Kivel ne fordult volna elő külföldön, hogy egészen véletlenül elcsípett egy, az anyanyelvén folytatott beszélgetést, mely résztvevőinek fogalmuk sem volt arról, hogy más is érti, amiről beszélnek? Az ilyen helyzetek rendkívül viccesek tudnak lenni, öt sztorival ösztönözlek titeket arra, hogy megírjátok a tiétek a hataratkelo@hotmail.com címre.
„Egy barátnőmmel vacsoráztam, aki perui párjával, nevezzük Johnnak, költözött vissza Norvégiába. A kapcsolatuk ronda véget ért, a férfi agresszív volt, megütötte, nem volt képes elviselni, hogy egy független nővel van dolga. Végül a barátnőm elhagyta.
A kapcsolat csak pár hónapig tartott, így én nem is találkoztam a férfival, de a barátnőm szipogva mesélte el a történetet egyszer vacsora közben, nem értve, miként változhatott meg a szupersármos pasas pár hét alatt.
A vacsora végeztével metróval indultam haza és három, spanyolul beszélő ember mellé ültem le. Alig telt el pár perc, rájöttem, hogy ugyanazt a sztorit hallom, amit a barátnőm mesélt, csak éppen fordítva és a mellettem ülő srác nem más, mint a barátnőm exe.
Mivel szőke és kékszemű vagyok, a spanyolt pedig akkoriban (a nyolcvanas években járunk) nagyon kevesen beszélték Norvégiában, a másik háromban természetesen fel sem merült, hogy értem, miről beszélnek.
Az út 15 percig tartott és ez alatt a pasas folyamatosan mondta a magáét arról, hogy a barátnőm milyen borzalmas volt vele, hogyan lett egy kedves lányból hideg, visszahúzódó valaki (kihagyva azt a részt, hogy bántalmazta).
Nyilvánvaló volt, hogy a mellette ülő lányt próbálja elbűvölni, aki be is vette, mennyire „rémesen” bántak vele. Közeledett a megállóm, az ex pedig éppen arról beszélt, hogy a barátnőm nem hagyta dönteni, elhagyta, és egyáltalán, miként lehetett ilyen rideg vele?!
Én egész idő alatt hallgattam, de leszállás közben odafordultam hozzá és annyit mondtam neki spanyolul: „Látod, John, a norvég nők nem szeretik, ha verik őket.” Majd a mellett ülő lánynak hozzátettem: „Azt hiszem, ezért a latin-amerikai nők sem lelkesednek.”
Pár másodpercig megdermedt a levegő. A férfi teljesen lesokkolva és hitetlenkedve bámult rám: itt van egy tökéletesen idegen, szőke nő, akivel sosem találkozott, és aki nyilvánvalóan pontosan ismeri a történetét, ráadásul a nevén szólítja.
Majd a mellette ülő lányhoz fordult és kiabálni kezdett: „De hát meg kellett ütnöm. El akart nyomni és ezt férfiként nem tűrhettem!”.
„Hát ez az” – gondoltam és leszálltam. Annyit még láttam, ahogyan a távozó szerelvényben tovább magyaráz a lánynak, akinek a testbeszéde flörtölőből egyetlen másodperc alatt hideggé és bezárkózóvá vált. Én meg örültem, hogy jó eséllyel megmentettem valakit a párkapcsolati erőszaktól.” (Solfrid)
Az egész Beyoncé hibája
„Az édesanyám francia-marokkói-izraeli, családja egyetlen tagja, aki Amerikába költözött, így aztán gyerekként a nyarak egy részét mindig látogatóban töltöttük, azaz körbeutaztuk azokat a helyeket, ahol a család többi része élt.
Mivel én voltam az egyetlen amerikai unokatestvér, mindenki velem akarta gyakorolni az angolt, még az iskolába is berángattak, hogy eldicsekedhessenek velem az órán.
Ennek az lett az eredménye, hogy a passzív héber szókincsem nagyon jó lett, bár beszélni nem nagyon beszéltem a nyelvet. Azt is gyorsan megtanultam, hogy mindenki úgy gondolja, az amerikaiak csak angolul beszélnek, én pedig rájöttem, ahelyett, hogy kijavítanám volna őket, sokkal nagyobb móka, ha belemegyek a játékba, mert a beszélgetések kihallgatása nagyszerű elfoglaltság.
Mostanában már nem járok Izraelbe, de hét éve az egyik unokatestvérem esküvőjére elutaztam Tel Avivba. Az útlevelem majdnem lejárt, ezért egy héttel az indulás előtt gyorsan csináltattam egy újat, így az vadonatúj és ropogós volt. Itt kell megjegyeznem azt is, hogy noha számolatlan alkalommal jártam Izraelben és egész gyerekkorom külföldi utazásokkal töltöttem, még egyetlen egyszer sem állítottak meg a biztonsági ellenőrzésen.
Odafele most sem volt gond, visszafele viszont elég gyorsan kiderült, hogy a Ben Gurion reptéren tényleg nem rajonganak a vadonatúj útlevelekért. Már a sorban elkezdtek kikérdezni, aztán kiemeltek. Átvilágították a bőröndömet, kinyittatták, alaposan átvizsgálták, a reptér közepén teljesen kipakoltatták a nagy bőröndömet, üresen is átvilágították a táskáim, stb.
Úgy viselkedtek, mintha minden gyanús és szokatlan lenne rajtam, kezdve az elektromos borotvától a telefonom pótakksijáig. Nem is volt ezzel semmi bajom, értékelem, mennyire profik az izraeliek, ha a biztonságról van szó – főleg a repülőtereken -, nem utolsósorban azért, mert a legneccesebb dolog nálam egy üveg parfüm volt.
Közben egyre inkább úgy éreztem, a biztonságiakat kezdi zavarni, hogy nem vagyok ideges. Tényleg nem voltam, inkább szórakoztatott. Mindent megtettek, hogy zavarba hozzanak, de miután egész életemben utaztam és egy szövetséges ország állampolgára voltam, aki nem csinált semmi rosszat, így biztos voltam a helyzetemben.
A legrosszabb, ami történhetett, az az volt, hogy lemaradok a gépről, ami a legkevésbé sem érdekelt, miként az sem, hogy az egész repülőtér látja, milyen embertelenül sok alsóneműt pakoltam magamnak.
Már az elején megkérdezték, beszélek-e héberül, mire én a szokásos „nem igazán” választ adtam… nem az én hibám, hogy ők ezt „egyáltalán nem”-nek értelmezték, majd utána héberül folytatták a beszélgetésüket és minden társukkal közölték, hogy nem beszélem a nyelvet.
Egy ponton két nőnek adtak át, akik egy nevetségesen nyilvánvaló jó zsaru/rossz zsaru előadással örvendeztettek meg, majd elvittek egy külön helyiségbe. Hosszú nyári ruhát viseltem, ami voltaképpen egy darab pamutdarab volt spagettipánttal, így aztán a motozással sem nagyon volt mit vesződni, mert nem tudtam volna sehova elrejteni semmit.
Átvizsgáltak kézi fémdetektorral is és nem minden ok nélkül keltette fel kíváncsiságukat, hogy minden alkalommal besípolt, amikor a legintimebb részemnél haladtak el vele.
Aminek oka a Beyoncé fémjelezte bugyim volt. A fémjeleztét szó szerint kell érteni, ugyanis volt benne egy kis fém márkajelzés. A biztonságiak NAGYON komoly beszélgetésbe keveredtek arról (természetesen héberül), hogy vajon intimpiercingem van-e és akkor most mi legyen.
Türelmesen vártam, de amikor már tíz perce vitatkoztak a bugyimon, akkor megsajnáltam őket és biztosítottam őket (héberül), hogy „ez csak a márkajelzés. Akarják látni? Az egész félreértés Beyoncé hibája”, majd felemeltem a ruhámat s megmutattam nekik a szóban forgó zöld és lila zebracsíkos alsóneműt.
Látni kellett volna, hogyan vörösödtek el és mutogattak teljes pánikban, hogy engedjem le a ruhám. Még azt is felajánlottam nekik, hogy leveszem a bugyim és átvilágíthatnak anélkül, de valahogy nem akarták.
Ezt követően minden biztonságinak szuperhangos suttogással adták tudtára, hogy értem a nyelvet. Nem engedtek egyből el, mindenféle hercehurcát végigcsináltattak, mígnem mondtam nekik, hogy most már el kellene dönteniük, hogy mi legyen, mert ha lemaradok a gépről, akkor szólnom kell a főnökömnek, hogy másnap nem megyek dolgozni. Végül elértem a gépet – a borotva nélkül. Azt egy másik géppel küldték utánam, összetörve kaptam meg… Kösz, Beyoncè!” (Anna)
Fogadjunk, hogy megszerzem a számát!
„Egy skóciai bárban iszogattam, amíg a barátom elment a mosdóba. Két korombeli srác állt meg tőlem pár lépésre. Észrevettem, hogy engem néznek.
- Csinos! Fogadjunk, hogy rá tudom venni, hogy eljöjjön velem! – kezdte az első.
- Nem is tudom, ezek a külföldiek olyan beképzeltek tudnak lenni – mondta a másik.
- Fogadjunk 5 fontba, hogy még ma este megszerzem a számát! – erősködött az első.
- Egy tízesbe, hogy nem! – állt bele a második.
Ezután az első srác odajött, majd lassú, tagolt angolsággal megkérdezte, meghívhat-e egy italra, rámutatva az üres poharamra, mintegy megerősítve kérdését. Ekkor már volt bennem pár pohárral, meglehetősen jó hangulatban voltam, szóval úgy döntöttem, végigjátszom. Némán bólintottam, jöttek az italok.
Elővette a telefonját, rám, majd magára mutatott, aztán a telefonjára, majd átadta a telefont, ismét lassan, tagoltan annyit mondva: „Add meg a számod!”. Elvettem a telefonját, megnyitottam a Jegyzeteket és beleírtam: „Jössz a haverodnak 10 fonttal”, majd visszaadtam a telefont.
A padlóig esett az állam és elvörösödött. Elkezdtem nevetni, mire nagyon bocsánatot kért és azt mondta, a szőke hajam és a kék szemeim miatt azt hitte, kelet-európai vagyok.
Ekkor ért vissza a barátom, akinek elmeséltem a történteket. Mindkettőnket meghívtak egy italra, majd végighallgathattak egy kisebb előadást arról, hogy nem szép dolog nőkre fogadni.” (Louise)
„Igaza van, sosem lehet tudni”
„Még a 90-es években történt, hogy a coloradói Boulder egyik sportboltjában vásárolgattam. Akik nem ismerik Bouldert, annyit érdemes tudni róla, hogy a lakosság akkoriban 95 százalékban fehér, 4 százalékban hispán volt, a maradék 1 százalék meg minden más.
A barátom, Rick egy 187 centis, kékszemű, göndör hajú fazon. Én 195 centi vagyok – mindketten nagyon fehérek. Más kérdés, hogy Rick 3 évet töltött Japánban angol nyelvet tanítva, és már elutazása előtt folyékonyan beszélte a nyelvet.
A boltban egy anya és kisfia volt nem messze tőlünk. Mindketten japánok, kizárólag japánul beszélgetve. A kissrác igazi rosszaság volt, hisztizett, mint az elkényeztetett gyerekek, amikor nem kapják meg, amit akarnak.
Már jó 3 perce zajlott a jelenet, az anya mindent megtett, hogy lecsillapítsa a gyerekét. Végül amikor valami nagyon csúnyát mondott neki a fia, rászólt, hogy ilyet nem szabad mondani.
„Miért? Úgyis mindegy, japánul beszélünk” – hangzott a válasz. Az anya erre csak annyit tudott mondani nem túl nagy meggyőződéssel, hogy „soha nem tudhatod, ki tud japánul”.
Pár méterre álltunk tőlük, a haverom ütemtévesztés nélkül, fel sem nézve, tökéletes japánsággal csak annyit mondott: „Igaza van, sosem lehet tudni”.
Miközben a röhögésünket nagy nehezen elfojtva elsétáltunk, láttuk, hogy anya és fia döbbent arccal, tátott szájjal bámulnak ránk, mert soha nem gondolták volna, hogy bárki is beszél rajtuk kívül japánul Boulderben, legkevésbé ez a két hatalmas, fehér pasas.” (Nate)
Ausztráliában elzászi nyelven
„Az édesanyámmal Ausztráliában jártunk. Egy reggel ellátogattunk egy rendkívül félreeső helyre, mert azt hallottuk, hogy csodás onnan a kilátás. Tényleg az volt, életre szóló élmény. Alig volt ott pár ember és amennyire meg tudtam mondani, turista egy sem.
Ezen a ponton el kell mondanom, hogy francia édesanyám elzászi, ami ugye rendkívül közel esik a német határhoz. Az emberek itt egy speciális dialektust beszélnek, ami gyakorlatilag a német, a francia és az angol keveréke.
Édesanyám viccelődve azt javasolta, beszéljünk elzásziul, így legalább csak mi értjük majd, miről van szó. Jópofa ötletnek tartottam, végül is miért ne.
Semmi különösről nem beszéltünk, a kilátásról, az időjárásról, ami éppen adódott. Egyszer csak mondtam neki, hogy éhes vagyok, mire egy mögöttünk üldögélő pasas, akit korábban észre sem vettem, azt mondta folyékony elzászi nyelven: „Tudok ajánlani egy kitűnő burgeréttermet nem messze innen, ha gondolják.”
Erre persze egyikünk sem számított, mekkora esélye van annak, hogy egy lassan kihaló francia dialektusban szólaljon meg valaki a világ másik, ennyire elhagyatott részén?” (Yots)
A sztorikat itt találtam, most pedig jöhetnek a ti történeteitek!
(Fotó: pexels.com/rawpixel)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek