Egy ördögi kecske, egy tojásos kávé és egy hátborzongató múzeum – nem akármilyen kalandokkal folytatódik Balázs ázsiai hátizsákos utazása, melynek helyszíne ezúttal Vietnám.
„A második állomás az utazós kaland alatt Vietnám volt. Sok mindent hallottam már az országról, kultúráról, így izgatottan vártam.
Az út nem volt zökkenőmentes Thaiföldről, saját hibámból. 10:06-kor keltem (az ébresztőmet nem hallottam meg) és a reptéri transzfer 10:15-kor indult. Pár perc alatt betömtem mindent a táskámba, gyors check-out majd elértem a buszt.
Egy óra zötykölődés után kiértem a reptérre. Itt fél órát sorban álltam, majd az emigrációs kapunál kiderült, hogy a becsekkolásnál nem kaptam meg az országot elhagyó nyomtatványt.
Annyit tett hozzá a fickó, hogy „Menj vissza, kérj egy papírt és álljak sorba újra – ja, egyébként siess, mert valószínűleg le fogod késni a gépet”. Kösz, gondoltam, kirohantam a bejárati kapuhoz, kitöltöttem a nyomtatványt és szaladtam vissza.
Sikerült a kitöltés közben letenni a már kinyomtatott és kifizetett vietnámi e-vízumomat. Erről azt kell tudni, hogy enélkül nem engednek be és kb. 1 extra óra kitölteni mindent, kell két fénykép és 25 dollár, mindez készen – nekem dollárom nem volt csak ezekből.
Rövidre fogva, a repülő felszállásáig már csak mindössze 25 perc volt, és a gépbe beszállás előtte kapcsoltam, hogy hiányzik az e-vízum papír.
Visszarohantam az információs pulthoz, ahol pár telefon és nyelvi nehézség után mondták, hogy „hát, talán megtalálják”. Reményvesztetten bandukoltam vissza a kapuhoz, hogy felszálljak, aztán meglátjuk.
A kapunál viszont egy nagyon kedves thai hölgyike (ott dolgozó) leintett, kezében a papírommal. Ő volt az, aki a becsekkolásnál is tök kedvesen átültetett a vészkijárathoz, extra díj nélkül. Így mosolyogva szálltam fel a gépre és repültem át Vietnámba.
Ho Chi Minh
A leszállás után a külföldieknek jelentkezni kell vízumért (ha csak nem csináltad meg online előre, mint én) majd beállni az emigrációs kapukhoz. Ez 30 kapu és egyesével mindenkinek átnézik a papírját, útlevelét. Kapunként kb. 50-70 ember állt ott, elképesztő tömeg volt, de félóra alatt átjutottam, zökkenőmentesen.
Ezután rögtön volt egy stand, ahol készpénzt lehet meglepően jó áron váltani és közvetlenül mellette pedig SIM-kártyát venni. Megint csak egy hónapra vettem, nagyjából 3600 HUF-ért, cserébe pedig korlátlan interneten van 4G sebességgel – nem rossz (erről utólag kiderült, hogy 2 hét és nagyjából 12 giga net után lelassítják, amitől közel használhatatlan lesz).
A reptérről a leggyorsabb út a városba valószínűleg taxi, de azok nagyjából 1800 HUF körül voltak, én viszont a neten olvastam, hogy busszal ez összesen 300 HUF.
Teljesen modern, légkondis busszal így eljutottam a hostelig, ahol már várt az Aarhusból ismert Buda Tamás barátom. Sétáltunk közel 2-3 órát a városban, kipróbáltuk a híres vietnámi bagelt, amibe beletömnek mindenféle húst, sajtot – nagyjából 550 HUF-ért.
Nagyon finom, bár valószínűleg a francia kolonisták hátrahagyott tradiciója ez, nem a helyiek több ezer éves eledele. Utána kipróbáltunk egy vegetáriánus, most már tradicionális levesezőt, ez is nagyon finom volt. Nekem kicsit túl édes, csípős, de a húst szimbolizáló gomba elképesztő finom volt.
Másnap felkerekedtünk és megkóstoltuk a Hanoiból híres Tojásos Kávét. Nekem nagyon ízlett, kicsit hasonlított az íze és az állaga a tiramisura, gondolom a felvert tojássárga/cukor kombó miatt. Érdemes kipróbálni, több helyen meg lehet találni az „Egg Caffee” nevű helyeket.
A város elképesztően kaotikus, 8,5 millió lakosra jut összesen 9 millió (!!!) robogó a legfrissebb statisztikák szerint. Konkrétan a járdán közlekednek vele, a piroson átmennek, szembe a forgalommal, semmilyen féle-fajta szabály nincs, azon kívül, hogy soha ne állj meg.
Pár óra után lehet érezni azt a „flow”-t a forgalomban, miszerint mindenki megy és próbál nem megállni és nem neki menni a másiknak, de ettől még elsőre ez baromi ijesztő tud lenni.
Reggeli után ellátogattam a War Remnants múzeumba, na, ez egy kemény dió volt. Nem csináltam fényképeket, egyszerűen sokkoló volt, amit láttam. Sokan mondják, hogy kommunista állam lévén nyilván azt fogjuk látni a kiállításon, ami az ő véleményüket tükrözi – ez rendben van, szerintem a legtöbb ország/ember így gondolkodik.
Amit szörnyű volt látni, hogy mennyi áldozattal járt a háború, és hogy az „Agent Orange” nevű gyilkos mérget hogyan szórták végig az országon az amerikai katonák.
Ez csak azért szomorú, mert pontosan tudták, hogy a háborút már nem nyerhetik meg és ez a méreg még 2-3 generáción át mérgezni fogja az országot. Sok dolgot olvastam, tanultam és megértettem a vietnámi háborúval kapcsolatban.
Elképesztően hálás vagyok, hogy abban a korba születtem, amikor épp béke van a világ döntő többsége között és nem kell ezt a rettegést és szörnyűséget megtapasztalnom – ezt talán csak az előttem lévő generáció tagjai értik igazán, hogy mekkora kincs.
Ami számomra szomorú volt, hogy az USA 220 millió dollárt adományozott azoknak az amerikai veteránoknak, akik megfertőződtek ezzel a méreggel, ugyanakkor a vietnámiak – a béke megegyezés ellenére – nem kaptak kárpótlást ilyen formában.
Szomorú, de próbálok nem ítélkezni senki fölött, hiszen biztosan megvolt mindkét oldal verziója, én pedig csak az egyiket láttam most. Reméljük nem lesz többet ehhez hasonló, több százezer ember életét követelő háború.
Ezután elmentem ebédelni a Pho Hoa nevű helyre, hogy kipróbáljam a tradicionális noodle levest, vagyis phót. Nekem nagyon ízlett, csak ajánlani tudom, és mindössze 500 HUF volt egy tál ebéd.
Utána úgy döntöttem, kipróbálom a motoros taxit, ugyanis az a helyi taxisoknak az 1/5-ébe kerül, és teljesen legális. Egy Grab nevű alkalmazást kell letölteni, ami hasonló, mint az Uber, viszont itt lehet készpénzzel is fizetni, ami megkönnyíti a regisztrációt.
Engem nagyjából egy 5 km-es távon vitt el a hosteltől a reptérig, mindössze 470 HUF-ért. Nem az ár miatt választottam, hanem mert ki akartam próbálni, milyen az őrült forgalom részese lenni. Hátizsákkal felültem, és nagyjából félórát mentünk.
Életem egyik legizgalmasabb és legfélelmetesebb élménye volt, konkrétan az alsógatyámból is folyt a víz, mire odaértem. Egy sávon belül akár 5-10 robogós indul, sokszor szembe is jönnek a motorok között, mindenki dudál mint az állat, és látszólag csodával határos, hogy nem ütköznek az emberek állandóan.
Ugyanakkor nagyon élveztem az adrenalin löketet, és azt gondolom, mindenkinek érdemes lenne egyszer ezt kipróbálni. A reptérről pedig indultam tovább Hanoiba.
Hanoi
Felbátorodva a korábbi motoros tapasztalaton, úgy döntöttem, hogy a reptérről is motorral indulok a városba. Az ok az volt, hogy autóval és robogóval is 1 óra volt az út, de az autó 5.500 HUF volt, a robogó pedig 1800 HUF és mint jó backpacker, spórolni kell. Meg is kaptam azt, amiért fizettem.
Elindultunk, rögtön kvázi szembe a forgalomba az első 50 méteren, majd fél óra autópálya. A fickó kb. 100-120 km/h-val nyomta neki, mentségére szóljon, szinte zéró forgalom volt és elképesztő jól vezetett.
Elértünk egy lekanyarodósávba, ahol nekünk menni kellett volna a pályán, de a válaszfalnál állt két rendőr és leintettek minket. A sofőröm akciófilmes mozdulattal, épphogy kikerülve az elválasztó falat átvágott a másik sávba és nem állt meg a rendőröknek.
Leszálltunk a motorról, és elmagyarázta Google Translate-tel, hogy túl gyorsan ment, nincs visszapillantója és megbüntették volna. Mondanom se kell, akkor már tele volt a gatyám.
Vártunk 10 percet, majd visszamentünk és elmentünk konkrétan ugyanazon rendőrök mellett, akik most már nem intettek le – én nem értem, de gondolom ez valami helyi dolog.
Mentünk tovább, majd beérve a belvárosba a fickó egyszer csak megállt valami bolt mellett. Vietnámiul kiabálva bement majd kijött, leült egy kis műanyag székre, elővett egy doboz dohányt valami műanyag zacsiból, megtömte a hosszú, nekem ilyen drogpipára hasonlító szarját és elkezdett pöfékelni.
Én itt magamból kikelve mondtam, hogy ez nonszensz, nem fogok fizetni, megyek innen tovább. Jót nevetett, majd letette és mentünk tovább. Innentől kezdve imádkoztam, hogy egyben odaérjek.
Ami fura, hogy nekem ijesztő volt, milyen közel vannak más motorosok, de ugyanakkor azt éreztem, hogy a fickó szerintem kicsi kora óta vezet, és sose volt veszélyes helyzet, mindig körültekintő volt minden potenciális veszélyforrásra.
Valahogy rettegtem, de mégis biztonságban éreztem magam – furcsa volt. Miután odaértem a szállásra, kiderült egy ismerősömtől, hogy a pipa, amit használt, alapvetően az, amit itt Vietnámban cigi helyett használnak rendes dohánnyal, úgyhogy semmi drog dolog nem volt.
Utólag nem hangzik így már annyira ijesztőnek, de ott, egy idegen városban, egy kis bukósisakkal, a semmi közepén, elég vészhelyzetnek tűnt a dolog.
Este ezután körbe sétáltam a városba, nekem abszolút Sanghajra hasonlít. A kontrasztos tradicionális kultúra és a sok nyugati hely, ember egyvelege egy érdekes összhangot, hangulatot ad a városnak.
Másnap ellátogattam a Ho Chi Minh-emlékhelyre. Monumentális volt az egész parkkomplexum, megnéztem a palotát is, ahol lakott. A biztonság egészen végletekig megy, repülőtéri ellenőrzéshez hasonlón kell átmenni, rövidgatyában és el nem takart vállakkal abszolút nem engednek át, az emlék részét képező járdára és hatalmas kertre tilos rálépni, és még sorolhatnám.
Egyértelműen érződik, milyen komoly szerepe van a történelemben ennek az emlékműnek. A megőrzött testet sajnos nem tudtam megnézni, de az élmény így is abszolút egyedi volt.
Ninh Binh
Hanoitól délre fekszik ez az apró város. Kisváros, szinte nulla forgalommal, gyönyörű tájjal - abszolút magával ragadó volt. Én busszal mentem, ami nagyjából 3 óra volt és 1600 HUF (érdemes több ügynököt megkérdezni. A hostelem először 8000 HUF-ért adott volna jegyet, két házzal odébb ez rögtön 4000 HUF lett, majd az utolsó helyen 1600, úgyhogy megéri körültekintőnek lenni).
Én a Trang An Eco Homestay nevű hostelben szálltam meg, ami a belvárostól 30 perc autóval nagyjából. Este ez kicsit ijesztő volt, ülni valami ismeretlen figura autójában, a hegyek és erdő közepén valami koszos földúton, de jó ég, mennyire megérte.
Olyan volt a hely, mintha egy meséből varázsolták volna oda. Sok-sok apró színes lámpás, esernyők, apró tavacskák a bejáratnál. A személyzet is nagyon kedves és segítőkész, este pedig a legtöbb utazó backpackerrel együtt ültünk és kártyáztunk vagy csak beszélgettünk.
Első nap ellátogattam a Trang An barlangokhoz. Ez robogóval nagyjából 15 perc volt. Egy apró bambusztutajjal lehet körbejárni a tavakat és barlangokat, amire 4-5 ember fér fel, plusz az evező hölgy/úr.
Én két barátommal mentem és hatalmas élmény volt látni az egekbe nyúló hegyeket, majd áthajózni alattuk olyan barlangokban, ahol volt, hogy szinte teljesen le kellett bukni a tutaj aljába, hogy átférjünk.
Láttunk több templomot is a hegyek között, ott volt általában 15-20 perc körbenézni, mosdót használni vagy venni egy frissítőt. Az egész út nagyjából 3 órán át tart, de ez a szünetekkel együtt elrepül az idő. Az ár 2400 HUF a belépőért és csak ajánlani tudom.
Később ellátogattunk a Hang Múa kilátóhoz. Egy nagyjából 500 lépcsőfok és a hegy lábánál állva sokan eltöprengtek, hogy megmásszák-e, de hatalmas kaland és én nagyon élveztem.
Sok helyen a lépcsők amorf alakú fekete sziklákból állnak, ami még izgalmasabbá teszi, de a veszélyestől azért távol van.
Viszonylag sok turista volt, de ez nem vett el az értékéből, csupán annyi, hogy a kilátó tetején lévő sárkány szoborral szinte lehetetlen volt képet készíteni, mert épp egy kínai pár az esküvői képeit csinálta.
Hogy miért ott, teljes esküvői szettben, az szerintem sokunk szerint teljesen indokolatlan és érthetetlen, de ez Ázsia, itt bármi megtörténhet és meg is történik. Ugyanakkor a hegytetőn a kilátás egészen fenomenális, mindenkinek ajánlani tudom, hogy látogasson el ide.
Utolsó nap mindenképp ki akartam próbálni a helyi különlegességet, a kecskehúst. Na már most, ezt bölcsebb egy megbízható, esetleg talán drágább helyen tenni, nem valami filléres, útszéli, műanyag-székes kis kifőzdében.
Megettem, ízre nem volt rossz, de pár óra elteltével éreztem, hogy itt gond lesz. Klasszikus ételmérgezést kaptam. A másik gond pedig az volt, hogy aznap estére már kifizettem az éjszakai buszjegyem Phong Nha-ba, ami egy 9 órás „alvós” busz.
Ám mielőtt felszálltam volna a buszra, éreztem, hogy nem fogom tudni végigülni, így megkértem a szervező céget, hogy tegyék át másnapra a jegyem. Ezután kibéreltem egy szobát és beletörődtem, hogy a következő 24 órában küzdeni fogok a bennem megbújó ördögi kecskével.
Botrányos volt, vert a víz, hasmenés, hányás, mindezt egy nagyon putri hotel 4. emeleti szobájába, távol mindentől és mindenkitől. Egész éjszaka lázálmom volt és felváltva szenvedtem a láztól, a félelemtől, az elszigeteltségtől és a kecskétől. Akikkel eddig utaztam, azok tovább mentek sajnos az előre tervezett busszal. Egy szó mint száz, talán ez volt az utazás mélypontja.
Másnap vizet kortyolgatva, harmatgyengén, egy kis helyi tyúklevesnek megfelelő Pho-kortyolás után „I got my shit together” – szó szerint, és nekivágtam a busz útnak.
Phong Nha
Sose próbáltam ezeket az alvóbuszokat, de nagyon jók. Nem ágyat, hanem egy teljesen kinyitott széket kap mindenki, amin gyakorlatilag feküdni lehet. Teljesen kényelmesen ki lehet így egyébként 8-10 órát bírni.
Reggel 4-re érkeztem meg Phong Nhába, ez is egy apró város, viszont van egy gyönyörű nemzeti parkjuk, telis tele barlangokkal, vízeséssel és túrázási helyekkel.
A következő 3 napot itt töltöttem. Az első az nagyjából lábadozás volt még, de második nap annál eseménydúsabb volt.
Egy 9 fős csoporttal, akiket a korábbi napokban/hetekben ismertem meg, közösen elindultunk motorral felfedezni először a Paradise cave-t (Paradicsom barlang).
Ez egy 31 km hosszú barlang, a legnagyobb Vietnámban, ám ebből csak 1 km bejárható. Nagyon gyönyörű és már az odavezető út is elképesztő, rizsföldek mellett, hatalmas hegyek között.
Ha az ember alázatos tud maradni, akkor ajánlanám a robogózást is, a forgalom abszolút nem vészes, csak az utcákon futkározó kóbor kutyákkal és tehenekkel (!) kell vigyázni.
Ezután elmentünk a híres Dark Cave-be (Sötét barlang). Ide a belépő egy kicsit drágább volt, 5500 HUF/fő. Ez magába foglalta a belépőt, a barlangi idegenvezetést, iszapfürdőt és kalandparkot is.
Úgy indultunk el, hogy mindenki kapott egy karabinert és egy mentőmellényt, majd egy 300 m-es kábelen kellett lecsúszni a szemben lévő barlang bejáratához. Utána úsztunk pár percet, majd beértünk a barlangba.
Itt megkaptuk a bukósisakokat fejlámpával és elindultunk. Pár lépés után olyan sötét volt, hogy az elképesztő. Kb. térdig érő türkizkék vízben kellett sétálni, majd egy nagyon szűk résen át kb. 30 m kellett kúszni, mászni, hogy beérjünk az iszapfürdő részbe.
Itt már mindenhonnan csöpögött az iszap, falról, plafonról, s a végén pedig mindenki belevetette magát a barnás iszap-tóba. Volt egy pillanat, amikor mindenki lekapcsolta a fejlámpást és csak ültünk ott a sötétbe, tiszta iszaposan – hát az egyik érdekes élmény volt.
Miután ezzel végeztünk, kimentünk és indult a kalandpark rész. Különböző kábelekkel lehetett lecsúszni egy dombról és beleesni a vízbe – ez is jó móka volt.
A nap egyetlen negatívuma, hogy kb. 20 fok volt, a víz is annyi volt, így nagyjából 3 óra utána hideg vízben és barlangban, kicsit hideg volt. Cserébe, (klasszikus Ázsia) miután végeztünk, mindenki le tudott zuhanyozni – hideg vízzel. Ettől függetlenül hatalmas élmény volt és mindenkinek csak ajánlani tudom.
Da Nang
Az előző városból egy újabb éjszakai busszal átértem Da Nangba. Meglepően kényelmes tud lenni, bár annak, aki 170 cm-nél magasabb, kicsit szűkös lehet. Mi 300 km-t tettünk meg 9 óra alatt, úgyhogy gyorsnak nem mondható, de kb. 2000 HUF-ért nem is várható el, ugyanakkor praktikus, hiszen legtöbb esetben arra az éjszakára, amikor utazom, legalább szállást nem kell fizetni.
Három napot töltöttem a városban. Első nap körbesétáltam, láttam a sárkánnyal díszített hidat, ami hétvégén tüzet hány – erről pont lemaradtam – ez a város egyik fő látványossága.
Második nap két barátommal felmentünk a közeli Ba Na Hills – Sunword nevű helyre. Ez a belvárostól 30 km-re található a hegyekben. Motorral is simán fel lehet menni, ha az ember bérel, én inkább motoros taxit választottam, mert az első 20 perc belvárosi útvonal és nem akartam stresszelni.
A hegy tetején van egy hatalmas híd, amit kettő, kőből készült kéz tart. Ahhoz, hogy ezt meglátogasd, belépőt kell venni az egész területre, ami magába foglal egy vidámparkot is.
Az ár 8500 HUF – ami itt viszonylag soknak számít, viszont utána kaját leszámítva semmiért nem kell fizetni – és utólag visszatekintve, teljesen megéri. Kábeles felvonóval lehet feljutni a hegyekbe, a látvány elképesztő már itt.
A kőhíd is nagyon érdekes látvány volt, de ami a legjobb, az a teljes Disneyland-hangulat. Sétáltunk a francia kisvárosra hasonlító épületek között, és minden sarkon valami táncos előadás volt zenével, ami szinte életre keltette az egész várost.
Kipróbáltunk mindenféle vidámparkos forgó, csavarodó, fel-le ugráló dolgot, amire fel lehet ülni, voltunk kísértetházban, mindenhol, amit el lehet képzelni egy 4 emeletes beltéri vidámparkban.
Eltöltöttünk itt gyakorlatilag reggel 10-től 5-ig egy majdnem teljes napot és hatalmas élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Hoi An
Da Nangtól nagyjából 1 óra alatt megközelíthető busszal Hoi An. Ez a város az UNESCO világörökség része 1999 óta, főként a megőrzött óváros miatt. Ami még nagyon érdekes, hogy viszonylag apró városról van szó, de Ázsiában a „szabók fővárosának” is tartják, mivel több, mint 700 helyen lehet készíttetni öltöny, cipőt, ruhát, táskát, gyakorlatilag bármit.
Elképesztően olcsó az európai, amerikai árakhoz képest, ezért rengeteg külföldi itt csináltat magának ruhát, majd haza is küldik rögtön. Nekem ez a rész nem imponált, mert próbálok minél kevesebb holmival utazni és eldöntöttem, hogy nem fogok semmit venni, ami nem feltétlenül szükséges az úton, márpedig egy sokadik cipő vagy egy öltöny nem tartozik ezek közé.
Ugyanakkor, az óváros egészen elképesztő. Este mindenhol lámpásokkal díszítik fel a várost, az autós (illetve motoros is hivatalosan) forgalom pedig nem hajthat be a kerületbe, így egész varázslatos hangulat szokott lenni.
Teljesen beleszerettem a városba, egyértelmű favorit lett Vietnámon belül. Nagyon békés a hangulat, a helyiek barátságosak, nagyon jó tengeri kajákat csinálnak és rengeteg fiatal utazó száll meg itt (valószínűleg a ruhák miatt). Úgy érzem, hogy ide még vissza fogok térni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért tetszik ez a város ennyire. Az utazás alatt több beszélgetés közben feljött, hogy alapvetően miért érdemes utazni? Arra jutottam másfél hónap után, hogy ez 70%-ban a megismert embereken, illetve azokon múlik, akikkel utazom és 30%-ban a környezeten.
Természetesen ez csak egy útmutató, de volt, hogy Phuketen elmentem életem legszebb, eldugott strandjára, de mégsem volt senkivel megosztani az élményt és ettől összességében nem volt egy túláradóan boldog kaland.
Ugyanakkor előfordult, hogy hegyet másztunk egy 10 fős társasággal, koszosan, izzadtan, elveszve, a semmi közepén, fáradtan, mégis, végig nevettük és imádtam minden percét. A legjobb érzés, ha minőségi emberekkel vesszük körbe magunkat, akikkel egy hullámhosszon vagyunk és közösen fedezzük fel a tájat.
Ugyanakkor nem értettem, miért nem tudok 8-10 sornál többet írni Hoi Anról, mikor talán életem egyik legszebb hete volt. Rájöttem, hogy azért, mert nehéz úgy megfogalmazni egy-egy beszélgetést, hogy ne éljünk vissza a másik bizalmával.
Szeretnék utat mutatni azoknak, akik vágynak az utazásra, de nem mernek kilépni a 9-5 munkahelyről, ezért meg fogok említeni néhány példát.
Beszélgettem egy lánnyal, aki a Netflixnél dolgozik és nagyon sokat mesélt illetve tanított a filmes világról. Arról, hogy milyen például Mr. Robottal (Rami Malek) dolgozni, vagy hogy mennyi kutatással jár a Peaky Blinder sorozat kosztümjeinek az összeállítása (OMG itt nem hittem el, hogy ez a beszélgetés velem történik meg, hatalmas fanja vagyok a sorozatnak).
Hallottam egy másik horrortörténetet arról, hogy 2016-ban felrobbant egy hajó motorja Balin, ahol két ember meghalt. A srác a hajón utazott és pont a motor mellé akart ülni, csak későn ért oda, ezért már csak a hajó orrában volt hely, így sértetlenül megúszta.
Szörnyű történet, iszonyatosan sajnáltam az áldozatot és őt is, amiért át kellett ezt élnie. Ezeken kívül még megannyi történetet hallottam, de a lényeg, hogy az új emberekkel való beszélgetések teszik igazán gazdaggá és fantasztikussá az utazást.
Merre tovább?
Volt egy pár nap, nagyjából az ételmérgezés után, amikor úgy éreztem, hogy ez a mélypont. Nem csak a betegség miatt, hanem mert napokig egyedül voltam, idegen helyen, rossz volt az idő és teljesen elment a kedvem az utazástól.
Ugyanakkor tudtam, hogy találkozni fogok egy párral, akit még Thaiföldön ismertem meg és addig nem akartam repjegyet venni haza. Elképesztően mókás 2-3 napot töltöttünk együtt, majd Hoi Anban a tervezett két este helyett egy hetet töltöttem, mert annyi különleges embert ismertem meg és a város is nagyon megtetszett.
Ezért úgy döntöttem, hogy átmegyek először Szingapúrba, utána a Fülöp-szigetekre, azután pedig Indonéziába.”
Ha tetszett a poszt, látogass el Balázs oldalára!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek