Kifejezetten érdekes utazásra indulunk ma, melynek során érintjük Dubait, az északi sarkkört és Kazahsztán is, miközben az is kiderül majd, milyen bonyodalmakat tudott okozni Phil Collins nemzetközileg egyezményes beintése és még egy hegedűvonó is előkerül.

Mindez úgy merült fel, hogy a Los Angeles-London-Budapest-tengely podcast-sorozat egyik állandó szereplője, Bandosz nemrégiben Dubaiban és környékén járt. 

Mint kiderült, egy magyar barátja dolgozik kint, aki pár hét múlva költözik haza, így jött egy hirtelen ötlet, hogy ha már így alakult, miért nem használná ki ezt az alkalmat. 

Bandosz járt Dubaiban, Abu-Dhabiban a Nagy Mecsetben, a Burdzs al-Arab tetején, a sivatagban és még sok más helyen.

„Nagyon érdekes benyomásaim voltak, egyrészt, mert Ramadán volt. Elég meleg volt, ami segített abban, hogy ne legyek éhes napközben. A vízfogyasztás hiánya már nehezebb volt. 

Annyira azért mindkét helyen liberálisak, hogy aki nem muszlim, az ehet, csak ne a nyilvánosság előtt. A Starbucksok és az éttermek egy része nyitva van, de egy paravánt állítanak fel az ablakban, hogy a látvány ne sértse az utcán járókat. 

Az egyik plázában elmentünk egy szexi fehérneműket áruló bolt mellett, amire ki volt rakva egy plakát: tanga és melltartó együtt – Ramadan special (persze más termékekre is igaz, terepjárót is árultak így).

Ott értettem meg, hogy míg Európában a Ramadán kapcsán sokak fejében egy nagyon szigorú, logikátlan előírás sejlik fel, addig ez a régióban egyfajta karácsony, mert esténként családok és barátok együtt ülnek le” – mesélte. 

Dubai nagyon érdekes képződmény, mert voltaképpen a bevándorlók dolgoznak, amivel a helyiek nagyon jól elvannak. Cserébe elég jó infrastruktúrát biztosítanak. Igaz, a jó életszínvonala a külföldiek közül elsősorban a nyugatiakra vonatkozik, a nagyon szegény kelet-ázsiaiakra nem annyira érvényes. 

Rengeteg az építkezés, néhol a legváratlanabb helyeken tűnik fel egy felhőkarcoló.

Ami az árakat illeti, a plázákban vagy kisebb büfékben, éttermekben nagyjából nyugati az árszínvonal. A reptér viszont nagyon drága, egy szendvics kétszer annyiba kerül, mint Londonban. 

„A sivatag fenomenális élmény volt naplemente után. Nem ijesztő volt, csak üres, de nem fenyegetően. Azt is lehetett hallani, hogy miként fújja a homokot a szél” – mesélte Bandosz.

 Az északi sarkkörön túl 

Tamás egyik leginkább emlékezetes útja az északi sarkkörön túlra vezetett Finnországba. Munkaügyben utazott oda a tavaszi napéjegyenlőség idején. Amikor megérkeztek, vakító napsütés volt, egy felhő sem volt az égen.

Nem véletlenül kaptak már a repülőgépen UV-elleni szájfényt, napkrémet és egy ultraerős szúnyogriasztót, ugyanis a hirtelen ébredő természet miatt hatalmas szúnyogok támadnak nagy rajokban ilyenkor. 

A leszállás után nem sokkal már úton voltak a közeli erdőbe, a túra végén pedig megérkeztek egy folyótorkolathoz, ahol kezdődött a hagyományos napéjegyenlőség-parti némi finn metálzenével fűszerezve. 

„Az egész fénypontja az volt, amikor ebbe a gyönyörű folyótorkolatba beeresztettek egy hatalmas farakást és meggyújtották. Ezt éjféle időzítették – persze a Nap még akkor sem ment le teljesen” – mesélte Tamás. 

„Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy egyszerűen nem vagy álmos. Teljesen megborította a bioritmusunkat, hogy nem ment le a Nap. Beszélgettünk a helyiekkel a másik végletről is, azaz hogy milyen az élet akkor, amikor gyakorlatilag fél évig nincs napfény. 

A magyar szemmel nehéznek tűnő körülmények ellenére, a helyiek közül nyilván sokan szeretnek ott élni. Azt gondolnád, hogy mindenki el akar onnan jönni, de nagyon sokan szeretik ezt a részt, azt érzik hazájuknak” – mesélte Tamás. 

Kazahsztán és a videókamera-ügy 

Beszélgettünk aztán Kazahsztánról is, ahol nekem volt szerencsém megfordulni (igaz, nem mostanában volt, hanem még a 2000-es évek elején). Már a bejutás is érdekes volt, hiszen az embernek az volt a benyomása, hogy kissé hasukra ütve adják ki a vízumot. Simán előfordult, hogy két, ugyanúgy Tengizben dolgozó magyar közül teljesen más árat fizetett a papírért. 

Akkoriban még nem volt messze a „főváros-csere”, azaz amikor Almati helyett (az idén március óta a lemondott elnök, Nurszultán Nazarbajev előtt tisztelegve Nur-Szultanra átnevezett) Asztana lett a főváros – mit mondjak, az Almatiban élők nem lelkesedtek különösebben az ötletért. 

A város (mármint Almati) tipikus volt szovjet városnak tűnt, két-három jobb szállodával, a kötelező széles sugárúttal, ahol jól lehetett vonulni november 7-én és persze a mellvéddel, ahonnan nagyszerűen lehetett integetni az elvonuló tömegnek. 

A személyi kultusz már akkor sem volt gyenge (az egyik múzeumban egy hatalmas teremben egy egész falat beborító faliszőttes hirdette az elnök nagyságát), Nazarbajev nem viccelt, ha rendet kellett tartani. Nem kifejezetten rajongott a független sajtóért és valahogyan érezni lehetett a feszültséget a levegőben. 

Mielőtt elindultam volna, az engem meghívó szervezet figyelmeztetett, hogy amikor belépek az országba, ne felejtsem el lejelenteni a nálam lévő videókamerát – ami egy ósdi, gyakorlatilag értéktelen darab volt, így aztán amikor éjjel leszállt a gép, annak rendje s módja szerint megfeledkeztem róla. 

Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor visszaindulás előtt a meghívó szervezet embere rákérdezett, hogy ugye megvan a papír a kamera bejelentéséről, mire én annyit mondtam, hogy elfelejtettem, de remélem, nem lesz gond. 

A pasas nem volt boldog, közölte, hogy akkor ő is kijön a repülőtérre (hajnali k2 órakor indult a gép), megpróbálja elintézni a dolgot. Ez így nem volt túl megnyugtató (túl azon, hogy persze erősen röstelltem, hogy ezzel plusz munkát okozok neki) és kétségtelen, hogy eltartott neki egy ideig, mire kidumált a helyzetből – és még a kamerámat is vihettem magammal. 

… és akkor jöjjön Phil Collins! 

Bandosz ezzel kapcsolatban elmesélt egy sztorit Mongóliáról, ahol még a nyolcvanas években a szüleivel élt egy évet. Utána az édesanyjával hazaköltöztek, de az édesapja még maradt. 

Így aztán a következő nyáron két barátjával úgy döntött, meglátogatják az apját. Akkoriban Bandosz nagy Genesis-rajongó volt, és az útra magával vitte Göbölyös N. László az együttesről írt könyvét. És ebből lett a baj… 

A határon ugyanis átvizsgálta őket egy vámtiszt és megtalálta a könyvet, amiben akadtak fényképek is – az egyiken Phil Collins mindkét kezével egy nemzetközileg intézményes jelet mutat.

Phil Collins bemutat (elnézést a minőségért, régi már a könyv...)

A határőr ezen a fotón annyira berágott, hogy el akarta kobozni a könyvet. „Akkor én egy tini srác voltam és fura volt az egész helyzet. Valahogy azért sikerült rábeszélni, hogy ez az egész nem komoly és végül nálunk hagyta a könyvet. De majdnem bajom lett Phil Collins beintős fényképéből” – emlékezett vissza Bandosz. 

Emellett még sok minden másról is beszélgettünk, például arról, milyen komoly tud lenni egy hasonló vámvizsgálat egy izraeli repülőtéren, mi történik akkor, amikor összetűzésbe kerül egy bunkó magyar buszvezető egy francia kamionossal és végül, de nem utolsósorban milyen kontextusban kerül elő egy hegedűvonó a Heathrow-n…

A sorozat korábbi adásait itt hallgathatod meg, és fel is iratkozhatsz a Határátkelő YouTube-csatornájára. (Mi több, iratkozz is fel!) Ha inkább letöltenéd a podcastot, akkor azt például ezzel a programmal teheted meg.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.