják a hozzá tartozó utakat és hidakat, okmányokat állítanak ki, engedélyeket adnak és vonnak vissza, stb., stb.
Ha valamilyen problémánk van, illetve ügyet szeretnénk intézni, feltehetően senkinek sem okoz problémát a lakóhelyünk szerint illetékes gemeentével történő időpont egyeztetés, hiszen Hollandiában jellemzően csak „afspraak”-ot követően tudunk bejutni a bürokrácia – szerencsére nem olyan szörnyű - útvesztőjébe.
Ha viszont valami zavar bennünket, még gyorsabban mozgásba hozathatjuk a gemeente megoldó gépezetét. Ugyanis szinte mindegyikük biztosít online, illetve alkalmazáson keresztüli bejelentési lehetőséget. (...)
A két legnépszerűbb megoldás a Fixi, illetve a BuitenBeter. Hasonlóan és egyszerűen működnek. Csak meg kell adnunk az általunk tapasztalt probléma helyét - amit akár térképen is pofonegyszerűen kiválaszthatunk -, a problémát és elérhetőségi adatainkat. Valamint ha szeretnénk, még egy fotót is feltölthetünk mondjuk a hetek óta, a buszmegálló mellett rozsdásodó, kerekek nélküli bicikliről. (...)
Nem az önkormányzattal történő kommunikációra, hanem egy környék lakosai közötti kommunikációra szolgál a Nextdoor. Hasznosnak tűnhet, de mivel a mögötte álló céget azzal vádolják, hogy a megszerzett adatokat felhasználva csalásokat hajt végre, talán mégsem árt, ha a gemeente által ajánlott appot használjuk… (...)
Szóval, csak pár perc és a gemeente már tudja, hogy intézkednie kellene. Reméljük, hogy intézkedik is, mert arra vonatkozóan nem találtunk adatokat, hogy milyen gyorsan oldódnak meg a bejelentett anomáliák.
Bízunk benne, hogy az aktív polgárok jelzéseire beindul a megoldó-gépezet és örömmel veszik, hogy felhívják a figyelmüket arra, amik valamiért elkerülték a kollégáik gondos figyelmét…”
Az eredeti posztot itt találod, olvasd el!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek