Vajon miről álmodnak a japánok? És mi az álma egy Tokióban élő magyarnak? Nemrégiben futott egy sorozat, ami annak próbált meg utánajárni, mi jelenti az álmot a különböző országokban élőknek, legyenek helyiek vagy határátkelők. Most tehát Japánba látogatunk Tshaabee segítségével.
Mi a magyar álom szerinted? Halászlé paprikás csirkével? Osztrák életszínvonal? Három tenger mossa? És mi az álom abban az országban, ahol te élsz? És mi a rémálom? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!
„Jó sok idő eltelt, mióta legutóbb billentyűzetet ragadtam. (Na jó, ez így nem igaz, különben rég kirúgtak volna a melóhelyemről.) De az tény, hogy az elmúlt időben meglehetősen kevés energiát fektettem az írásba, mivel másutt (másütt?) le lett szívva mind, úgy a munkahelyen, mint a magánéletben. Most viszont igyekszem megtörni ezt a néhány hónapos trendet egy régóta érlelődő témával.
A Határátkelőn már megy egy ideje a "mindenféle országokbeli álom" jellegű sorozat, úgyhogy gondoltam, írok a japán részéről a dolognak. Aztán belegondoltam, hogy akkora itt a különbség a "nagyváros" meg a "vidék" között, hogy jobb, ha inkább az előbbire szorítkozom, mivel azt egy kicsit jobban átlátom. Meg mégiscsak ott lépdelek apránként (többnyire) előrefelé én is...
Ha az ember egyszer megszokja itt a belvárosi létet, akkor onnantól nagyon nehéz rászánnia magát, hogy némileg tágasabb környékre költözzön. Leginkább mivel itt minden rettentő közel van, ami elég kényelmes életvitelt biztosít.
(Például nincs igazán szükség heti nagybevásárlásra, mert a melóból hazafelé útba esik a szupermarket a metrómegálló felett, meg ilyenek.) Amire rátesz még egy lapáttal, ha az ember családja is itt lakik a közelben, a mi (kettőnk közül elsősorban nem az én) esetünkben konkrétan a szembeszomszédban. :D
Így hát adja magát, hogy az ember a közelben rendezkedjen be hosszú távra. Amire két igazán japán lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy az ember vesz egy zsebkendőnyi telket csilliárd jennyi hitelből, és épít rá egy háromszintes házat, amiből egy szintet lehetőleg kiad, hogy ne csak a banknak jusson rizsre.
Például erre az üres telekre (meg rá egy normális házra) élő ember nem fog hitelt kapni. :) (Mármint a telek addig tart, amíg a zöld van, a házak már a szomszédot jelentik. :) ) Szerencsére az előtte álló bicajom olcsóbb volt egy picit. :D
Így marad a másik lehetőség: zsebkendőnyi méretű újépítésű lakást venni némileg kevesebb csilliárd jennyi hitelből. :D Ami szerencsés esetben másfél év múlva el is készül. Mert nyilván az olyan újépítésű projektekben, amik már költözhetőek, már csak olyan lakást lehet venni, aminek az ablaka a tőle 10 centire levő szomszéd ház falára néz. :D Egyébként most úgy egyhavi zúgás után így áll álmaink otthona.
És hogy mi van a használt lakásokkal? Az igazi japán ember olyat nem vesz, mert benne vannak az előző lakók emlékei, gondolatai, szellemei, meg ilyenek. Meg a környék összes földrengésének az emlékei is, amik az elmúlt 20-30 évben történtek. Ez utóbbi felismerés rám is nagy hatással volt. :D Aztán persze itt lenne még a bérlés, de azzal meg a szomszéd néni Hondájába vesszük csak a benzint, aki ráadásul elég bunkó... Úgyhogy egyelőre marad az üres telken álló hatalmas munkagép. :D
De ennyi ingatlanpiaci ismertető után jöjjön egy kicsit más. Közlekedési eszközként az autó itt viszonylag ritkán kerül szóba, mivel nincs hol tárolni, meg drága a fenntartása. Plusz az átlag irodai melóhoz szigorúan tilos munkába járásra használni.
Így a mindennapokra marad a bicaj, meg az igen komoly színvonalú tömegközlekedés. Még a családos emberek is metróra szállnak egyébként. Illetve most az olyan elektromos bicikli a menő, amin van két gyerekülés, meg kiskosár is. Azzal csapatják az itteni kismamák a járdákon. Nekünk is olyan lesz, ha nagyok leszünk. :)
A lakás és a bicaj kapacitásából pedig adódik, hogy a fiatal házaspárok által megcélzott gyerekszám úgy maximum kettőig szokott elmenni. Én azért legbelül még ragaszkodom a háromhoz, csak hogy legyen egy középső, hogy ő is megtudja, hogy milyen szar az. :D Mármint középső gyereknek lenni. :P De itt egyelőre még csak az irány van meg. Meg a terv, hogy legalább három nyelven beszéljenek (ha már egyszer hárman lesznek).
A gyerekeknek pedig jusson majd hely a bölcsődében / óvodában, amikkel az ország amúgy nincs igazán eleresztve, annak ellenére, hogy gyerek is alig van. Kb. úgy lehet igényelni, mint odahaza a szocializmusban a telefont / autót.
Bár én 5 éves se voltam, amikor annak vége lett, szóval nem igazán tudom, hogy azokat hogy lehetett igényelni... De amennyire hallottam, több éves előjegyzéssel, meg ilyenek.
Az iskola legyen magán, mert az állami állítólag gagyi. Én még nem próbáltam, de azt már látom, hogy a gyerekek nem ott fognak megtanulni magyarul. :) De ha már iskola, régi álmom volt, hogy a gyerekeim majd a Jindai középiskolába járjanak. :D De az sajnos a város másik felében van, úgy 30 km-re innen.
Aztán ott van még a vasárnap reggeli animém. (https://tshabeeinjapan.blogspot.com/2019/01/amiert-megeri-felkelni-vasarnap-reggel.html) Aminek hála már lassan egy éve minden vasárnap reggel 7 előtt az ébresztőm boldogítja a másik felemet. :D Annak szeptemberben vége lesz. Másikat kell majd találni helyette. Lehetőleg egy emberibb időpontban levőt...”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
A Határátkelő podcastjai most már nem csak a YouTube-on, de a Spotify-on, az Anchoron (ahol hangüzenetet is küldhettek!) és a legtöbb szolgáltatón megtalálhatók. Folyamatosan kerülnek fel az adások, minden nap egy új rész, hallgassátok meg (újra)!
Utolsó kommentek