Különös világban élünk, hatalmas szélsőségek közepette, hiszen akad hely, ahol egy toll elképesztő boldogságot tud okozni gyerekeknek, máshol pedig már a virtuális valóság hódít. Mindkettőre lesz példa a heti válogatásban, amit egy nem akármilyen kaland zár majd.

(Fotó: pixabay.com/freephotocc)

Aki többé-kevésbé rendszeresen követi ezeket az ajánlókat, az talán emlékszik, hogy a Vaku villan blog szerzője Zanzibárban vannak, ahol azért elég megrázó élmények is érik. Mint amilyen a legutóbbi is.

"Egyik nap feljött hozzánk vagy 12 kislány. Olyan 4 és 10 év közöttiek. A kerti kapu általában be van zárva, de most valahogy nyitva volt, és először csak a kapun kiabálgattak be, jambo-jambo, aztán ahogy leintegettem a kapun bedugott kis koszos fejüknek, felbátorodva bejöttek az udvarba. Felnéztek, integettek, elkezdtek körbetáncolni odalent. Dávid éppen főzőcskézett. 

Egyszercsak megjelentek fent nálunk, az ajtóban. Ismét látva kedves köszönésem, bejöttek, és ilyen váó-váó arccal körbejárták a terepet. Páran a fürdőszobán csodálkoztak (mondanám, hogy ilyet tuti csak filmekben láttak, de attól félek, némelyik még életében nem látott filmet sem), páran ledobták magukat a kanapéra és boldogan fúrták mocskos kis arcukat a párnákba. 

Odaálltak Dávid mellé a konyhapulthoz, és érdeklődve nézték, mennyi rengeteg kajánk van (padlizsán, zöldbab, hagyma, tészta…). 

Aztán bemutatkoztak. Egyikük karján a másfél éves kisöccs, Omar. Felfedeztek egy tollat, elmutogatták, hogy kérik. Nekik adtam, elszaladtak boldogan, csak egy maradt. 

Az észrevett egy labdát, de az a főnökeink cucca, a tükör alatti polcon, nem adhattam oda. Mellette egy papírzacskóban viszont volt vagy tíz toll. Azt is észrevette, mondtam, oké, vigyen ő is egy tollat. 

Erre elszaladt, majd egy perc múlva vissza az egész banda, sorban állva a tollak előtt. Na jó, nem lehetett nem elosztogatni, pont mindenkinek jutott, és még maradt volna egy nekünk is, amikor kórusban elkezdték kiáltozni a kisöccs nevét, akit lent hagytak az udvaron ülni a homokban. 

Nagyon nevettek, persze, minek annak a kisbabának egy toll, de azért odaadtam. Már épp boldogan szaladtak volna kifelé, amikor az egyik kislány visszajött az üres tollas zacskót is elkérni. Persze, legyen is mire rajzolni, de hülye vagyok! Jaj, istenem, megszakad az ember szíve. (...) 

Nekem néha nagyon rosszul esik látni ezt a szegénységet, annak ellenére, hogy tényleg nem nélkülöznek kaját és vizet a helyiek, és alapvetően boldogok is, de azért na. Nem feltétlenül így kéne ezeknek a gyerekeknek sem felnőniük, ha lenne igazság a földön…” 

A teljes bejegyzésben még sok más is van, érdemes elolvasni. 

A jövő már elkezdődött avagy mindeközben Svájcban

Szóval miközben Zanzibárban a gyerekeknek egyetlen toll is hatalmas boldogságot okoz, Svájcban megrendezték a második digitális napot. Témája az volt, hogy az élet különböző területein (oktatás, egészségügy, mobility, lifestyle, munka 4.0, média/híradás és "my data") mindez milyen változásokat hoz. A Svájc és más blog beszámolója.

“A program részeként bizonyos kórházakba szabad bejárás volt ezen a napon, ahol betekintést engedtek a látogatóknak abba, hogy már ma milyen módon segíti a digitalizáció az orvosok munkáját. 

Az ETH Zürich, a világ legjobb egyetemeinek egyike, speciális programozó workshopot tartott. Az iskolák számára videó versenyt tartottak abban a témában, hogy hogyan változtatja meg a digitalizáció a munka világát. És a sort még folytathatnám. (...) 

Én a zürichi főpályaudvaron futottam bele a rendezvénybe, ahol egy nagyszínpad, egy beszélgető stúdió és számos cég standja töltötte be a nagy csarnokot. iPad-ek, augmented reality szemüvegek, app-ok, robotok mindenfelé. 

Az egyetlen papíros megoldással dolgozó cég a PwC volt, akik az érdeklődést mutató látogatókat meginterjúvolták arról, hogy hogyan látják a jövő munkahelyét 2030-ban, válaszaikat pedig színes post-it cetlikre írták fel, majd végül egy nagy falra ragasztották őket. 

Ezt megelőzően már a világ 5 országában (Anglia, Kína, USA, India, Németország) 10.000 ember megkérdezésével végeztek egy felmérést a témában. 

Ebből kiderül, hogy a megkérdezettek 37%-a attól tart, sok hogy állás forog veszélyben az automatizáció miatt, 74%-uk már most tanul új dolgokat, hogy a jövőben is találjon majd munkát, 60%-uk véli úgy, hogy csak keveseknek lesz stabil, biztos munkahelye, 73%-uk szerint pedig a technológia sosem fogja tudni teljesen kiváltani az embert. (...) 

A zürichi főpályaudvaron zajló pódiumbeszélgetésekről és egyéb rendezvényekről élő közvetítés volt a Youtube-on, a Blick am Abend nevű ingyenes bulvárlap pedig aznapi számát a digitalizációnak szentelte. 

Különlegessége ezen kívül az volt, hogy egy "augmented reality" (AR), magyarul "kiterjesztett valóság" app letöltésével további tartalmak (videók) voltak elérhetők a mobiltelefon segítségével az újságból." 

Ebben az esetben is érdemes az egész posztot elolvasni, itt teheted meg. 

Esőisten siratja Atebubut 

Végül a kontraszt kedvéért ismét térjünk vissza Afrikába, egészen pontosan Ghánába Uncle Joe és blogja segítségével. Nem akármilyen út várt a szerzőre...

“Bár még a sötétben nyúltam a villanykapcsoló felé, a hangokból felismertem, hogy Eső Isten siratja Atebubut. Újabban rengeteget sírt, ez betudható annak, hogy vagy látja a világ mivé lesz és emiatt szomorú, vagy az esős évszaknak. 

Bepakoltuk a hétre elég cuccot, közben rendesen szarr... bőrig áztunk. Maradt azért annyi hely a kocsiban, hogy bőven elférjek, hála az alacsony sofőrök istenének. Gurultunk a kapu felé, Mick hívta a rádiós szobát, jelentette, hogy mozgunk. (...) 

Néha feltűnt az út szélén egy-egy jobb sorsra érdemes teherautó, kiégett személyautó, ilyesmi, egyet még sikerült is elkapnom. Hihetetlen látni azt, hogy milyen gyorsan visszaveszi a területét a természet. (...) 

A friss esővíztől duzzadó tavacskákban, patakok mentén mindenütt lányok, asszonyok mostak. (...) 

A falvakban vigyázni kellett a kecskékre, azok mindenütt ott ugrabugrálnak, jönnek-mennek, vagy épp fekszenek az aszfalt közepén. Legtöbbször nem hajlandók tudomásul venni azt, hogy a nagyhangú és bűzös négykerekű állatok bizony képesek kivasalni őket, aminek a vége kecskevacsora (vagy kecske vacsora?) szokott lenni, gondolom én. (...) 

Viszonylag hamar elértük a Volta-tó partján fekvő városkát, Yejit, ahol a kompot kellett elcsípnünk, és mire észbe kaptunk, már fel is tűnt a tó. Lezötyögtünk a partra, így még épp láthattuk, ahogy az egyetlen komp elhúz a túlsó part irányába. Nagyszerű, akkor várunk, mint a parton tevékenykedő halászoktól megtudtuk, legalább 3 órát. 

Különben is rossz utcán jöttünk le, a beszállítás nem itt zajlik. Eldöcögtünk abba az irányba, mellettünk kenyeret és apróságokat árultak a jövő-menő népeknek. (...) 

Mindenki előszedte a piknik kosarát (kajás hátizsák, szatyor, mifene) és amit csak tudtunk, adtunk a lányoknak, akik boldogan húzódtak félre. Még láttuk, ahogy nagyobb legények körbeveszik őket és kicsavarják az almát, kekszet a kezükből. 

Persze nem lehettek 10 m-nél messzebb, így gyorsan rendet raktunk, minden visszakerült oda, ahova való, a lányok boldog mosollyal nyugtázták ezt. 

Mi pedig vártunk. Aztán vártunk és vártunk és vártunk. 

Majd még tovább vártunk. (...) 

És vártunk... Lassan előkerültek az ebédek, nekem még maradt egy kis Rákóczim, azt végeztem ki, igaz, csak kukorica kenyér jutott mellé, de ha az van, hát az van. :) 

És akkor föltűnt két jégkrém árus, és a közben népesre növekedett gyereksereget látva (a hír, hogy itten akár potya kaja is lehet, úgy tűnik gyorsabban terjed, mint egy komolyabb járvány, vagy ilyesmi), gondoltam egyet: vettem 20 darab jégkrémet. 

A hírre egy pillanat alatt megtöbbszöröződött az állomány, hogy honnan kerültek elő, rejtély. Sorba állítottuk őket, de hiába hirdettem ki azt, hogy csak az kap, aki 1 m alatt van, nem apadt a nép. 

Végül a sofőrünk vette kezébe a dolgokat, elvágott minden jégkrémet ketté és úgy már elképzelhető volt, hogy jut mindenkinek. 

Elindult az osztás katonásan, a kicsik boldog örömmel futottak el a szerzeményükkel a kocsik mögé. Ahol aztán odaadták azt egy nagyobb gyereknek, és rohantak vissza másikért. na azért ezt ilyen rövid idő alatt leszervezni... Ügyes! 

Persze a sofőrünk, és a magukat önkéntes jégkrémosztó specialistának kinevezett helyi felnőttek ezt kiszúrták, és véget vetettek az ilyesfajta biznisznek.” 

Aztán egy idő után megjött a komp is, de hogy akkor mi történt, azt már az eredeti bejegyzésben olvashatjátok el.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.