Nyilván beállítják a pontos időt és porszívóznak, nem? Nos, ha nem is egészen, de majdnem… A válasz meglehetősen váratlan helyről érkezett és ha jobban belegondol az ember, nem is olyan meglepő.

Nem tudom, szokott-e valaki gondolkodni azon, mit csinálnak a svájciak a szabadidejükben, Szilvia mindenesetre egy újságban bukkant rá a válaszra.

„Gyanútlanul olvasgattam az újságot, mármint az elektronikusat (…), ahol egy szelektív hulladékgyűjtésről szóló cikk kínálta magát elolvasásra. Az ilyesfajta infó mindig jól jön, 9 év után még mindig nem tudom minden hulladékról, hogy szelektív módon kell-e gyűjteni, ill. hogy hová való.

Kiderült, hogy ezzel korántsem vagyok egyedül, a svájci lakosságnak is rengeteg kérdése van a témában. A szakértő ezekre adott válaszait gyűjtöttem ide össze, kiegészítve néhány saját infóval.

És itt jön a válasz a címben feltett kérdésre! Szinte mindent lehet szelektíven gyűjteni, azaz van gyűjtőhely, ahová el lehet vinni. Igen ám, de nem akárhogy!

Az üvegről mindent le kell előtte szedni: címkét, kupakot, ill. a kupak alsó fémgyűrűjét, amitől az első nyitáskor elválasztjuk a kupakot. Több időbe telik az egész mutatvány, mint meginni az egész üveg italt ...

Természetesen a konzervdobozokat is meg kell szabadítani a címkétől, hiszen az papír, nem való a fémgyűjtésbe. A joghurtospoharat lefedő alumíniumfóliát is be lehet tenni a fémgyűjtésbe.

Az almuníniumból készült kávékapszuláknak van külön gyűjtőhelye, a műanyag megy a rendes szemétbe.

A papír bevásárlószatyor a kartongyűjtésbe való, mert az eső elleni kezelés miatt nem oldódik fel úgy az újrahasznosításnál, mint az újságpapír. Ezzel nincs semmi tennivaló, egyszerűen csak félre kell tenni a megfelelő kupacba. Aztán szépen összekötözni őket. Madzaggal. Nem ragasztószalaggal.

A pizzásdobozok és a mélyhűtött termékek kartondobozai azonban nem a kartongyűjtésbe, hanem a háztartási szemétbe tartoznak, míg a mosószerek kartondobozai mehetnek a szelektív kartongyűjtésbe. (...)

Állítólag vannak országok, ahol több mindent gyűjtenek a normális szeméttől elválasztva, de Svájcban figyelnek arra, hogy gazdaságos és ökológiailag is hasznos legyen a szelektív gyűjtés.”

A teljes posztot itt találjátok.

Az arc a lényeg

Japán és Dél-Korea hagyományosan nem kedveli egymást különösebben, ám ez a meglehetősen hűvös viszony az utóbbi időben egészen fagyossá vált. Olyannyira, hogy már-már robbanással fenyeget a Tokyo Reloaded szerint, ráadásul az egész már leginkább az arcvesztés elkerüléséről szól.

„A japán és a koreai delegáció rezzenéstelen arccal ül egymással szemben, előtte elmaradt a kézfogás is, és farkasszemet néznek, hosszú-hosszú percekig. Ha ez egy film lenne, kikapcsolnám, micsoda ripacskodás! Így nem viselkednek egymással a diplomaták! De ez a 2019-es valóság, ilyen a viszonya jelenleg Ázsia két vezető demokráciájának.

Japán gazdasági szankciók Korea ellen, japán áruk bojkottja és japán cégek értékeinek lefoglalása Koreában, katonai együttműködés felmondása, az események egyre gyorsuló spirálban sorjáznak. (…)

Nem mindegy, hogy ki kezdte?

A japánok, mert gazdasági szankciókat alkalmaznak egy történelmi vitában,

Nem, inkább koreaiak, mert illegálisan lefoglalták a japán cégek tulajdonát.

Vagy inkább a japánok, mert nem fizettek eleget jóvátétel gyanánt.

A koreaiak, mert nem elégedettek meg a vigaszhölgyek kompenzációját (másodszor is) lezáró 2015-ös szerződéssel és még több pénzt akarnak.

A japánok, mert nem ismerik el a háborús bűneiket, tagadják a vigasznők erőszakos toborzását.

A koreaiak, mert nem fogadták el a japán miniszterelnök és a császár 1990-es bocsánatkérését.

De mégis inkább a japánok, mert nem kértek bocsánatot tiszta szívből.

De akkor már inkább a koreaiak, mert megszegték a 1965-ös szerződést és nem adták oda a japánok által kifizetett kártérítést azoknak, akiket megilletett. (...)

Az arc a legfontosabb. Amíg a Nyugaton legfőbb rossz a bűn, Keleten a szégyen, szokták sommásan mondani, de van benne valami. Vagyis egyik, ha nem a legfontosabb, olvasata annak, amit itt látunk, hogy egyik fél sem akarja „elveszteni az arcát”, vagyis megszégyenülve elsomfordálni.

Ez a fő oka, hogy a helyzet eszkalálódik: a felek sikeresen összeeszkábáltak egy olyan hálót, amiből már egyikük sem tud kikecmeregni arcvesztés nélkül. A koreaiak képtelenek feladni a véget nem érő bocsánatkérési és kártérítési követeléseiket, hiszen akkor el kellene ismerniük ezek abszurditását.

A furcsa számomra az, hogy noha LENNE mit követelni a japánoktól, például a japán militarizmus és gyarmatosítás korrekt oktatását az iskolákban, ezek a dologok kevés hangsúlyt kapnak, valószínűleg, mert eladhatóbb lenne a TV-ben, ha a japán császár esténként bocsánatot kérne, mint egy-két új paragrafus a japán történelemkönyvekben. Pedig.

A japánok sem képesek kompromisszumra, hiszen már annyira beásták magukat ezekben az ügyekben, hogy csak minden meghátrálás, még a tárgyalás is, vereséggel és megszégyenüléssel érne fel.

Ráadásul, mivel tehetetlenek voltak a koreai lefoglalásokkal szemben, a gazdasági szankciókkal új frontot nyitottak és ezzel egyidőben belemásztak egy hasonló csapdába azzal, hogy azt állítják, mindennek semmi köze az egész ügyhöz, naná hogy van, de ha ezt elismerik, akkor az ugye, megint csak arcvesztés.

Másrészt tényleg maszatolnak; minden eddigi bocsánatkérés, felelősség elismerése úgy lett megfogalmazva, hogy hogy maradjon abban lehetőség az összekacsintásra: oké, ezt most el kellett mondani, de mi tudjuk... (...)

Itt, kérem szépen, megint csak a politikusok vadítják az embereket. Japánban, legalább is a városokban, az emberek többsége nem nagyon törődik az egésszel, ha már valami, akkor az észak-koreai rakétázás jobban aggasztja őket, a koreai fiúbandák és szappanoperák népszerűsége töretlen, és épp a minap győződhettem meg arról, hogy a koreai sportolók pont ugyanakkora tapsot kapnak, mint a többi országból jövők.

Amennyire a TV-ben látom, ez azért Koreában nincs teljesen így, lelkesen folyik a japán áruk bojkottja: a japán sört kiöntik, a japán autókat nem szolgálják ki, és a hivatalnokok japán tollakat és radírgumikat gyűjtenek össze és zárolnak.

Hiába, a koreaiak hevesebb vérmérsékletű nép és a japánokkal szemben való acsarkodást nem nehéz felpiszkálni. A japánok az ilyenre csak hűvös lenézéssel reagálnak, ezt sem mondanám sokkal szimpatikusabbnak. (...)

Ám a politikusok az utóbbi években világszerte újra ráébredni látszanak arra, hogy a gyűlölet erősebb mozgósító erő mindenfajta pozitív üzenetnél, így mindkét oldalon egyre gátlástalanabbul aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket. És hát van-e fontosabb dolog a világon, mint a következő választást megnyerni? Na ugye, hogy nincs.”

Hogy mi lesz ebből? Azt egyelőre nyilván senki sem tudja, de ha érdekel a szerző tippje, az eredeti bejegyzésben elolvashatod!

Az első napok az új melóban

Egy új munkahely mindig érdekes kihívást jelent és nem kevés izgalommal jár. A Luxembourgban élő Vera pont ezt az időszakot éli, ráadásul a versenyszférából visszament egy egyetemre dolgozni, így még ezt a váltást is át kell élnie.

(Fotó: pixabay.com/thelester)

„Másfél hét telt el az új melóban eddig, és nagyon remélem, hogy nem kiabálom el, de minden a lehető legjobban alakul. Az a fura, hogy hirtelen olyan, mintha az elmúlt négy év nem lett volna, és sose jöttem volna el az egyetemről.

Mindenki (mármint az új kollégák) csodálkozik, hogy a versenyszféra után egy ilyen „adminisztratív” (értsd: uncsi és bürokratikus) állásra jelentkeztem.

Ez is csak azt mutatja, hogy aki 10+ éve van a közszférában, és/vagy akár soha nem dolgozott máshol, az nem tudja, hogy az, hogy egy cégnél valakit menedzsernek hívnak, pont ennyit jelent és nem többet, és cége válogatja, hogy egy menedzsernek milyen feladatai és mekkora jogköre van, és hogy ez nem automatikusan valami fantasztikus csillogó modern felhőalapú unikornisos kontextus „dinamikus, fiatal csapatban”.

Továbbá hogy egy menedzsernek lehet, hogy adott esetben sokkal unalmasabbak a feladatai, mint egy asszisztensnek...

Persze az egyetemen azon is csodálkoznak, hogy nagyjából magamtól is ismerem a szervezeti felépítést (rektor, dékánok, majd mindenki más), és hogy nem ért meglepetésként, hogy van olyan, hogy vizsgaidőszak.

Eddig elég változatos feladatokat kaptam, vannak érdekesek meg kevésbé érdekesek (mint mindenhol), de például olyasmik, hogy tervezzek meg egy elég komplikált olaszországi utat, különféle statisztikákból nyerjek ki számokat, gépeljem be egy bebörtönzött elítélt kézzel írt levelét és válaszoljak rá (!), meg mindenféle adminisztráció.”

A teljes posztot itt találod.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.