A külföldi munkavállalásról szólva talán ritkábban esik szó arról, hogy a kulturális, társadalmi különbségek milyen kihívást jelentenek a felvételi beszélgetésen vagy aztán később a munkahelyi beilleszkedésben. Chris Pyak német karriertanácsadó egy otthoni beszélgetésből kiindulva próbált rámutatni a különbségekre.

„A fiam allergiás, a feleségemmel természetesen egyetértünk abban, hogy kezelésre van szüksége. Amikor azonban a konyhában beszélgetünk erről, eszembe jut, mennyire másként fogják meg az emberek a tényeket a hátterüktől függően. Én német vagyok, a feleségem orosz.

„Egyetértek, csináljuk. De annyira fél a tűtől. Sajnálom a kissrácot” – mondom a feleségemnek, miközben éppen mosogat. Ő azonban nem aggódik.

„A testvéremnek is sokat segített és csak egy szuri” – mondja és odaadja a tiszta tányért.

Beteszem a szekrénybe, majd (mert tudom, milyen srófra jár a feleségem agya), megkérdezem: „Tényleg csak egyetlen alkalom?”

„Persze. Egy kezelés” – mondja, miközben a szemeit forgatja. Majd hozzáteszi: „Egyetlen injekció. Majd pár héttel később a második és a harmadik”.

„Ó. Szóval voltaképpen nem egyetlen szúrás – inkább három, nem igaz? Ez nem lesz egyszerű neki. Azon gondolkodom, képesek leszünk-e majd meggyőzni, hogy visszamenjünk az orvoshoz, amikor rájön, a tűvel fájdalmat okoznak neki” – felelem, majd rákérdezek megint: „Szóval összesen három injekcióról van szó, igaz?”

„Ötről” – feleli életem csodás párja, miközben vizet enged a már elmosogatott kanalakra. „Minden kezelés öt injekcióból áll.”

„Szóval három kezelés, mindegyik öt szuri. Tehát összesen 15 injekció?” – sóhajtok.

„Igen, ezt mondtam. Egyszerre egy kezelés” – feleli.

Tíz éve élek boldog házasságban. Így aztán nem mondok semmit, csak elpakolom a maradék evőeszközt.

A feleségem az általam ismert legokosabb emberek egyike. Alighanem okosobb nálam. Soha eszembe sem jutna kicsúfolni. (Itt olvassa a vállam fölött, amit írok.)

Éppen ezért hadd magyarázzam el, miként jutottunk eltérő következtetésekre. Végül is a tények mindenki számára ugyanazok, igaz?

A teljes kép vs stratégia

A tények ugyanazok. De a kamera, amin keresztül nézzük őket, más. A feleségem nagylátószögű lencsét használ, a teljes képet nézi. Oroszként tudja, hogy majd menet közben tisztázódnak a részletek.

Németként én a stratégiaalkotásban vagyok jó. Kiindulásként én is nagylátószögű lencsét használok, de aztán ráközelítek, mert tudni akarom a részleteket és hogy azok miként kapcsolódnak össze.

Ez fontos számomra, mert sok némethez hasonlóan meg kell próbálnom a lehető legjobban lecsökkenteni a bizonytalansági tényezőt. Éreznem kell, hogy képes vagyok az egész dolgot előre megtervezni, majd zökkenőmentesen kivitelezni.

Ez egy olyan érzelmi szükséglet, ami sok német vezetőben megvan. Amikor tehát el akarja adni az ember a tudását a német munkaerőpiacon, akkor ezt úgy kell tennie, hogy az hasson a német munkaadóra. Tehát önmagunk prezentálását is ehhez az érzelmi szükséglethez kell igazítani.

Arra bíztatnék mindenkit, hogy alaposan fontolja meg az említett kameraperspektívát, amikor tényt, információt vagy történetet oszt meg valakivel. Vajon mennyi részlet elégíti ki a hallgatóm?

Egy német állásinterjún hanyagoljuk az olyan kifejezéseket, mint „majd kitalálom”. És soha ne hazudjunk. (A legtöbb vezető ért a munkájához, kiszagolják a félredumát.) Legyünk konkrétak.

A kultúra fontos. Ha a német munkaadó számára természetesnek érzett módon osztjuk meg a tapasztalatunk, akkor a tényeket is jobban elfogadja – és minket is.

(Fotó: nextgenges.com)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.