A Miből élnek a magyarok Svájcban? sorozat legújabb részének főszereplője Gyuri, aki nemrég nyelviskolát alapított a partnerével. De talán nem is ez a beszélgetés legfontosabb része, hanem az, ahogyan a beilleszkedésről, elfogadásról és boldogulásról gondolkodik.

„Csilla: Mi motivált titeket arra, hogy nyelviskolát alapítsatok?

Gyuri: A nyelviskola ötlete kb. 3 éve fogalmazódott meg bennünk. Sosem tartottam magam különösebb nyelvzseninek, amikor kiköltöztem Svájcba, csak angolul beszéltem.

Másfél év után éreztem, hogy jó lenne németül is megtanulni, ha már hosszabb távon tervezek itt maradni. Programozóként az angollal elfogadtak, de az integrációhoz, ahhoz hogy barátokat szerezhessek, a munkahelyemen tudjak kicsit feljebb lépni, kellett a német nyelvtudás.

Nagyon nehezemre esett bebiflázni a szabályokat, sok időbe telt, míg összeraktam egy használható tudást. Rengeteg embert gátol az, ha nem beszéli a németet, olyan korlátokba ütköznek ezzel, amik meghatározzák az életüket.

Illetve, ha beszélnék a nyelvet, akkor olyan lehetőségek tárulhatnának ki előttük, amire a nyelvtudás nélkül nincs esélyük.

Az agyról rengeteg kutatást láttam, csodálatos dolgokra képes, ha megfelelően van stimulálva. Szerencsére a partnerem egy olyan nyelvtanárnő, aki nyitott az újdonságokra.

Sokszor panaszkodott, hogy milyen nehézkesen tanulnak az emberek és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mennyit tudnánk segíteni a tanulóknak, ha nem magolással kéne elsajátítaniuk a nyelvet és megszűnne ez a rossz érzés bennük, hogy jaj, már megint tanulni kell. Akkor kezdtünk el különböző módszereket megnézni és végül összeraktuk az iskolánk alapját.

Két évig dolgoztunk csak azon, hogy legyenek hozzá speciális tananyagok, hanganyagok, teszteltük a módszert egy tízfős csoporton is, hogy működik-e az elképzelésünk.

Az ötlet tulajdonképpen onnan jött, hogy elértem egy olyan pontra az életemben, ahol úgy érzem, hogy már csak olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amik pozitív hatással vannak az emberek életére.

Csilla: Mi a nyelviskola alapításának a menete?

Gyuri: Nagyon sok előkészület kellett hozzá. Fel kellett mérni az igényeket, és el kellett fogadni, hogy ha az ember új módszert hoz be, akkor annak van egy hosszú kifutási ideje.

Lassan indult be, de aztán következett egy emelkedő szakasz, amikor a tanítványok már elkezdték ajánlani az iskolát másoknak – ez a legjobb, mert a személyes ajánlás hiteles.

Ami a dokumentumokat illeti, mivel mi géppel is dolgozunk, annak kell egy európai igazolvány, amit aztán elfogad a svájci állam. Nyilván kellenek a vállalkozás indításához szükséges papírok. Nagyon fontosnak tartom, hogy jó szakemberekkel dolgozunk, akiknek megvannak a szükséges diplomái.

Svájcban nagyon egyszerű vállalkozni, kevés engedély kell. A cégindításnak is vannak költségei, de a mi esetünkben az oktatási anyagok kidolgozása vitte el a legtöbb időt és pénzt.

Még ha saját munkát nem is számolom bele, nagyjából 50 ezer frankot így is bele kellett tenni ahhoz, hogy egy olyan szintig eljussunk, mint ahol most tartunk.

Csilla: Itt élsz húsz éve, a svájci némettel mikor sikerült megbarátkozni?

Gyuri: A svájci némettel úgy barátkoztam meg, hogy őszintén szólva én még mindig nem beszélem. Egy idő után eldöntöttem, hogy ezt a nyomást leveszem a saját vállamról.

Egyszerűen későn, 27 évesen jöttem ki. Az itteni dialektust megérteni megértem, ezzel nincs gond, de hogy úgy beszéljek, hogy az jól csengjen a svájciak fülében - ezt a célt inkább hanyagolom.

A gyermekeim már itt születtek, ők természetesen gyönyörűen beszélnek, de én megmaradok a hochdeutschnál. A munkahelyemen az első kérdés mindig az, hogy ha van egy meeting, akkor milyen nyelven tartjuk.

Van úgy, hogy elkezdjük svájci németül, aztán valaki kérésére hochdeutschra váltunk, de ha valaki angolul szeretné, akkor mindenkinek angolul kell beszélni. Ez az elvárás.

A legelején általában mindig én voltam az, aki azt mondta, „English, please”, aztán „Hochdeutsch, bitte”… mígnem pár év múlva úgy gondoltam, már értem a svájci németet.

Úgyhogy hátradőltem, hogy mehet svájci németül, mire felállt valaki és elkezdett beszélni, én meg csak néztem, hogy „ez most milyen nyelven beszél?”. Alig értettem belőle valamit, fogtam a fejem és rögtön szóltam, hogy bocsi, korrigálnék, legyen inkább hochdeutsch.

A végén megkérdeztem, hogy mi történt… kiderült, hogy a kolléga wallisi, márpedig az ottani dialektus borzasztó. Szóval egy kicsit megnyugodtam. Azóta óvatosabb vagyok, amikor előkerül a téma, mindig megkérdezem, hogy melyik svájci német dialektusról van szó.

Ezzel nincs gondom, elfogadom azt, hogy nem itt születtem, én másban vagyok különleges, azáltal, hogy Magyarországról jöttem. Más a hozzáállásunk. Szerintem nagyon nagy előny Svájcban magyarnak lenni.

Az, hogy a helyi dialektust nem beszélem olyan tökéletesen, senkit sem fog érdekelni, ha egyébként jó a kisugárzása az embernek, jól épít emberi kapcsolatokat, akkor nem a nyelvtudást fogják nézni.

Csilla: Mennyire sikerült beilleszkedni?

Gyuri: Szerintem teljesen. Ebben egyfelől számított az önfejlesztés. Sok embert látok, aki eljön Svájcba, mert ebben látja a boldogságot és a megoldást, aztán amikor itt van, azt veszi észre, hogy itt sem boldog, itt sem érte el a céljait.

Innen, Svájcból viszont hova menjen tovább? Akkor kezd rájönni, hogy talán nem is a környezettől függ a boldogság és az, hogy mit tud elérni. Nyilván Svájcban sokkal jobbak az alapok ahhoz, hogy meg tudjunk teremteni valamit, (azzal együtt is, hogy imádom Magyarországot és most bőven tudnék ott élni).

A beilleszkedéshez a nyelv nagyon kell, az köti össze az embereket. Vajon az elején miért csak magyarokkal barátkoztam? Arra is büszke vagyok és a legjobb barátaim most is magyarok, de kell a nyelv. Az alapszintű társalgás a munkában egy dolog, de ahhoz, hogy valaki megnyíljon, ahhoz annál több kell.

Ehhez jön a nyitottság, az elfogadás, a másokra figyelés – ha ezek megvannak, akkor be lehet illeszkedni. Elfogadom a svájci szabályokat (még ha akad is, amelyikkel nem értek egyet, de nem erre koncentrálok, hanem a sok másikra, amelyek nagyon jók), a kultúrájukat… megszerettem őket, ami kellett ahhoz, hogy ők is elfogadjanak.”

A teljes beszélgetést itt nézhetitek meg.

(Fotó: pixabay.com)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.