Egyre népszerűbb a digitális nomád életforma, ugyanakkor az is igaz, hogy sokaknak csak nagyon halvány képük van arról, mit is jelent mindez a hétköznapokban. Mert hogy messze nem laza nyaralásról szól ez az élet, miként az Elvira írásából is kiderül, aki Délkelet-Ázsia több országában utazgatva élt így pár hónapot.
Egy hanoi tetőteraszon
„Este 11 körül járt Phuket egyik chill hosteljének társalgójában. Én éppen nagy erőkkel igyekeztem befejezni egy munkát, közeledett a kitűzött határidő. Mellettem egy brazil és egy ománi srác sörözött, és röviden bekapcsolódtam a beszélgetésükbe (elvégre bármilyen sürgős is egy munka, kétpercnyi beszélgetésre csak tudok időt szakítani két kedves utazóval).
Megemlítettem, hogy néhány hónapos utat teszek Délkelet-Ázsiában, és ezt úgy tudom fenntartani, hogy közben távmunkában dolgozom. Erre a brazil srác felkiáltott:
– Wow, én is ezt akarom csinálni!
Mire én:
– Micsoda? Te is dolgozni akarsz este 11-kor is, ahelyett hogy söröznél?
Viccet félretéve, digitális nomádnak lenni bizonyos szempontból tényleg ilyen. Pontosabban, ilyen is.
Néhány szó a háttérről
Az alábbiakban arról lesz szó, milyen volt digitális nomádként utazni közel három hónapig Délkelet-Ázsiában 2019 második felében. Szeretnék képet adni arról, hogyan teltek a hétköznapjaim, milyen helyszíneket választottam a munkához, hogyan tartottam a kapcsolatot a megbízókkal, és hasonlók.
Az, hogy a digitális nomád lét rugalmas életforma, vitathatatlan – hogy ebben mennyi valóban a szabadság, és mennyit kell alkalmazkodni, annak eldöntését az olvasóra bízom.
Legelőször is szeretném leszögezni: egy digitális nomád út nem egyenlő a nyaralással. Nem úgy kell elképzelni, hogy korlátlan időben töltjük magunkba a csodás élményeket egy feneketlen serlegből.
Abból kifolyólag, hogy a mindennapok részét képezi a munka, a napjaimnak is megvan a maguk ismétlődő rutinja, bár ez a fajta rutin kétségtelenül különbözik attól, amikor teljes munkaidős állásban dolgozik az ember, és mindennap ingázik a munkahelyére.
Rólam annyit, hogy elsősorban a könyvszakmában dolgozom (könyvek szövegét gondozom, szerkesztem, lektorálom – ki minek hívja ezt a tevékenységet), pszichológiai, egészségmegőrzési, gyereknevelési és egyéb, életmóddal kapcsolatos könyvekre szakosodva, illetve mindemellett foglalkozom szövegírással is.
Tehát leginkább szövegekhez értek, és a munkám a magyar nyelvhez kapcsolódik – azzal együtt is, hogy idegen nyelvről fordított könyvek lektorálásánál értenem kell azon a nyelven, amelyről a könyvet fordították –, így a magyar piacra dolgozom (ez fontos lesz a későbbiekben).
A monszun és a munkaidő
Habár nem szokás Délkelet-Ázsiába utazni monszun idején, én mégis így tettem, és ebből előnyt tudtam kovácsolni.
Túl azon, hogy jóval kevesebb volt a turista, mint főszezonban, a szolgáltatások olcsóbban voltak elérhetők, és sem szálláshelyeken, sem szervezett túráknál, sem a távolsági közlekedésben nem találtam magam szemben azzal, hogy kitették a „megtelt” táblát, a napi esőzésre támaszkodtam a napjaim strukturálásában is.
Vietnámban rendre délután lehetett egy kiadós zuhéra számítani, így a délelőttöt, illetve a kora délutáni órákat volt érdemes kihasználni egy kis szabadprogramra.
Thaiföldön nem találtam mintát a napi eső idejében, reggel, dél körül, délután és este egyaránt eshetett, viszont egy-másfél óránál nem tartott tovább a vízözön.
Malajziában rendszerint a délután közepén kezdett esni, és szakadatlanul zúdult le egész este.
Mindebből az következett, hogy Vietnámban elkezdtem úgy kialakítani a munkás hétköznapokat, hogy délelőtt, kora délutánig bezárólag programot csinálok és felfedezem azt a vidéket, ahol éppen tartózkodom – elvégre nem azért utaztam el a világ másik felére, hogy egész nap egy szobában kuksoljak a laptopom felett –, a napi esőre pedig igyekszem visszatérni a szállásra, és csapatom a munkát késő estig.
Az, hogy közeledik az aznapi zuhéadag, a felhők sűrűsödéséből és szürküléséből egyértelműen látható volt. Thaiföldön és Malajziában is ezt a mintát követtem.
Persze ez így nagyon szép leírva, de a gyakorlatban azért elég hektikusak voltak a mindennapjaim. Hol 1 órakor kezdtem a munkát, hol 3-kor. Ha hosszabb programot csináltam, például részt vettem egy egynapos szervezett túrán, annak éjszakai melózás lett a vége.
Hiába voltam már fáradt mentálisan este (nem vagyok éjjeli bagoly típus, az agyi éberségemben jól körülhatárolt időablak van, ami a sötétedéssel zárul), nem volt megállás, ki kellett kényszerítenem magamból a koncentráltságot.
Eszem ágában sincs panaszkodni: nyilván kiteljesítő élmény, ha a hétköznapjaimra is jutnak minőségi programok és kis félnapos kirándulások, de ennek annyi ára volt, hogy felborult a munka-pihenés egyensúlya.
Habár a munkám olyan, hogy bármikor és bárhol dolgozhatok, megtartom az 5 munkanap és 2 pihenőnap szokásos heti ritmusát, tehát hétvégén nem dolgozom, mert azt tapasztalom, hogy az idegrendszeremnek szüksége van munkamentes regenerálódásra. Így teszek akkor is, amikor digitális nomádként utazom, és akkor is, amikor otthon vagyok.
Hogyan fogadják ezt a megbízók?
A megbízóim két dologhoz vannak hozzászokva velem kapcsolatban:
- határidőre leadom a megfelelő színvonalon elkészített munkát, és
- nem állok korlátlanul rendelkezésre.
De ha folyton-folyvást rendelkezésre állnék, mi értelme lenne a kiszámíthatatlanabb szabadúszó létnek? (Ilyen erővel elmehetnék alkalmazottnak is, annak minden kiszámíthatóságával és extra juttatásával.)
Tehát a megbízóim tisztában vannak azzal és elfogadják, hogy nem ugrok csettintésre, valahányszor akarnak valamit, nem veszem fel mindig a telefont, elképzelhető, hogy egy nap elteltével kapnak tőlem választ az e-mailjükre (mert nem figyelem folyamatosan az eszközeimen a levelezésemet), és időpontot kell velem egyeztetni, ha meg akarnak beszélni valamit.
Cserébe viszont megkapják a munkát megbeszélt határidőre, és nem kell utólag egy rakás javítást kérniük benne, hanem jó lesz, és kész.
A munkámat így a határidők strukturálják – nem pedig a nyolctól ötig vagy az, hogy mit önt rám éppen a főnök –, és azon túl magam osztom be az időmet. (Amikor több projekten dolgozom egyszerre szoros határidőre, akkor persze akadnak kihívások, de nyilván ez összességében elég jó megoldás.)
A megbízóim tehát nem várják, hogy hetente személyes meetingeken vegyek részt velük – igazából ők is úgy vannak vele, hogy túl értékes az idejük ahhoz, hogy felesleges értekezletekre pazarolják, főleg ha valamit két e-mail-váltással el lehet intézni.
Persze időnként szükség van hosszabb egyeztetésekre, és ha a világ túlsó felén vagyok, ez remekül megoldható egy hívással Viberen vagy Whatsappon vagy valamelyik hasonló alkalmazáson keresztül, netán videochattel.
Ebből kifolyólag a helyszínválasztásban – és a szállásválasztásban is – szempont az, hogy a kommunikációhoz megfelelő színvonalú legyen az internet (bár a munkám elvégzéséhez nincs szükségem folyamatos internetelérésre.
Ázsiában utazva előnyt tudtam kovácsolni abból is, hogy én a Magyarországon lévő megbízók előtt jártam időben: amikor késő estig dolgoztam, majd elküldtem a munkám eredményét, a megbízó az ő ideje szerint legkésőbb kora délután megkapta, vagy akár már kora délelőtt.
S mialatt én a napi szabadprogramjaimon csellengtem, Magyarországon még az igazak álmát aludták a kollégák, így pláne nem volt gond abból, hogy nem ülök a gép előtt.
(Amikor Brazíliában tettem egy hasonló utat, ott előre kellett terveznem a munkával, mert én jártam a magyarországi megbízók mögött időben, ez picit nehezebb volt.)
Szállás és iroda egyben
Habár szeretek jópofa helyszíneket találni a munkához (erről mindjárt szó lesz), az esetek többségében az egyszerű megoldást választom: annak a szálláshelynek a társalgóját, ahol megszállok.
Ezek jellemzően kényelmes sarkok kanapéval, és mivel csúcsszezonon kívül a hostelekben sincs tömeg Délkelet-Ázsiában, a társalgók sem túl zajos helyek. Még örültem is, ha valaki letelepedett mellém egy laptoppal vagy egy kávéval, és válthattunk néhány szót.
Low budget utazom, ami azt jelenti, hogy hostelekben szállok meg, és a női hálóteremben szoktam aludni, illetve couchsurfölni is szoktam. Szeretem a hostelek társas életét, szívesen találkozom más utazókkal, a couchsurfing nélkül pedig jóval szegényebb lenne az utazásom, hiszen enélkül sokkal nehezebben tudnék helyiekkel találkozni.
De persze ez bizonyos szempontból szükségszerűség: mivel a magyar piacra dolgozom, nem keresek annyit, mint ha a nyugat-európai piacra dolgoznék, és ebből kifolyólag visszafogottabban is költök. Igyekszem színvonalasabb hosteleket választani, de ezek mégiscsak hostelek.
Ott dolgozom, ahol kedvem támad
Ha úgy adódott, szívesen választottam egy jó kávézót vagy természetközeli helyet is munkahelyszínnek – ahogy a kedvem hozta. Hanoi zajos óvárosában egy ízben például a Bánh Mi 25 Work and Chill nevű szendvicsbárt néztem ki, ami az egyik műemlék épület emeletén volt, tetőteraszáról figyelni lehetett az utca sürgés-forgását.
Jópofa hely volt ez a Bánh Mi 25, és ékes példája a vietnámi emberek életrevalóságának. Az első Bánh Mi 25 egy szűk hely volt az egyik kis óvárosi utca 25. száma alatt, ahol nagyon finom vietnámi szendvicset árultak – vagy elvitelre lehetett kérni, vagy leülni egy padra.
A személyzet szakadatlanul készítette a szendvicseket legalább napi 12 órában megállás nélkül, a szendvics árát pedig a hely mindig mosolygós és roppant készséges tulajdonosának kellett fizetni, aki a harmadik alkalomtól már fejből tudta, melyik szendvics az ember kedvence.
Ha foglalt volt a pad, és a vevő szerette volna helyben elfogyasztani a szerzeményét, a tulajdonos átirányította őt a szemközti, nagyobb Bánh Mi 25-be, ahol le lehetett ülni és italt is rendelni, bár ott nem készítettek szendvicset – ez volt a lánc második tagja.
Ha pedig ez is megtelt, a tulajdonos a kedves vevőt a lánc harmadik tagjába küldte, ami egy sarokra volt, és ahova egy nehezen észrevehető lépcsőn lehetett felmászni – ez volt a Bánh Mi 25 Work and Chill.
Szívesen visszatértem ide, mert a tetőteraszon egyszerre érezhettem magam az élet sűrűjében és mégis egészséges távolságban tőle. Egy méretes kókuszos kávé társaságában akár órákon át dolgozhattam itt, alattam az utcán jöttek-mentek, összeakadtak, kis híján ütköztek az emberek és motorosok Hanoi kaotikus közlekedésében.
Munka közben jólesett a tudat, hogy ezúttal nem egy globális kávézóláncban, hanem egy helyi kisvállalkozó kávézójában ülök, akinek tiszteletre méltó a munkabírása (akárcsak az alkalmazottaié), és bátran invesztál és fejleszti a businesst, amikor lehetősége adódik.
Malajziában, Penang szigetén egy alkalommal kitaláltam, hogy aznap elkirándulok a helyi botanikus kertbe, és miután bebarangoltam a kertet, leülök egy padra olvasni – olvasmányom az a könyv lesz, amit aktuálisan szerkesztek, és nem papíron, hanem a laptopomon olvasom majd, beállítva a korrektúranézetet.
Reggeli után el is indultam, a gyorsaság kedvéért Grabot hívtam (a délkelet-ázsiai Ubert, amivel olcsón és kényelmesen lehet közlekedni Malajziában, Thaiföldön és Vietnámban, ha épp nem a tömegközlekedést választjuk).
Tettem egy nagy sétát a kertben, megcsodáltam a bromélialugast, az agávékat, a legyezőpálmákat és a sokféle délceg növényt. A botanikus kertet esőerdő öleli körül, és aznap is messzire hallatta hangját a malajziai esőerdők állandó rovara, mely olyan hangot ad ki, mintha egy elektromos vezeték zúgna, sípolna folyamatosan erős, magas hangon (el is neveztem magamban a lényt sípolóbogárnak).
Miután eleget tekeregtem, helyet foglaltam egy fa alatt egy padon, felnyitottam a laptopomat, és belemélyedtem a munkába. Körülöttem egy csapat majom viháncolt, hol kergették, hol kurkászták egymást. Fülemben visszhangzott a sípolóbogár, és én tökéletes nyugalommal, teljes koncentrációval végeztem a munkámat. Úgy éreztem, azt teszem éppen, amit a többi lény a természetben: gondoskodom a betevőmről.
Körülbelül másfél hét múlva Malajzia déli részén, Melakában jártam. Késő délelőtt érkeztem meg a szállásra, és aznap korábban zúdult le a napi eső, így másnapra halasztottam a történelmi városrész megtekintését.
De nem akartam egész nap a szálláson ülni, úgyhogy amikor csitult a zuhé, bepakoltam a táskámba a laptopomat, és elindultam – részben abban a reményben, hogy aznap már nem fog többet esni –, hogy keressek a közelben egy kellemes kávézót a csinos, renovált sétálóutcában.
Naná, hogy elkapott az özönvíz, csak úgy ömlött, mintha dézsából, én meg szinte beugrottam a legközelebbi üzletbe, hogy magamra és a válltáskámra rángassam az esőponcsómat.
Az esőponcsótól védve ismét neki mertem vágni az utcának, mert a kávézóról még nem mondtam le – az úton a víz szó szerint a bokámig ért, és rajtam kívül egy lélek se bandukolt az úttesten.
Betértem a legközelebbi kávézóba, ahol még pont volt egy üres asztal – a napi esőben villámgyorsan megtelnek ezek a helyek –, malajziai kávét rendeltem, és rögvest belemerültem a munkába. De azért nem annyira, hogy kizárjam a külvilágot: a hangszóróból jazz-slágerek szóltak, és én rövidesen dúdoltam a dalokat a kávémat kortyolgatva, nem zavartatva magam, hogy hamis az énekhangom; a monitorról időnként kitekintettem az esőben fürdő utcára, és úgy éreztem, minden adott ahhoz, hogy jól érezzem magam.
Itt ülök egy kellemes helyen, olyasmivel foglalkozom, amit élvezek, és senki nem akar rám kényszeríteni semmit. Na, valami ilyesmit jelent a szabadság, gondoltam, majd az jutott eszembe, ki hitte volna, hogy végül a monszunban sikerül megvalósítanom a trópusi idillt.
A munka kitölti a holtidőt
Malajziában mindenáron fel akartam keresni a Taman Negara Nemzeti Parkot, amelynek esőerdejét 130 millió évesre becsülik a tudósok, tehát ez bizony nem piskóta az esőerdő-kínálatban.
Hajóval közelítettem meg az esőerdei kirándulások kiindulópontját jelentő falut. A menetrend szerinti busszal úgy érkeztem meg a hajókikötőhöz, hogy volt még két órám a hajó indulásáig, még azután is, hogy megebédeltem egy közeli étkezdében (ahol nevetséges 3 ringgitet, vagyis 220-230 Ft-nak megfelelő összeget fizettem az ebédért).
Sok utazót ilyenkor elővesz az unott tespedtség. Ilyen alkalmakkor szerencse, hogy kéznél van a munkám – csak kinyitom a laptopomat, és elkezdek dolgozni az aktuális projekten. Nincsenek várakozással pocsékba ment órák – a munka, bárhol vagyok, kitölti a holtidőt, és mindig ad hasznos elfoglaltságot.
Dolgoztam már buszpályaudvaron, távolsági buszon, vonaton, és habár vidéki városokban meglepve néznek rám, hogy mit laptopozok az állomáson, én csak visszamosolygok, és teszem a dolgomat tovább.
A 21. század csendes forradalma
Úgy vélem, a helyfüggetlenség a 21. század csendes forradalma. Ha a határokat önmagában nem is bontja le, könnyebbé teszi, hogy átlépjük őket. Ha az ember egyszer megtapasztalja, hogy nem kell nagy ügyet csinálni abból, hol telepszik le, és mennyi ideig marad, óriási teher gördül le a válláról.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem minden élethelyzetben és nem minden munkakörben valósítható meg ez az életstílus, és családdal sokkal behatároltabb ennek lehetősége. Mégis, ha egyszer megtettük ezt a lépést, többé már nem lehet visszatérni a röghöz kötöttséghez.”
Itt pedig következzen egy korábbi beszélgetés a szerzővel Dániáról, Brazíliáról és sok minden másról!
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek