Vannak az ember életében olyan kihívások, melyekre a legkevésbé sem számít, egyszer csak ott vannak, ám utólag sokszor kiderül, hogy az ember éppen ettől érzi úgy, hogy él. Így járt ezzel a mai ajánló egyik szerzője is. Aztán közelebbről is megnézünk egy krakkói esküvőt, végül kiderül, milyen az élet a Himalája kopár hegyei között.

A Nordic Race egy verseny, ahol akadályokat kell venni és lefutni egy bizonyos távot. Ami elsőre egyszerűen hangzik, ám mint Balázs beszámolójából kiderül, ennél azért jóval keményebb kihívásról van szó.

"A felkészülés 

No, nagyon boldog is voltam, mert szerettem volna menni, noha nem voltam biztos benne, hogy megérne ez a story 550 DKK-t, ezért nem neveztem volna magamtól. Nagyjából idáig tartott a boldogságérzet. 

Egy héttel a verseny előtt kötöttünk egy fogadást, hogy ha egy hétig nem dohányzom, akkor ő fizet egy ebédet nekem, ha nem bírom, akkor én neki – erről egy péntek esti sörözés közben egyeztünk meg, mentségemre szóljon. 

Botrányos hét volt, egyszerűen nem voltam motivált, hogy abba hagyjam a dolgot, de ennek ellenére egy teljes hétig le is tettem. Egészen a következő péntek estéig, a verseny előtti napig. 

Akkor ugyanis a cégnél egy rendkívüli esemény volt, mégpedig sörkóstolás. 8 db különböző sört kóstoltunk hármas csoportokban, közben pedig a cégünk CTO-ja prezentációt tartott a sörök összetételéről, gyártásáról, eredetéről, a végén pedig volt egy kvíz. 

Valahogy 4 körül pedig hazakerültem és nagyjából 2 liter víz elpusztítása után úgy éreztem, készen vagyok a másnapi megmérettetésre. Egyébként, hogy kerek legyen a story, nem edzettem igazándiból a verseny előtt nagyjából 1-2 hónapja már. 

A verseny 

Az úton odafele, kissé másnaposan elkezdtem nézni a Nordic Race instagramját, ami a lehető legrosszabb ötlet volt. Telis-tele volt képekkel, ahol emberek gyakorlatilag tetőtől talpig sárosak, véreznek, mintha valami háborús filmet néztem volna. 

Gondoltam, már késő. Délután 13.00 körül érkeztünk meg, addigra már javából ment a verseny és ömlött az eső is. Ahogy letáboroztunk, kezdett átragadni ránk is az érzés, hogy „igen, megcsináljuk, kemények vagyunk”. (...) 

A táv 5 km volt, ha jól tudom 20-30 akadállyal. Nagyon komolyan vettük mindhárman a csapat szellemet, folyamatosan bíztattuk egymást és végig együtt haladtunk. 

Nagyjából 200m-ként volt 1-1 akadály, ami bármi lehetett. Hatalmas súlygolyó felpakolása egy asztalra a sárból, farönk cipelés, kötélmászás, kötélen átmászás, autó kerék cipelés dombon felfelé, betondarab cipelés szofisztikált vaslánccal, de volt, hogy nagyjából 8-10 gyűrűn kellett végigmásznod, na ott sokan elvéreztek. 

Aki nem bírta, vagy leesett, azoknak mindig volt egy „bünti” feladat, ami általában egy kis extra futás volt. Gyakorlatilag mindenhol az út folyamán és az – akadályoknál többen is – álltak különböző önkéntesek akik irányt mutattak, segítettek vagy csak felügyeltek. 

Alapvetően jól vettük az akadályokat, nem voltak nehezek, az igazi kihívás az összetettségben volt. Felemelni egy 60 kg-os golyót, majd hegyen felfelé futni 150m-t, majd felmászni egy kötélen, miután végig cipelted a rönköt az utolsó 10 m-en, akkor egy kósza pillanatban elfoghat az érzés, hogy mintha az összes létező oxigén elfogyott volna a levegőből. Ebben lehet némi szerepe a dohányzásnak. 

Ennek ellenére tartottam a tempót a másik két sráccal, akik rendszeresen edzenek és nem dohányoznak, ami pozitív. Ami tanulság a jövőre, hogy többet kell futni és ezekhez hasonló, összetett gyakorlatokat végezni, mint például Crossfiten. De ne rohanjuk előre. 

Az utolsó előtte akadály volt a mocsár, ahol gyakorlatilag, térdig érő sárban kellett különböző drótok alatt átkúszni, ami néhol olyan közel volt a talajhoz, hogy muszáj volt beletenned a fejed a sárba. 

Egyébként indokolatlanul sok sár volt, nem csak azért, mert kora reggeltől szakadt az eső és délután 3 órára már nagyjából több ezer ember végig trappolt azon a 20 méteren, de könyörgöm, még slagból is engedtek oda vizet, hiszen nehogy ne legyen elég sár. 

„Te Géza, nem elég még itt a sár? – Áhh Józsi, a főnök aszondta engedjük bele vizet”. Whatever. Igazából nincs ezen mit ecsetelni (huh) a képek magukért beszélnek. 

Nekem a fejem itt már nem sáros, mert olyan szinten tele ment a szemem a mocsárral, hogy amint beértem a célba, közel 1,5l vízzel sikerült visszanyernem a szemem világát. 

Az aftermath 

Nyakig koszosan és továbbra is kitartóan szakadó esőben ott álltunk a „tiszta” táskánkkal, hogy na, akkor merre az előre? Kiderült, hogy vikinges eleganciával meg van oldva a „fürdés”. 

Sajnálom, hogy erről nem készült kép, de megpróbálom körülírni. Képzeljetek el egy hatalmas rétet, aminek a szélén van egy 1,5 m magas fal, amire a Pista és Géza rálógatott 5 db slagot, majd átbattyogtak a szomszédba és megnyitották a hideg vizet. Na, ez volt a fürdési lehetőség. 

Úgyhogy ott álltunk, közel 80-100-an, nők, férfiak, néhány fiatal és egy csapat katona, mindenki alsóneműben (bár a sártól nehéz volt megmondani, hogy kin milyen ruhanemű volt) és mindenki várta, hogy sorra kerüljön. 

Na nekem ez volt a legszürreálisabb érzés, teljesen back-to-the-basic. Tehát állunk egy réten, még mindig sárban, mert hogy szakad az eső reggel óta és arra várok 100 vadidegen, közel meztelen emberrel, hogy mindenki előtt elkezdjem a jéghideg vízzel lemosni a mocskot magamról. Kurva jó volt, ha hiszitek, ha nem.” 

Én elhiszem, nem akármilyen élmény lehetett, amiről még többet itt olvashattok, de ami legalább ilyen érdekes, egy csomó fotót is találtok még. 

Krakkói esküvő 

Lengyel, magyar – két jó barát, és ez maximálisan igaz a David a'la Nomad blog szerzőjére, aki egy egy jó barátja krakkói esküvőjén szerzett élményeit írta meg - ahová Varsón keresztül jutott el. 

„Elsősorban azért mert eredetileg nem akartam buszozni Budapestről Krakkóba, olcsó fapados járat viszont csak Varsóba van. Az ötlet jónak is tűnt, és így legalább Varsót is megpillanthattam röviden, de hazafelé végül is csak busszal kellett jönnöm. 

Pénteken délelőtt érkeztem Varsóba. A reptérről könnyen elérhető a város a közvetlen vonattal, amire érvényes a például általam is vásárol 24 órás közlekedési jegy. 

Szállást közvetlenül a központban foglaltam, pár száz méterre a reptérről érkező vonatmegállótól, valamint a Kultúra és Tudomány Palotája. A lakástulaj rendes volt, mert a délután 3 órás becsekkolás helyett már 12-kor elfoglalhattam a lakást, bár kicsit nehéz volt kommunikálni vele és a kulcshoz való hozzájutáshoz (maga a tulaj nem jelent meg, hanem sms-ben elküldte a lépcsőház ajtó kódját, valamint az ajtón lévő kis doboznak a kódját, amiben a lakásajtó kulcsa volt). 

Egy kis pihenés után útra keltem, elmetróztam és gyalogoltam a POLIN – Lengyelországi Zsidóság Történeti Múzeumához, de az idő rövidsége miatt sem ide, sem más múzeumba nem tudtam bemenni ez alkalommal. (...) 

A napot a Kultúra és Tudomány Palotájának kilátó teraszán zártam.(...) 

Az esküvő napja nekem is korán indult, mert már 7.50-kor indult a vonatom Krakkóba. 10.44-kor érkeztem meg, kb. 2 órám volt kicsit sétálgatni, ebédelni, sörözni, és fél 2-re már a Szt. Anna templomnál kellett lenni. 

A templomi szertartás után külön busz vitt minket a Dwor Sierakow-hoz (kb. 40 percre Krakkótól), ahol a lagzi volt. Itt én kértem szobát, amit jól is tettem, mert a sok evés-ivástól elég hamar elfáradtam, valamint reggel korán kellett kelnem, hogy elinduljak a 8.45-kor induló budapesti buszomhoz (amit taxival kellett abszolváljak). 

Nagyon rövid hétvége volt ez, de nagyon jó volt látni a friss házaspárt, akiket még Angliából ismerek." 

A teljes posztot szokás szerint rengeteg képpel itt találod. 

Élet a Himalája hegyein 

Ismét új blog mutatkozik be. A Kalandok a nagyvilágban szerzője fotós, aki a világ sok pontján járt már. Például a Himalájában, ahol a cél az volt, hogy a magasabb vidékeken élő nomád törzsek kultúráját és mindennapi életét fotódokumentálják.

„Chumathangba való érkezésünkkor rögtön szembesültem a szállásunk körülményeivel és hamar rájöttem, hogy ez az út messze nem a kényelemről fog szólni. A település egyetlen vendégháza még csak félig volt kész és a kevésbé esztétikus környezet, bevallom, nem keltett valami jó benyomást. 

Az ebédlő két épületrészből állt: a terem egyik felén volt tető, a másik felén pedig nem. A hiányt csak egy nagy műanyagfóliával pótolták, ami az erős szél ritmusára folyamatosan zörgött. 

A tető nélküli részen volt a főzőpult, ami az egész konyhai felszerelést jelentette. Kukták és egyéb alumínium edények sorakoztak a gázégő mellett. A tulajdonos család foglalkozott mindennel: ők főztek, takarítottak, mostak, mosogattak, ők csináltak mindent. 

A szobám nagyon egyszerű volt, de tiszta és fűtött. Még saját fürdőm is volt, aminek kimondottan örültem. Áram csak 3-4 órát volt naponta, minden este 6 és 10 között, ilyenkor kellett feltölteni mindent: fényképezőgépet, telefont, laptopot, de szerencsére mindig sikerrel jártunk. 

Érkezésünk másnapján hajnalban elindultunk felkeresni a nomádokat. Pontosan senki nem tudta megmondani, hogy hol vertek tábort, csak a magunk és sofőrünk megérzésére hagyatkoztunk. 

Elindultunk az Indus mentén fölfelé. Nehezen és lassan tudtunk csak haladni, mivel az út nagyon poros és köves volt. Sokáig zötykölődtünk, amíg a völgy elkezdett kicsit szélesedni. 

Pár kilométer múlva a völgyben legelésző állatokra lettünk figyelmesek. Tudtuk, ahol pasmina kecskék és jakok vannak, ott lesznek a nomádok is. Megérzésünk nem csalt, a völgyben kissé feljebb megpillantottuk a fehér sátrakat. 

Egy tibeti nomád törzs vert tábort a völgyben ezekre a hideg téli hónapokra. A völgyben még ilyenkor is van némi száraz fű az állatok számára. A Himalája nomádjai időnként vissza-visszatérnek bizonyos helyekre. 

Leginkább sátrakban laknak, viszont egyszerű házakat és karámokat is építenek, amelyeket csak ideiglenesen használnak. A házakat legtöbb esetben kőből építik, vagy vályogtéglából. (...) 

A szűk közösségen belül mindenkinek megvan a feladata. A férfiak és az idősebb fiúgyermekek minden reggel korán kihajtják az állatokat legelni és sötétedéskor térnek csak vissza. 

Az asszonyok reggel megfejik a jakokat és kitakarítják a karámokat, majd napközben a ház körül tevékenykednek. A nagyobb gyerekek feladata a száraz trágya begyűjtése a legelőkről. Az idősek pedig felügyelik a kisebb gyerekeket. (...) 

A gyerekek a hideg ellenére kint játszottak. Egyikük sárkányt eregetett. Az erős szél csak úgy rángatta a házilag készített műanyag sárkányt, a kisfiú meg önfeledtül nevetett. 

Három kisgyerek petangue szerű játékot játszott néhány konzervdoboz tetejével. Egy fehér kő volt a célpont és a konzervtetőkkel igyekeztek eltalálni a követ. Két kislány pedig biciklizett a köves úton. 

A nagyobb fiúk a legelőn egy kistermetű lovat próbáltak betörni. A ló menekülni próbált, de a fiúk túlerőben voltak. A nagy szálló porban a gyerekek nagyon koszosak lettek. A bőrük színe alig volt kivehető, csak a foguk fehérlett amikor nevettek. Igazán boldognak tűntek. (...) 

Mire a nap lemegy a házon kívüli munkákat befejezik. Ilyenkor a családok behúzódnak a sátraikba vagy a házaikba és a gyerekek alvás előtt figyelmesen hallgatják a történeteket, amiket a felnőttek megosztanak. 

Mikor ezek a meghitt családi pillanatok kezdetét vették, mi útra keltünk a szállásunk felé Chumathangba. Ottlétünk alatt minden nap megtettük ezt az utat: hajnalban indultunk a nomádokhoz, sötétedés előtt pedig vissza a szállásra. Napról napra egyre jobban ismertük meg ezeket az egyszerű, de nagyszerű embereket és a kultúrájukat.” 

A teljes posztot itt olvashatjátok el és persze nézhetitek meg a fotókat.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.