Az óceánjárós munka sokak számára jelenti az első lépést a határátkelés felé. A mai poszt azért is különleges, mert szerzője négy éve keresett meg segítséget kérve, és akkor megígérte, hogy majd megírja, sikerült-e eljutnia egy hajóra és milyen tapasztalatokat szerzett. Nos, sikerrel járt, most pedig következzen a 2014 elején beígért poszt.

Egy tárgy - egy sztori. Új sorozat a Határátkelőn! Részletek lejjebb!

A kép illusztráció

„Négy éve kerestelek meg segítséget és a korábban már hajós munkát végzők elérhetőségét kérve. Tőlük akartam tanácsot kérni, hogyan készüljek fel a hajós életre. Jelzem azóta túljutottam a tűzkeresztségen, ledolgoztam négy szerződést, és ahogy ígértem, most megírom a tapasztalatomat. 

Mielőtt elkezdeném, ezúton is köszönöm az elérhetőségeket, sokat segítettek nekem anno. Elég macerás volt a feljutás, a vízum, orvosi vizsgálatok, és egyéb papírok beszerzése, de szerencsére nagy baj nem volt, csak türelmesnek kellett lennem. És persze a bizalmat megszavazni, másfél évnyi félretett pénzt kockáztatni. Nem volt egyszerű, de sikerült. 

Dióhéjban a kezdetek 

Másfél éve dolgoztam már egy gyárban sormunkásként. Akkor még magyar viszonylatban jól kerestem, a munka nem volt annyira megerőltető, munkásszállón laktam két másik munkatársammal. Szerényen éltem, szorgosan raktam félre, közben tanultam a nyelvet. 

Aztán ahogy telt az idő, lassan észrevettem, hogy a termelés ugyan lassan nő, de a fizetésem már nem. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy ideje munkát váltani. 

Jött a hajó 

Külföldre szerettem volna kijutni, mert úgy láttam, Magyarországon ismeretség nélkül nem nagyon fogok előrébb jutni. Ha másik munkát vállalok, azzal sem jutok előrébb. 

Végül láttam az interneten egy hirdetést, hogy óceánjárókra keresnek segédpincéreket. Elmentem, felvettek. Innentől indult életemnek egy új fejezete, és ekkor léptem kapcsolatba veled is. 

Papír papír papír 

Sajnos a beosztásom elég szerencsétlen volt, így a szükséges papírok beszerzése döcögősen haladt. Aki hajóra akar kimenni (főleg ha az USA-ba tart), annak szükséges egy vízum (C1/D), a szükséges orvosi vizsgálatok, oltások, erkölcsi bizonyítvány megléte.

A problémát tetézte, hogy az orvosi vizsgálaton az orvos engem még külön pszichológushoz küldött, mert úgy találta, hogy szuicid (öngyilkossági) hajlamaim vannak. Nem tagadom, van bennem egy kis magyaros panaszkodási hajlam, de ez inkább realizmus, mint pesszimizmus. Sosem próbáltam magam megölni. Nem értettem. De a pszichológus átengedett. 

Szóval az állásinterjú után fél évvel végül bejelentettem a HR-nél, hogy leszámolok a cégnél, indulok hajózni. 

Utazás 

Izgultam hogyne! Életemben akkor repültem először, és akkor voltam igazán külföldön is. Magyarul minden tapasztalat nélkül indultam útnak. Emlékszem a párizsi Charles de Gaulle reptéren majdnem lekéstem a Miamiba tartó gépemet, 15 perc alatt rohantam végig ki tudja hány terminálon a gépemig. Az utolsó pillanatban jutottam fel. 

Miamiban pedig egy időre elvesztettem az útlevelemet is! Az egyik porter (csomagmozgató) találta meg és adta vissza, addigra már-már idegbaj környékezett. 

De hogy hogy nem, valahogy mindig úgy alakult, hogy túljutottam a nehézségeken, és sikerült elérnem a célomat. Valaki ott fent nagyon vigyázz rám. :) 

Aztán Miamiból átutaztam Tampába (egy város Florida nyugati partvidékén), és elkezdtem hajózni. 

„Mi akkor fejezzük be, amikor vége a szerződésnek” 

Aki hajón akar dolgozni, az készüljön fel, hogy sokat fog dolgozni. Még annál is többet. Nem ijesztgetni akarok senkit, de ez a realitás. Közepesen nehéz fizikai munka általában, ha a hajó éttermi részében dolgozik az ember. 

Kb. 10-14 óra naponta. Minden nap. Nincs megállás. Ha offja – „szünnapja” – van az embernek, akkor az azt jelenti, hogy délben, mikor kiköt a hajó, lemehet néhány órára. Ennyi és nem több. 

A folyamatos terhelés miatt egész idő alatt elég ingerült az ember, kialvatlan, fáradt. Nem csak fizikailag, pszichológiailag is megterhelő. Minden egyes másodperced be van osztva 6-10 hónapon keresztül. Nagy fegyelmet kell tartani. 

Mosolyognod kell a vendégekre, akik vagy eszméletlenül buták vagy bunkók tudnak lenni veled. Szóval, ami a vendéglátásban szokott lenni probléma, de azt itt helyezd annak a köbére. 

A szabályok szigorúak. A legkisebb hibáért is nagy büntetést lehet összehozni. Természetesen igyekeztek ezeket rugalmasan kezelni a vezetőség részéről, de van, amit nem lehetett elnézni. 

A hajón élsz, az az otthonod, az a munkahelyed. Vele együtt élsz. Ott van lehetőség neked is kikapcsolódásra, pihenésre. Már ha van időd. Volt úgy, hogy két hétig a napot nem láttam, a hajó gyomrában éltem. Egyszerűen olyan volt a beosztásom. 

Mivel a legénység tagja vagy, neked is részt kell venned a kötelező gyakorlatokon, egy idő után pedig adnak neked valamilyen feladatot. Nekem az utolsó két szerződésemben már a mentőcsónakom másodkapitánya (2nd coxswain) voltam, vagyis nekem kellett a mentőcsónakot vezetnem, a legénységet irányítanom szükség esetén. 

Nagyon utáltam, mert nagy volt a felelősségem és semmit nem kaptam érte, de legbelül büszke is voltam, és a mai napig az vagyok, hogy tudtam kezelni. 

Jellemző, mikor végeztem a nappal, akkor mondtam az egyik magyar kollégámnak, hogy befejeztem a napot. Ekkor ő mondta: „Te csak szünetre mész. Mi akkor fejezzük be, amikor vége a szerződésnek.” 

Ez az egy mondat nagyon beleégett a memóriába. Igaza volt. 

Paisano business 

Egy nagyon nehéz második szerződés kezdtem bele a harmadikba. Igyekeztem feljebb kerülni, de ekkor realizálódott bennem az a beteg rendszer, ami Magyarországon is működik. „Paisano business”-nek hívták. Magyarul az „urambátyám” rendszer hajós megfelelője. 

A hajók éttermi része rendkívül hierarchizált. Legalul vannak az assisstant waiterek, akiket én csak futároknak hívok. Ők dolgoznak a személyzeti étkezőkben, szobapincérek, illetve este a büfékben dolgoznak. 

Innen feljutni könnyű, mondhatni nyomják felfele az embereket. Nem csoda, mert a következő szint az egyik legnehezebb. Assisstant team waiter leszel, vagyis segédpincér. 

Két dolgod van: rohanj, és cipekedj! 10-14 órában. Rendkívül megerőltető, unalmas, monoton, és ráadásul a management előszeretettel rúg beléd minden második órában valamiért. A legkisebb dologért is. Ehhez járul egy megalázóan alacsony fizetés (erről egy kicsit később). Éppen ezért sokan lemorzsolódnak itt. Szinte mindig emberhiány van. 

A következő szint már nem egyszerű. Az lenne a rendes pincér, európai ember számára már jó fizetéssel. Azonban itt lép be az előbb említett paisano business. Hajós nyelvben a paisano amolyan honfitársat/bajtársat jelent - meg a feketék gúnyneve -, vagyis az előrelépésed nagymértékben attól függ, mennyire vagy jó viszonyban a menedzsmenttel. Ez persze többféle módon lehet elérni. Azokon a hajókon, ahol én voltam, a lányok sorban haladtak a főmufti kabinjába. Gondolom, nem sakkozni. 

Az akkori barátnőmnek is felajánlották, hogy felejtsen el engem, vegyen egy üveg bort, menjen a kabinba. Cserébe lehet főpincér. 

A fiúk eszköztára egy kicsit másabb ugyebár, de meg tudom említeni, hogy az utolsó szerződésemeben, a food manager meleg volt… 

Az officerek - akik jórészt olaszok – előszeretettel válogattak a lányok között. Megtehették, mert befolyásuk volt, a lányok meg reménykedtek, hogy segítenek nekik később. Vagy eljutni az Unióba házasság révén, vagy csak feljebb jutni a ranglétrán. 

Ezért sokan kettős életet élnek. A hajón van egy szeretőjük, otthon családjuk, gyerekük. Ha a család jött látogatóba a hajóra, addig a leányzó meg elbújt. Néha voltak botrányok ebből. 

Akkor most megéri? 

Sokan kérdezték már tőlem, hogy mennyi az annyi? Sokan tudják, hogy sokat kell dolgozni, de a cég mindent áll, lehet félrerakni. Tegyük ezt most egy kicsit helyre! 

Tudni kell, hogy a fent említett assistant team waiter pozíciótól kezdve nincs fix fizetés. A hajóút végén a vendég dönti el, hogy megadja nekünk az ún. „gratuity”-t, amit magyarul, azt hiszem, szervízdíjként lehet fordítani. Ha elégedett a vendég megadja, ha nem, akkor hoppon maradt a dolgozó. 

Volt úgy, hogy a szerencsétlen főpincér csak 300 dollárt kapott két hétre, de ugyanez megtörtént egy román segédpincérrel is. Ott viccelődtünk szegénnyel, hogy ezért a pénzért Magyarországon is dolgozhatsz. 

Az ATW pozícióban maximum olyan 1600-1800 dollárt lehet összekaparni tapasztalatom szerint havonta. Ezért a pénzért viszont mindennap dolgoztunk napi 10-14 órát. 

Ha átlagban veszünk 12-t, megszorzod napok számával (kb. 30), és elosztod a kapott összeget a fizetéseddel, megkapod az órabérünket. Látni fogod, hogy ez annyira nem nagy szám. Ezt a pénzt nyugaton simán meg lehet keresni feleannyi munkával is, igaz itt ennek 90-95%-át félre tudod rakni. Igaz ezért dolgozol is. Valamit valamiért. 

Ezért szolgál rengeteg délkelet-ázsiai ember a hajón, mert náluk havi 500 dollárból szépen meg lehet élni, itt meg összejön már legalul is 900-1200 dollár. Nekik marhára megéri. Nekünk európaiaknak, igazán a pincér pozíciótól lehet jól keresni. Ott már megvan a 2000-2500 is, és nem dolgozik annyit, mint egy ATW. De addig eljutni… 

„Nálatok laknak-e állatok?” 

Néhány szót a vendégekről. Vagy inkább állatokról. Na jó nem mind. Vannak rendes emberek közöttük, de sajnos a nagy részük nem volt ilyen. 

A cégem hajói all inclusive kategória volt, vagyis annyit fogyaszthatsz, ami beléd fér. Csak a prémium ételért, az alkoholért, illetve az üdítőért kellett fizetni (ha az éttermi részt nézzük). 

Szóval ha csak az alapszolgáltatást veszik az emberek igénybe, marha olcsón ki tudnak jönni belőle. Itt jönnek képbe az ún. ingyenélők, aki nem adnak szervízdíjat, de élvezik a vendéglátást, az étteremben csak limonádét, jeges teát, vizet kérnek. Meg kaját tornyokban. 

A hajóút végén meg sorban állnak a vevőszolgálatnál valamilyen panaszt benyújtani, hogy ne fizessék a szervízdíjat. 

Minden rasszizmus nélkül állítom, nagy részük paisano (fekete) volt, vagy „fehérkártyás” nyugdíjas. 

Ezért nagyon népszerű a hajózás az USA-ban. Nagyon sokan nem is szállnak már le a hajóról, hanem csak élvezik a „vendégszeretet”. Említettem, hogy zabálnak kétpofára? Mert amit ott láttam, evésnek nem nagyon tudom nevezni. Láttam olyat, hogy 30 éves a delikvens, és az evőeszközt nem tudja normálisan megfogni. 

Ahogy korábban említettem, főleg a nyugdíjasok és a paisanók szeretik. Olcsóbb nekik hajózni, mint otthon lakni. Főleg ha már rendszeres „hajósok”, akkor rengeteg kedvezmény jár nekik.

Volt néhányuknak vicces, egyben szánalmas szokásuk. A nagy kövér amerikai jön, leül és kirakja a domborodó hasára a fehér/szürke kártyát (ez jelzi, hogy már sok napot hajózott), és várja, hogy a dolgozó/manager odamenjen, és lesse minden kívánságát. 

Aki vendéglátózik, tudja miről beszélek. 

Egy másik morbid szokásuk az volt, hogy az emberek meghalni jöttek hajóra. Állítólag volt valami kitétel a biztosításukban, ha hajón hal meg az illető, akkor extra pénzt kap a családja. Hogy ebből mi az igazság, azt nem tudom, de az első szerződésemben meglepően sok félholt ember szállt a hajóra, és nem mind hagyta el azt élve. 

Elég volt! 

Az egyik oka, amiért elhagytam Magyarországot, az „urambátyám” rendszer volt. A mai napig gyűlölöm. Nem egy embert láttam, aki majdhogynem belerokkant már a munkába, jól is végezte, de nem tud előre jutni, mert nem áll közel a főnökhöz, vagy nem nyitja szét a lábát. 

A negyedik szerződésemben ott már annyira nyilvánvaló volt ez, hogy nem is takarták. Nyíltan tudtuk, mi történt az előléptetésért. Nemegyszer láttam, hogyan suttyognak a főnök után a „jelöltek”. 

Hányingerem volt az egésztől. Az utolsó löketet a Brexit népszavazás hozta. Ekkor mondtam azt, hogy elég, most vagy soha. Befejeztem a szerződésemet, halasztást kértem a következőig, aztán meg sem álltam Angliáig. 

Vissza vagy sem? 

Jelenleg Londonban élek. Elölről kezdtem mindent, ugyanúgy runner vagyok, mint 3 és fél évvel ezelőtt. De nem bánom. Jobban élek. Nyugodtabban. Van szabadidőm. Van életem. 

Magyarországra nem akarok visszamenni. Miért? Nem vagyok hajlandó lehajtani a fejem senki előtt, a hajón sem tettem. Rendes munkával akarok előrébb jutni. 

Lassan fél éve fejeztem be a hajózást. Nem állítom, hogy rossz volt. Rengeteget fejlődtem általa. Kubát leszámítva gyakorlatilag mindenhol voltam a Karib-térségben, gyűjtöttem egy kis pénzt – igaz nem annyit, de tartalékom van – kifizettem a hitelemet, az angolom megerősödött, sőt, a vendégeknek hála, a spanyolt is kezdő szinten beszélem (azóta is tanulom). Jártam több amerikai nagyvárosban (LA a mai napig hiányzik), megismertem egy csomó gondolkodásmódot, kultúrát. 

Volt két tüzem, egy man overboard (ember a vízben) akcióm, végigszáguldoztam robogóval egy mexikói városban, hogy visszaérjek a hajóra, akadt két hurrikánom, egy vihar, és megannyi haláleset. 

Szóval nem unatkoztam. Rengeteget adtam, de rengeteget is adott a hajós élet. Igaz nem pénzben. Nehéz volt, érdekes volt, de nem hiszem, hogy újra próbálnám. Vagy mégis? Lassan befejezném a vendéglátást, és az eredeti szakmámban, fotósként szeretnék elhelyezkedni. Úgy látom, itt a nyugati világban lehetséges. 

Nemrég láttam, fotósokat keresnek óceánjárókra…”

(Fotó: pixabay.com/skeeze)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.