Vannak helyek az ember életében, melyek azonnal „bekattannak”, rögtön otthon érzi magát és akkor már elég nehéz elszakadni. A helyzet akkor különösen érdekes, ha ez az adott hely a világ másik felén van – például Anita esetében Vietnámban. Ahová eredetileg csak 3 hónapra ment volna, most viszont már fogalma sincs, meddig marad.
Magyarország kívülről – új sorozat a Határátkelőn! Milyennek látod Magyarországot egy másik országban élve, mennyit változott az elmúlt években és miben? Írd meg a véleményed a hataratkelo@hotmail.com címre!
„Évekkel ezelőtt álmodni sem mertem volna arról, hogy ide sodor majd a szél, aztán felgyorsultak az események. Először csak három hónapot terveztem maradni, de azóta már visszatértem, és csak a Jóég tudja meddig maradok.
Sosem voltam Európán kívül, és nagyon féltem a hosszú repüléstől. Nem is gondoltam arra, hogy egyedül leszek a világ másik felén, inkább izgatottan vártam az új élményeket.
Április végéig még egy irodában dolgoztam, aztán májusban elrepültem Hanoiba. Eredetileg három hónapot terveztem itt maradni Vietnámban, beköltöztem egy úgynevezett „Homestay”-be, ahol több házizsákos utazóval együtt vietnámi diákokat tanítottunk angolul.
A Workaway oldalon bukkantam rá a lehetőségre, és miután éveket dolgoztam a számítógépen, rettentően vágytam arra, hogy emberekkel foglalkozhassam, hogy taníthassak. Nem voltam biztos benne, hogy menni fog, de tudtam, hogy akarom és mindent megtettem azért, hogy sikerüljön.
Kezdeti kultúrsokkok
Megérkezés után azért ért egy kis kultúrsokk, de a tanárok és diákok kedvessége segítőkészsége meggyőzött arról, hogy itt kell maradjak.
Emlékszem, amikor beszálltam az autóba a reptéren és az úton bámultam kifelé az autóból. A Hanoi reptértől körülbelül fél óra autóút volt az új otthonom. Úgy éreztem, mintha egy másik bolygóra érkeztem volna.
A sok motoros az utcán nem lepett meg annyira, de az a sok rakomány, amit egy motorra fel tudnak pakolni, na az igen! Nem beszélve arról, hogy itt négyszemélyes egy motor, és néha olyan anyukát láttam, aki bal kezében a kisbabát tartotta, jobb kezével meg a gázt húzta.
Aztán ott vannak azok, akik szekrényt, másik motort, vagy tv-t szállítanak a motoron, de azok sem kispályások, akik oldalt ülnek a motoron utasként és közben mobiloznak.
A motorosoknak a piros lámpa sokszor csak „javaslat”, vagyis sokan nem is foglalkoznak vele. Az index egy feleslegesen villogó valami, arra kanyarodnak amerre a fejüket fordítják épp vezetés közben, vagy a kezükkel indexelnek, mint nekem tanították régen a biciklizésnél.
Aztán ott voltak az utcai borbélyok a fához szögelt tükrökkel, előtte műanyag székkel, mosolyogva várva a következő kuncsaftot. Csak bámultam kifelé az autóból, és mindenről fényképet akartam csinálni, de aztán nem csináltam, mert annyira belefeledkeztem a bámulásba.
Túlélni egy utcai átkelést
Az első napon délután elhívtak egy kávéra, akkor szembesültem a motorosokkal igazán „élőben”. Nem állnak meg, nem lassítanak, dudálnak, menj arrébb!
Az egyik tanár segített át az úton, tehetetlen voltam, leblokkoltam, ő kitartotta a kezét oldalra, én lassan lépkedtem mellette, ő pedig közben magyarázta nekem, hogyan kell átkelni az úton!
Lassan, egyenletes tempóban, és akkor kiszámolják körülbelül hol leszel, mire odaérnek, aztán kikerülnek. Nagyon fontos, hogy ne legyen hirtelen irányváltoztatás, sebesség változtatás, ne kezdjünk el futni, ha már félúton vagyunk, mert arra nem számítanak.
Na abban a pillanatban majdnem rosszul lettem, mert imádok sétálni, itt pedig úgy tűnt az úton sem fogok tudni átkelni. Konkrétan a harmadik, negyedik nap környékén sikerült egyedül átmennem az úton, az egyik legnagyobb sikerélményem volt akkoriban.
Tömegközlekedés helyett Grab
Gondban voltam a közlekedéssel is, mert tömegközlekedés konkrétan nem létezik, vannak buszok, de néha a helyiek sem tudják hol áll meg a busz, illetve szinte senki nem használja.
Annál inkább népszerűbb a Grab, ami olyan, mint Európában az Über, csak itt konkrétan motorost rendelsz (lehet autót is, de a motoros népszerűbb), jön egy plusz sisakkal és elvisz, ahová szeretnél menni.
Az applikáció egyszerűen használható, van olyan opciója is, ami lefordítja az üzenetet vietnámiról-angolra, vagy fordítva, de ha a motoros felhív téged, hogy hol vagy, jobb, ha keresel valakit, aki beszéli a vietnámi nyelvet.
Amikor erről tudomást szereztem, még szomorúbb lettem. Hogy fogok bemenni a városba? Eleinte embereket szereztem, hogy beteljen egy autó, és négyfelé osszuk az árat, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ezzel semennyi önállóságom nincs és nem is lesz.
Előbb-utóbb el kellett fogadnom, hogy motorra kell ülnöm, bár sosem ültem még motoron, féltem attól, hogy egy idegen vezeti a motort, tartottam a sok őrült motorostól.
Valahol a második hét körül történt, hogy az egyik tanárral megbeszéltük, elmegyünk az edzőterembe. Összeszedtem, ami kell, és akkor láttam, hogy tolja ki a motort az utcára.
„Motorral megyünk?” - kérdeztem. Elmosolyodott, csak annyit mondott: „Mi mással mennénk”. Egy amerikai lány volt, nem tudtam, mennyi tapasztalata van, de megengedte, hogy szorosan átkaroljam.
Ezután kezdtem el használni a Grab applikációt, és lassan beleszoktam a motorozásba. Azóta már magam is vezettem, jelenleg pedig egy motor bérlésén gondolkodom.
Az itteniek szerint jogosítvány nem szükséges, ezt megerősíteni nem tudom, a nemzetközi jogosítványom érvényes kismotorra is, így konkrétan én itt kilógok a sorból.
Amikor egy kirándulás alkalmával az egyik vietnámi ismerősömet megállította a rendőrség, csak annyit láttam, hogy már tették is a motort a rendőrségi kisteherautóra.
Nem volt jogosítványa, de nem aggódott, fél órával később és tíz dollárral szegényebben már ugyanazon a motoron ült, és mintha mi sem történt volna, haladtunk tovább a vízeséshez.
Inkább magas, mint széles házak
Azért az első pár nap után már kíváncsi voltam a környékre, elmentem sétálni. A házak itt teljesen mások voltak, nem túl szélesek, de elég magasak, később azt hallottam, hogy a föld négyzetméter alapján fizetnek adót, ezért építkeznek inkább magasságra, mint szélességre.
Ami feltűnően hibás volt, az a kábelezés, később rájöttem, hogy Dél-Kelet Ázsiában mindenki egymástól tanulja a kábelezést, vagyis hasonló mindenhol. Ha valamelyik kábel elromlott, csak oda helyeztek egy újat, aztán a végén ott volt vagy tíz-maroknyi.
Néha a motoron ülve lelógott egy az útra, olyankor mindenki lehajolt, mert senki nem tudta, hogy abban van-e még áram.
A (túl) kedves helyiek
A helyiek mindenhol kedvesek voltak velem, néha túlzottan is. Olvastam arról, hogy milyen vendégszeretőek, de az elejétől fogva úgy éreztem, mintha valami híres ember lennék.
A kávézóba belépve mindenki rám nézett, köszöntek, hozták a ventillátort, helyet csináltak nekem és a laptopomnak, úgy szólítottak, hogy „Madame”. A belvárosban odaszaladtak hozzám, hogy képet készítsenek velem, volt, hogy egy ötfős társaságból mindenkinek kellett egy fotó velem, plusz egy a csoporttal együtt is.
A boltban egyszer két nő meglátott, szinte eldobták a bevásárlókosarat, hogy elővegyék a telefonjukat, ők különböző háttérrel (zöldségek, gyümölcsök), pózban szerettek volna velem fényképezkedni (egyszer a bal, majd a jobb oldalamnál), majd eltűntek.
Később megkérdeztem a diákjaimat, miért szeretnének velem fényképet a helyiek, erre azt válaszolták azért, mert hullámos a hajam.
Az, hogy sokszor a figyelem középpontjában lehettem, erősítette az önbizalmamat, ennek hatására elég komoly személyiség fejlődésen mentem keresztül, erősödött bennem a pozitív életszemlélet, és sok dolgot mertem megcsinálni, amit előtte nem.
Lassabban gyógyuló sebek
Amire talán a legkevésbé számítottam, az a sebek gyógyulásának ideje volt. Egyszer megégettem magam Hanoiban, teljesen kicsi égés volt, le is fertőtlenítettem, de begyulladt.
A meleg miatt nem lehetett elkerülni az izzadást, a legkisebb seb is elfertőződött. Néhány blog segítségével pakoltam be, így volt nálam minden, ami kellett sebtisztításhoz. Sokat kellett a sebet fertőtleníteni, és nagyon odafigyelni rá.
Később Vung Tau mellett a strandon elestem, lett a térdemen néhány karcolás, szaladtam az elsősegély-dobozért. Hiába fertőtlenítettem azonnal, mire néhány óra múlva hazaértünk, már piros volt, majd másnapra el is fertőződött.
Három napig kellett napi kétszer kitisztítani, és nem mentem ki a házból, így gyógyult be a seb. Mivel otthon egy karcolásra legyintek, nem is gondoltam arra, itt mennyire másképp gyógyul egy seb. Ezt egy életre megtanultam, és amikor otthon megkérdezték mi a legfontosabb dolog, amit magammal hoztam, akkor azt válaszoltam a sebfertőtlenítő.
A munkáról
Miután a második héten kaptam egy haladó angolos csoportot, minden nap órákat töltöttem azzal, hogy óraterveket készítettem. Biztos akartam lenni abban, hogy a diákok tanulni fognak tőlem, és jó tanár szerettem volna lenni.
Habár a tanárok önkéntesek voltak, és a tanításért cserébe szállást, háromszori étkezést kaptak, a diákoknak fizetniük kellett egy havi összeget, ami nagyjából 50-60 ezer forint körül mozgott (az átlagkereset Vietnámban 367usd, ami körülbelül 100 ezer forintnak felel meg).
Miután több diák is elmondta, hogy mennyit spórolt, hogy ide beköltözhessen, még inkább úgy éreztem, hogy helyt kell álljak. A házban legalább 30-an laktunk, és nyolcan voltunk egy szobában, az együtt töltött bulik, programok teljesen elfelejtették velem ezt.
Hanoiban hat hetet laktam, a hétvégéimen elutaztam a leglátogatottabb helyekre, és felfedeztem az ország északi részét. Beleszerettem a Ha Long öbölbe, SAPA hegyeibe, a Cat Ba szigetbe.
Az utazást legtöbbször busszal oldottam meg, a diákjaim mindig segítettek megvenni az olcsó jegyeket. Nemcsak a tanárok közül, de a diákjaim közül is többen a barátaim lettek, ketten egymásba szerettek és meg is hívtak az esküvőjükre, ami a jövőhónapban lesz.
Hátizsákos túra dél felé
Hanoi után eldöntöttem, hogy Ho Chi Minh városban is szeretnék tanítani, elindultam egy kéthetes hátizsákos túrára északról délre, 1772 km-t tettem meg busszal, vonattal.
A következő útvonalon utaztam: Ninh Binh - Phong Nha Ke Bang - Hue - Hoi An - Da Lat - Nha Trang. Ez nem volt az eredeti tervemben, de a diákok annyit meséltek az országról, hogy minden részét látni akartam.
Mivel a legtöbb hostel 3-7 dollár (800-2000 Ft) körül kínált ágyat reggelivel, az éjszakai buszok pedig 1-3 ezer forint körül mozogtak, úgy gondoltam, ebbe belevágok.
Minden helyhez hihetetlen élmények fűznek, Ninh Binh-ben béreltem egy motort, és indultam el egyedül felfedezni a környéket. Phong Nha volt az a hely, ahol a legszebb barlangokat láttam, „bölényegeltem”, ahol sárban úsztam és kipróbáltam a zipline-t.
Da Latban elmentem egy canyoning túrára, ahol szikláról ugrottam, meg vízesésbe, minden olyan, amit most sem értek, hogyan mertem megtenni. Az úton rengeteg túrázóval találkoztam, akik Kambodzsába tartottak. Akkor már tudtam, hogy nem Ho Chi Minh lesz a végállomás.
A kéthetes túra után beköltöztem ugyan a Ho Chi Minh városi Homestay-be pár hétre, de már kezdtem is tervezni a következő utamat. Továbbra is tanítottam, itt már kész óra terveim voltak, és nagyon szerettem kész anyagból dolgozni.
Többször is megköszöntem magamnak azt a sok időt Hanoiban, amit az óratervek készítésével töltöttem. Itt már annyira megszerettem a tanítást, hogy eldöntöttem, bizonyítványt is szerzek róla, így néhány héttel később, amikor a repülőn ültem Kambodzsa felé, már képesítésem is volt arra, hogy később visszatérve Vietnámba angolt taníthassak.
Kambodzsában három hetet töltöttem, ebből két hetet egy gyönyörű szigeten önkénteskedtem, ahol többen is kértek a helyi khmer lakosok közül, hogy tanítsam őket angolul. Kambodzsa után Bangkokba mentem és pár hétre hazarepültem.
A visszatérés
Egy hónapja jöttem vissza Ázsiába, körülbelül egy hete Ho Chi Minh városba. Nem tudom meddig maradok, és hova sodor ezután a szél, de továbbra is csak izgatottan várom, mi vár rám.
Tegnap egy általános iskolában voltam helyettesítő tanár, ami hihetetlen élmény volt. Habár az iskolában egy táblatörlő volt minden tanteremre, egy teremben negyven-ötven diák ült, a nyolcadikosok nagyon aranyosak voltak, és mindig mosolyogtak rám. Mind ismerik a Rubik kockát, most már pedig azt is tudják, hogy az Magyarországhoz köthető.”
Ha szívesen olvasnátok még Anitától, azt itt megtehetitek.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek