Thaiföld, Vietnám és Szingapúr után a Fülöp-szigeteken folytatódott Balázs útja (amit itt, a blogon is végig követhettetek), méghozzá nem akármilyen helyeken és eseményekkel. Kiderül, mi a közös a vallásban, a kosárlabdában és a rumban, miként az is, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben az emberekben rengeteg jóság lakozik.

„Amit tudni kell a Fülöp-szigetekről, hogy rengeteg apró szigetből áll az ország, ezért eljutni A-ból B-be sokszor hajózással vagy repüléssel, esetleg komppal megoldható. 

Az első állomás nálam Siargao volt, mert szerettem volna megtanulni szörfözni és az utazásom alatt többen ajánlották, hogy ez egy remek sziget, nyugodt emberek, szép táj és alapvetően kedves kultúra. 

Minden relatív 

A szigetre érve több másik backpackerrel együtt béreltünk egy helyi taxit, ami gyakorlatilag egy robogó, extra ülésekkel és egy extra kerékkel. Nem egy életbiztosítás, de a vietnámi őrültekháza után ez már gyerekjátéknak tűnt. 

Az ár 1500 HUF volt személyenként egy nagyjából 45 perces útért – tehát kifejezetten olcsó (különösen Szingapúr után). Az út érdekes volt, először az volt az érzésem, hogy „jesszus, milyen elhagyatott szigeten vagyok, romos házak, meztelen kisgyerekek, kóbor kutyák mindenhol”, de az út végén beértünk a városba, és teljesen más volt a vibe. 

Mindenhol hosszú hajú motoros srácok, szörfdeszkával a motor oldalán. Apró piacok, mindenféle grill termékkel. Az emberek elképesztően mosolygósak és barátságosak. 

Miután bejelentkeztem a hostelbe, elsétáltam egy sráccal vacsorázni, majd kb. 10 m után megállt egy autóval egy helyi fickó, aki az egyik tengerparti étterem tulaja és felajánlotta, hogy elvisz a városig (kb. félóra lett volna gyalog). 

Én megkérdeztem, hogy mennyibe kerülne, amire a srác felnevetett, hogy „ugyan már, úgyis arra megy, és ha már együtt megyünk, ugorjunk be egy ingyen koktélra hozzá később”. 

Teljesen szürreális volt, hogy ennyire segítőkészek itt az emberek (ehhez hasonló gesztusból naponta történt több is). Elképesztő kultúra. 

Vallás, kosárlabda (és rum) 

Két dolgot említenék meg, ami a fülöp-szigeteki kultúra esszenciális része: a vallás, a kosárlabda (és a rum). A keresztény vallás szinte mindenhol mindenhol megjelenik, büszkén mutatják, hogy ők az egyetlen keresztény ország Ázsiában. 

Rengeteg templomot lehet találni, vallásos írást a taxikon és más teljesen váratlan helyen, mint például: „Jézus szeret téged” vagy „Isten mindig veled van” – a város bármely pontján. Úgy tűnik, hogy itt a vallásosság abszolút nem tabu vagy magánügy, mindenki szívesen hirdeti a nézeteit. 

A kosárlabda szeretete is szembetűnő, hiszen még a legszegényebb falu bambuszviskójának a hátsó kertjébe is felerősítettek egy kosárpalánkhoz hasonlító gyűrűt, ahol a kisgyerekek dobálnak. 

Fun fact, hogy a Nike sportszergyártó cég az USA és Kanada után a Fülöp-szigeteket tartja a legnagyobb piacának. Továbbá, a világon csupán két ország tartja a kosárlabdát a nemzeti sportjának, Litvánia és a Fülöp-szigetek. 

Én esténként többször lementem a helyiekkel játszani, ami mindig hatalmas élmény volt. Abszolút barátságosak és befogadóak voltak, még ha nem is beszéltük a közös nyelvet. 

Volt egy eset, amikor nekem konkrétan eltört az orrom, úgy lefejeltek kosarazás közben (teljesen véletlenül) és mindenki teljesen kétségbe esett, hogy „Úristen, vége, a white boy megsérült!”.  Persze nem állt meg az élet, egy kis jegelés után boldogan folytattuk a játékot. 

Siargao kakasviadallal 

A második nap robogót béreltünk, és körbe jártuk a szigetet, pár másik hostel ismerőssel. Az egész sziget kb. 40 km hosszú és 20 km széles és meglepően jók az utak. 

Ugyanakkor a sziget déli részéből elérni a legészakibb pontig eltartott közel 2 órát. Nem azért, mert hosszú az út, hanem mert nagyjából 50 km/h max. sebességgel lehet menni, ugyanis sok a kanyar és sose tudhatod, mikor ugrik be egy csirke, tehén vagy kutya az útra – ami pedig teljesen kiszámíthatatlan, úgyhogy gyakorlatilag végig úgy kell vezetni, hogy bármelyik pillanatba meg tudj állni. 

Meglátogattunk egy hatalmas vízesést, Tak Tak Falls – szép volt, de semmi extra, őszintén. Benéztünk egy helyi kakasviadalba, na az viszont beszarás volt. Kb. 80-100 helyi fickó áll kakasokkal, forog a pénz, sokan isznak, cigiznek és élvezik az életet. 

Gyakorlatilag van egy bokszringhez hasonlító hely, ahova betesznek két kakast – mindkettőnek egy pengét kötnek a sarkára – majd megvárják, hogy a két kakas közül az egyik meghaljon, közben pedig fogadnak, melyik kakas fog győzni. 

Nekem kicsit rossz érzésem volt, először amiatt, hogy ott voltunk négyen fehér emberek, helyiek között, távol mindenkitől, és ha valami nyelvi félreértés miatt meglincselnek, nem lettem volna büszke a döntésemre. 

Ennek ellenére nagyon kedvesek voltak, kb. 300 HUF-ért beülhettünk volna, hogy megnézzük a „mérkőzést”, de nekem nem volt kedvem. Nem volt konkrét ok, csak az egész atmoszféra nem jött be. 

A nap hátralévő részében végig motoroztunk a szigeten, teli pálmafákkal, este pedig a hostel közös kerthelységében beszélgettünk és kártyáztunk a többi vendéggel. 

Másnap más hostel társakkal (jobb név híján) béreltünk egy hajót a General Luna város kikötőjéből, potom 8000 HUF-ért, amit 6-an osztottunk el. 

A „meztelen sziget” 

Három különböző szigetet látogattunk meg, az első Guyam volt, itt nem volt sok látnivaló, csak egy kosárpalánk, türkiz kék víz és pálmafák. A kilátás abszolút elképesztő, úgyhogy megéri meglátogatni. 

A második sziget neve „Naked Island” avagy a Meztelen sziget – ami jól tükrözi, hogy ez gyakorlatilag egy nagy homokos placc, semmi nincs a szigeten. Kb. 100 m hosszú és 20 m széles volt az egész, fehér homokkal borítva. 

Az utolsó állomás Daku volt, itt lehet ebédelni a hajózások után. Kicsit kiszolgáltatottnak érezheted magad, mert a helyi árak többszörösét számolják fel egy ebédért, de megéri a frissen fogott sült halakat kipróbálni. 

Délután pedig le lehet dőlni pihenni a pálmafák alatt, vagy röplabdázni a helyiekkel – mi az utóbbit választottuk és nagyon-nagyon jó móka volt, a nyelvi nehézségek ellenére is. 

Ameddig mosollyal és humorral közeledsz mások felé, legtöbbször ezt fogod visszakapni, nekem ez a tapasztalatom. Tehát a sziget túra relatív olcsó program – ha több emberrel együtt mész – a kilátás pedig abszolút megéri. 

Amit megéri észben tartani, az a készpénz. Kártyát viszonylag kevés helyen fogadnak el, az ATM-ek pedig a hét döntő többségén vagy nem működnek, vagy kifogynak a pénzből. 

Hétfőn délután 5-kor töltik fel őket, úgyhogy kedd környékén van a legnagyobb esély arra, hogy felvegyél pénzt. A másik opció, egy szálló/étterem, ahol 6%-os árért le lehet venni készpénzt, noha ők is sokszor beadják a kulcsot – a hely neve Ronaldo’s. A legjobb, ha kiveszel a szigetre érkezés előtt elég pénzt. 

A másik az az internet. Ez egy kevésbé lényeges probléma, de alapvetően gyenge a térerő a szigeten. A WiFi-k többsége nem működik, viszont ha veszel feltöltős SIM kártyát, azok kicsit lassan, de működnek (Netflix nem fog futni, készülj fel). 

Első pár napban ez fura volt, de hamar hozzá lehet szokni, hogy a jelenre fókuszálj és ne az online világban éld az életedet. Két hét után pedig már teljesen normálisnak fog tűnni, hogy max. naponta egyszer ránézel a telefonodra, reménykedve, hogy hátha betöltenek az értesítéseid. 

CoCo Pod 

Alapvetőleg 2-3 napot terveztem eltölteni ezen a szigeten, de annyira megkedveltem a helyet, hogy végül két hetet töltöttem ott. Ez több dologból áll össze. Először is, ami nyilván fontos, hogy a hostel, ahol megszálltam nagyon otthonos volt. 

A megérkezés pillanatától kezdve az volt az érzésem, hogy „na, végre egy jó helyet foglaltam”. A legtöbb része az épületeknek bambuszból épült, ami tükrözi a trópusi hangulatot. 

A szobák jól felszereltek, vannak töltők, függönyök az ágyak mellett, zárható szekrények és légkondi. Az ágyak kényelmesek és noha 10 ember osztozik egy szobán, abszolút nem zsúfolt vagy hangos éjszaka sem. Van lehetőség használni a közös konyhát is, tehát ha valaki próbál olcsón utazni, tud reggelit készíteni magának. 

A közösségi helység pedig az egész hely szíve. Napközben sokan üldögélnek az asztalnál, a kert közepén és tervezik a következő szörf programot, vagy beszélik át az előző este élményeit. 

Vacsora után pedig a 40 fős hostel többsége itt ül, kártyázik, zenét hallgat és sörözik (vagy rumot iszik, mert az hihetetlen olcsó). Mindenki barátságos, nyitott és annak ellenére, hogy a legtöbben egyedül utazunk, pillanatok alatt alakulnak ki barátságok. 

A megérkezésem estéje után másnap rögtön 4-en mentünk körbe motorral a szigeten, majd az azt követő nap már 7-en voltunk a szigeteket körbejáró hajózáson. Nagyon sokat ad, ha van egy ilyen közösség az utazás során, hiszen sokszor komfortzónán kívül eshet, ha az embernek a városba kell mennie egyedül és ott ismerkednie.

Lehetőség van motorbérlésre is és a személyzet szinte bármiben tud és segít is. Legyen szó túráról, környező éttermekről, szörfbérlésről vagy szörfhelyről, a személyzet hibátlan angollal tud segíteni mindenben. 

Nem csak segítenek, de ők is kiveszik a részüket az esti gyülekezésből, ahol kötetlenebb formában lehet tanácsot kérni, bármiben is kell segítség. Nem meglepő, hogy az utazok döntő többség meghosszabbítja az ott töltött idejét – ami számomra eddig teljesen új volt. 

Ha érdekel a szörfözés vagy csak egy kis elszigeteltségre vágysz, mindenképp utazz ide és szállj meg náluk. 

Utolsó napokban volt szerencsém egy helyi ismerős által elmenni egy születésnapi hajótúrára – 25 helyi fiatallal. Ez nekem egy életre szóló élmény volt, hiszen minden kultúra máshogy ünnepel és izgalmas látni, hogy a világ másik részén ez hogyan működik.

Korán reggel találkoztunk, majd a kikötőben a közös reggeli után bevásároltunk különböző tengeri halakat, rizst és gyümölcsöket, majd felszálltunk a hajóra. Egy órát hajóztunk a türkizkék vízen, szólt a zene, mindenki jól érezte magát, majd megérkeztünk egy lakatlan szigetre. 

Gyakorlatilag egy ház állt rajta, ahol le lehetett ülni és grillezni. A hajónk személyzete megsütötte a piacon vásárolt halakat majd közösen megebédeltünk. A délutánt a vízben és a homokos parton töltöttük, beszélgettünk és élveztük a lélegzetelállító kilátást. Torta nem volt, ami számomra meglepő. 

Annak ellenére, hogy én voltam az egyetlen külföldi, avagy „white boy”, a helyiek nagyon barátságosak voltak. Meséltek sokat a saját városukról, karrierjükről, hogy ők hogyan látják a világot, de érdeklődtek arról is, hogy én hogyan látom a fülöp-szigeteki kultúrát. 

Késő délután újra hajóra szálltunk és visszatértünk a Siargaoba. Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek a csapatnak. 

Boonie’s Barber Shop 

Az utazás során néha nem árt, ha az ember egyszer-egyszer elmegy egy haj- és szakállvágásra, hogy ne nézzen ki teljesen homelessként. Mikor elértem az emlegetett hobó-backpacker külsőt, úgy döntöttem felkeresek egy „fodrászszalont”. 

Ez utólag kicsit ambiciózusnak hangzik, de lényeg a lényeg, körbejártam a várost és megtaláltam Boonie’s Barber boltját. Ketten mentünk srácok a szigetlátogató körutazás után, én voltam a második a sorban. 

A szalon teljesen maradéktalanul hozta az 1960-as évek autentikus megjelenését, hogy finoman fogalmazzak – tehát volt egy szék, egy tükör és nagyjából ennyi. 

A tulajdonos Boonie nagyon barátságos volt, jót beszélgettünk, míg ő az ismerősöm haját vágta. Amint én voltam a soron, a semmiből elment az áram az egész városban. 

Ugyanakkor több helyen beindultak a generátorok és továbbra is ki voltak világítva – nem úgy Boonie retró szalonja. Se áram, se villany, se fény, csak segglyuk sötétség. 

Kimentünk az utcára beszélgetni és elmondta, hogy ez alapvetően minden második nap előfordul, mert a városnak illetve a szigetnek gondja van az áramellátással. 

Megkérdeztem, hogy ugyan, hogy a viharba nem vett még egy generátort, ha évek óta dolgozik itt? Azt válaszolta, hogy egyszerűen túl drága. Csak a nagyságrendek érzékeltetése végett: 52.000 HUF-ról van szó. 

Míg kint álltunk és vártuk, hogy hátha csodával határos módon visszajön az áram, megismertem a feleségét, a kislányát és kisfiát, akik az üzlet mögötti kis viskóban laktak. 

Kiderült az is, hogy Boonie napközben egy másik állásban dolgozik, de esténként még 5 extra órát hajat vág – és ennek ellenére nem tud egy generátort venni.

Egy életre szóló élmény

Teljesen lesokkolt a helyzete, hogy nem tud annyit félre tenni, hogy utána ne veszítsen pénzt az áramkimaradás miatt. Félórával később visszajött az áram, hibátlanul levágta a hajam – én pedig eldöntöttem, hogy segíteni fogok neki. 

Másnap a Coco Pod hostellel együtt csináltunk egy dobozt, ahol adományt gyűjtöttünk. Itt is viszonylag sokan segítettek, volt, aki pénzzel, volt, aki felajánlotta, hogy segítene felújítani a szalont, vagy képeket készíteni. 

Instagrammon megosztottam a történetet és teljesen elképesztő siker lett. Kettő, azaz 2 nap alatt összegyűjtöttük a pénzt, közel 40 ember küldött pénzt a világ minden tájáról. 

Most először éreztem azt, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ennyi különböző országban élő, különböző nemzetiségű ismerősöm van, akikben megvan a nyitottság arra, hogy segítsen másokon. A hiányzó láncszem annyi volt, hogy valaki összeköti ezt a sok elképesztő embert és Boonie-t. 

A gyűjtés közben elmentem motorral az egy órányira lévő Dapa városba, az egyetlen hely a szigeten, ahol a helyiek szerint lehet generátort venni. Mikor odamentem, még nem volt meg a pénz, de megígérték, hogyha visszajövök pár nap múlva, akkor meg fogom tudni venni. 

Hát visszamentem a pénzzel pár nap múlva és hiába töltöttem ott több órát és beszéltem kb. 15 apró, poros kiskereskedővel, egyiknek se volt raktáron az, ami nekem kellett. 

Így nem volt más választásom, mint felülni egy hajóra és átmenni a legközelebbi nagyvárosba. Egy nappal később, néhány tuk-tuk, busz, hajó és sétálás után megtaláltam a semmi közepén azt a boltot, ahol meg is tudtam venni a generátort, Surigao városban. 

Ez beszarás volt, egész nap egy másik fehér embert nem láttam, és iszonyat nagy szegénység volt. Úgyhogy volt néhány pillanat, amikor úgy voltam, hogyha én itt eltűnök soha senki nem fog megtalálni (különösen azok után, hogy volt néhány elrabolt/lefejezett turistáról szóló történet az elmúlt években az országban). 

De mindig az volt a fejemben, hogy egy jó cél vezérel, segíteni szeretnék, így nem csak, hogy nem volt semmi gond, de elképesztően segítőkészek voltak a helyiek. 

Hazudnék, ha nem mondanám, hogy volt bennem félelem, de próbáltam nem arra fókuszálni, hanem a jó célnak és gondolatoknak energiát adni. Tört angollal, de többen odajöttek, hogy mit keresek, merre megyek és hogy kell-e segítség valamiben. 

Gondolom, látták, hogy a „white boy” a gettó közepén elveszettnek tűnik, úgyhogy segítségemre siettek. Long story short, még aznap megvettem és visszaküldtem hajóval a generátort és a feltölthető lámpát, majd továbbálltam felfedezni néhány környező szigetet, mielőtt visszatértem volna Siargao szigetre, hogy odaadjam a meglepetést Boonie-nak.

Az utolsó napokra visszatértem Siargaóra, hogy átadjuk az adományokat. Hatalmas köszönettel tartozom a Coco Pod hostel csapatának, ők segítettek beszerezni a generátort, segítettek levinni a helyszínre, felvették a kikötőből a csomagot, fotókat készítettek és segítettek fordítani Boonie-nak. Nélkülük egész biztosan nem sikerült volna a projekt. 

Köszönet jár továbbá annak a közel 40 embernek, akik Magyarországról, Dániából és a világ még néhány más pontjáról vették a fáradtságot és küldtek pénzt. Hatalmas öröm volt és meglepetés, hogy egy ilyen lehetőséget tudtunk teremteni a fodrásznak, ilyen rövid időn belül. 

Mikor átadtuk, először teljesen komor volt Boonie. Azt kérdezte, hogy „Miért hoztatok ide egy generátort? Én nem tudom megvenni, már mondtam, hogy nincs rá pénzem”. 

Elmondtuk neki, hogy közösen gyűjtöttünk és ez egy adomány. Nem volt mesébe illő a pillanat, a fickó konkrétan 10 percig nem hitte el, hogy ez igaz. Utána kezdett felengedni, behívott a kb. 20 nm-es házába, mesélt a gyerekeiről a feleségével együtt és itt már teljesen örömteljesen, mosolyogva beszélt. 

Megkapta a tölthető lámpát is, amit szintén tud használni. Ezen kívül vettünk neki motorolajat és írtunk egy csekket 1000 PHP-ról, amit a benzinkúton be tud váltani üzemanyagra, így a következő pár hónapba „ingyen” tudja használni a generátort. A nővére férje pedig villanyszerelő, úgyhogy ő fog segíteni beüzemelni és összekötni a szükséges kábeleket. 

Nagyon boldog pillanatok voltak ezek, egy életre szóló élmény volt látni, hogy milyen boldoggá tudtunk őt tenni azzal, hogy sokan küldtek akár csak 3-5 EUR-t. Mivel több pénz gyűlt össze, mint amennyit terveztünk, így azt Indonéziában fogom használni, hogy segítsek egy (vagy több) rászorulón. 

Siquijor 

Megint csak hajóval tudtam átkelni Siquijor szigetére. Erről azt kell tudni, hogy elég törvénytisztelő része az országnak, tehát se bukósisak nélküli vezetés nem fér bele, se este ittasan (ami nyilván máshol se kéne, hogy normális legyen, csupán Siargaón nem szondáztat a rendőrség kollektíve senkit), sőt a sebességkorlátozást is nézik. 

Nem lehet dohányozni sehol, csak privát területeken, úgyhogy az egész hasonló volt mint Szingapúr, nagyon szabályozott. A szigetlakók a tradicionális orvosságról, vagy mások szerint boszorkányságról is híres, ami egy érdekes aspektus. 

A sziget nem nagy, 3 óra alatt körbe lehet motorozni. Az utak hibátlan minőségűek és szinte nulla forgalom van. Ami nagyon tetszett, hogy a szigetet szélén volt az egyetlen főút, ami elképesztő kilátást nyújtott végig. A part és a víz is gyönyörű volt, már-már hihetetlen látványt nyújtott a naplemente alatt.

A legfontosabb látnivaló itt a Lugason és Cambugahay vízesés volt. Délután aznap még megnéztem a Guiwanon parkot, ami gyakorlatilag egy bambuszemelvényre épített bambuszház együttes, a tenger fölött. 

Összetákolt bambuszállványon kellett kisétálni, amit kérdőjelesnek éreztem az egy korábbi kisebb baleset miatt még kissé vérző lábammal, de a kilátás eszméletlen szép volt. Sok mindent itt nem lehet csinálni, de abszolút érdemes megnézni. 

Ez volt az utolsó része a szigetlátogatásomnak, este a helyi erőkkel összegyűltünk egy rumozásra, de ez nem említésre méltó – semmi különösen nem történt, azon kívül, hogy a következő nap eszméletlen másnaposan indultam el vissza Siargaóra, ami egy 26 órás „kaland” volt. 

Merre az előre?

A következő állomás Indonézia, kezdésnek Bali. Áprilist itt fogom tölteni, viszont hogy utána mi lesz, az még nem teljesen letisztult. Van esély rá, hogy a következő állomás Magyarország lesz, de az is lehet, hogy még egy hónap utazás lesz májusban. 

Őszintén megrémiszt a gondolat, hogy csak oda jegyet kell vennem Magyarországra. Napok, hetek óta tolom odébb a jegyvásárlást, mert valamiért olyan érzést kelt bennem, hogy egy korszak megint lezárul és ideje visszatérni a „valóságba”. 

De mi a valóság? Azután, hogy megismertem több száz embert az utam alatt, akik közül sokan évek óta utaznak és remote dolgoznak, ez se tűnik elképzelhetetlennek. 

Szeretnék 6 év külföld után a családomhoz közelebb lenni, de ugyanakkor a szívem szakad, ha arra gondolok, hogy magyarul kell beszélnem naphosszat és abbahagyni a „nemzetközi életet”. Nem tudom jobban megfogalmazni, de nagyjából arra gondolok, hogy különböző hátterű emberekkel ismerkedni, új helyeket látni és tapasztalni. 

Sokat beszélgettem másokkal, akik hasonló cipőben vannak, hogy a legfontosabb az életben, hogy megtaláld a szenvedélyed és kezdj el azzal foglalkozni. 

Szeretnék több időt tölteni „munkával”, vagyis valamivel, ami produktív és nem csak egy újabb vízesés, vagy szigetlátogatás, de tényleg nem könnyű megtalálni azt, hogy mi az, amivel az ember szívesen foglalkozna akár évekig.” 

Ha továbbiak is érdekelnek, ne hagyd ki Balázs blogját, ahol részletesebben is olvashatsz a fülöp-szigeteki kalandról is.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.