Elég nehéz egy héttel a magyar parlamenti választás után nem visszatérni a témára, (vagy lehet, hogy könnyű, de nekem nem sikerült), annál is inkább, mert két elgondolkodtató (és nyilván sokakat vitára ingerlő) posztot is ajánlok ezzel kapcsolatban. Emellett kiderül, hogy létezik-e név nélküli bankkártya (a válasz azért sejthető, az ország talán meglepetés lesz).

(Fotó: Tóth Gergő)

Egy dolog általánosságban látni, miként nyomta az állam az elmúlt években a menekültekkel, Sorossal, civil szervezetekkel (és még sorolhatnánk) kapcsolatos propagandát, egy másik pedig az, amikor az ember egészen személyes és közeli tapasztalatot szerez ennek következményeiről. Így történt ez a Végtelen… talán blog szerzőjével.

„– De te ugye nem fogadsz el pénzt attól az embertől? – kérdezte a 92 éves nagymamám, aki alig lát, alig hall, alig tud menni, de eljutott hozzá a kormánypropaganda. 

– Kiről beszélsz, mama? – kérdem, mert közben nem hiszem el, hogy jól hallottam. 

– Hát arról a Sorosról…- és nem is mer rám nézni, látom, hogy zavarban van, a kedvenc unokájáról azt mondják a rádióban, hogy a nép ellensége. Mégis, mit kell megélnie ennyi idősen? 

– Nem, mama és ráadásul még sosem találkoztam vele. De tudod ugye, hogy az nem igaz, amit a rádióban hallasz? Emlékszel ugye, hogy mivel foglalkozom? 

És elmondom neki megint, hogy mik a civil szervezetek, hogy egy jópár ilyen segít a diabéteszes dédunokájának, hogy egy ilyen művészeti iskolájába jártam annak idején, hogy egy ilyen civil szervezetet alapítottam 22 évesen, ahol a fiatalok találkozhattak egymással, utazhattak és tanulhattak olyanok is, akiknek erre egyedül nem volt esélyük. 

Hogy azóta dolgoztam olyanoknak, akik demokráciát építenek és emberi jogokat védenek, amit egyszerűen régebben, mikor Levi még csak 2 éves volt, úgy magyaráztam neki „mi segítünk azoknak az embereknek, akikkel igazságtalanul bánnak és akiket bántanak”. 

És igen, ezekben a tevékenységekben segítünk a szegény embereknek, a kiszolgáltatottaknak, a betegeknek, a fogyatékkal élőknek, az ártatlanul megvádoltaknak, a megerőszakolt nőknek, a bántalmazott anyáknak és gyerekeknek. 

Sokszor azzal a bizonyos üldözött-mágikus-homályos szóval élve, hogy „jogvédelem”, ami azt jelenti, hogy pereskedünk értük, hogy kiállunk értük akár a mindenkori állammal szemben is. 

Ennyi. Nem annyira bonyolult. Emellett foglalkoztam környezetvédelemmel és fiatalok segítésével. Ez talán csak nem olyan rossz dolog?! 

Mama bólogat, kicsit megkönnyebbültnek látszik, de valójában nagyon feszült. Tudja, hogy a kedves unokája van a politikai célkeresztben. 

Én azért jobban tudom, mint ő, hogy miért is… hiszen minden diktatúrában a civilek az ellenségek, rég tudjuk ezt. Hiszen ők a demokráciát képviselik, ők a csalót kiáltják, mikor a választásokon valaki csal, ők a tolvajt kiáltják, mikor valaki a közvagyont lopja, ők a bírót is átvilágítják, ha diszkriminál és nem követi a törvényt és a rendőrt is feljelentik, mikor ő követ el bűncselekményt. 

Arról nem is beszélve, hogy mindezt hangosan, látványosan teszik, hirdetve, hogy van jogod neked is megkérdőjelezni a rendszert, felállni az igazságtalanság ellen. Totál veszélyes minden kis és nagy elnyomó rendszerre nézve. 

– És mikor költöztök vissza? Mikor látlak titeket újra? – tér a nagyim más kérdéskörre. 

– Mama, mi nem tudunk ide visszaköltözni. Ameddig ez a kormány van, nem tehetjük ezt meg a gyerekeinkkel. – és magyarázni kezdem, hogy mennyire rossz állapotban van az egészségügy és hogy miket tanítanak manapság az iskolákban. 

– De Olaszország?! Az egy nagyon veszélyes hely! Mi történt a múltkor is… 

– Mi történt a múltkor? – kérdezem, mert hirtelen azt hiszem, lemaradtam valami friss hírről. 

– Hát azok a migránsok! Megerőszakolják a nőket éjjel! Kislányom, kérlek, ne menj ki este az utcára – magyarázza, én meg a fejemet rázom. Firenze ezerszer biztonságosabb, mint ez az őrült Magyarország, ahol durva rasszizmus ütötte fel a fejét a kedves Orbánnak köszönhetően. 

– Ne menjetek a tengerpartra, csak ezért könyörgöm - szinte sír egyik nap a telefonban a nagymamám nyáron. 

– Miért ne, mama?! – irdatlan hőség van, miért ne mennénk a tengerpartra? 

– Mert ott vannak a migránsok! 

– Na és? Nem értem? Persze, hogy vannak migránsok, hiszen mi is azok vagyunk… 

– De nem az olyanok, mint ti! – és látom magam előtt, ahogyan rázza a fejét és idegeskedik, hogy már megint miért jövök én ezzel, hogy mi vagyunk a migránsok, amikor én is tudom nagyon is jól, hogy ő kire gondol, itt mi vagyunk az áldozatok és ők a hunyók!!! –  A feketék, a feketék azok! Meg az arabok. Ezek elrabolják a fehér gyerekeket. 

– Miért rabolnának fehér gyerekeket?! 

– Mert annyira utálnak minket, fehér embereket. Kérlek, ne menjetek a tengerpartra, az a pici Oliver is annyira aranyos, nehogy elrabolják! – könyörög és közben én azon gondolkozom, hogyan tudnám megnyugtatni, hogy nem élünk veszélyben, sőt leginkább azt szeretném, ha ideköltöztethetném, a csendes külvárosi Firenzébe, a szupermodern kórház mellé, ahol a többi idős nénivel a parkban sétálgathatna naponta a napsütésben. De milyen messze is van ő ettől?! Milyen messze is van már az ő világa az enyémtől?” 

A teljes történetet itt találod. 

A reménytelenül elveszett Magyarország 

A magyarországi választás persze sok bloggert posztírásra serkentett. Közéjük tartozik a Kolbászkerítésország blog szerzője, Zuzzer is, aki az alábbiakat tette közzé.

(Fotó: MTI/Kovács Tamás)

„Számomra a választások fő hozadéka és eredménye nem az, hogy ismét a fideSS zászló alatt koncentrálódó bűnözőkre szavazott a többség, hanem az, hogy ez az ország reménytelenül és „véglegesen” (mondjuk vagy minimum 20 évre megint) elveszett. 

Most ismét van négy éve a csodás állampártnak, hogy a még meglévő és vegetáló, kritikus hangot megütő portálokkal, újságokkal, civil szervezetekkel, valamint a jogállamiság maradékával is végleg leszámoljon. 

Így aztán végképp nem beszélhetünk majd arról – ahogy eddig sem -, hogy az egyszeri szavazó kiegyensúlyozott információk alapján hozhatja meg a döntését. (...) 

Azt hiszem sokan vagyunk most úgy, hogy nézünk kifelé a fejünkből és nem értjük. Nem értjük, hogyan lehet olyan fundamentálisan másképp látni a világot, hogy olyan eredmény jön ki az országgyűlési szavazás után, mint ami a napokban vált hivatalossá. 

Megmondom őszintén, én azt hittem, hogy az emberek felnőnek a gondolkodásnak hívott folyamat kívánalmaihoz és felelős döntéssel egy kellőképpen kiegyensúlyozott parlamenti populációt hoznak létre, mert tele van a cipőjük az egysíkúsággal. Szarok én arra ki nyer egy választást, de legyen MINDENKI képviselve a parlamentben. (...) 

Ismét csak a töméntelen megválaszolandó kérdés tombol a fejemben, bár azt ne higgyétek, hogy a Lac de Neuchâtelnek megyek miatta, sőt, konkrétan a Ti érdeketekben agyalok néha, mellesleg helikopterről szarom le az egészet, mert térkép nekem e táj. (...) 

Hogy lehet az, hogy a patópálizmus, urambátyámság nem kiirtandó anomália, hanem egy egész „gazdaság” alapja, sőt, úgy merül fel mint követendő példa, etalon? Elios és társai, a királyi vej a te saját lábadon álló feleségével és milliárdokat összelopó, hivatalosan leleplezett és bizonyított bűnügyekkel. (...) 

Milyen ország az, ahol ha valaki felmarkol egy kamerát és mikrofont, megkérdez bármely random járókelőt Sorosról, arab számokról, ENSZ-ről, olyan válaszokat kap, hogy „az ENSZ foglalkozzon a maga országával”, meg „felháborító, hogy Brüsszel be akarja vezetni az arab számokat”, meg „hááát… persze, hogy létezik a Soros György Párt, mer a fidesssz memmonta!”. Milyen gomba van a vízben Magyarországon, ami ezt a masszív idióta réteget kineveli? (...) 

Valamit viszont nagyon tisztán és érthetően szögezzünk le. Nem magában a tényben van a hiba, hogy valaki a politikai paletta szignifikánsan ellentétes oldalára helyezkedik, mint például én. Á, dehogy! 

Szavazni lehet bárkire és bármire, ha van mögötte gondolat, ész és érvek. Nem számít viszont elfogadható indoknak a csordaszellem, a logikátlan cáratyuska imádat (bazme, láttam képeket, filmeket, ahol Jézus képe mellett jobbról Orbi lóg a falon….), a vak politikai hit, a befogott fülű izomagyú ordibálás, az „ezek már loptak eleget, majd most nem fognak”, a nem létezőtől való irracionális félelem, rasszizmus és egyéb hasonló kaliberű alsókategóriás gondolatfoszlányok. 

Értelmes ember utánanéz, miről beszél és nem hagyja magát megvezetni. Nekem pakolhatnak annyi kék plakátot az utak mellé, a netre, a homlokomra direktbe amennyit akarnak. Előveszem az agyam, gondolkozok és vagy elhiszem, vagy nem. (...) 

Nos, a személyes vonzata ennek a nagy magyar nihilnek, hogy a jövőt illető szándékaim egyre tisztábbak. Mondtam már egy párszor, hogy nem kényszer ez a magyarság dolog, most pedig már érzelmileg is távolodok, sőt, egy olyan országban, ami vagy 15 éve van, nem érzem otthon magam. 

Azt hiszem, komolyan el fogok gondolkodni a magyar útlevél leadásán, ha a svájciak bevesznek a klubba. Majd meglátom, soha ne mondd, hogy soha, de most így érzem. Az pedig, hogy a gyerekeim magyar kiejtésének javítgatásával felhagyok, az tuti. Legyenek ők jó svájciak magyar gyökerekkel, ennyi elég is.” 

Ha érdekel a teljes írás, akkor ide kattints!

A névtelen bankkártya 

Végül teljesen más téma, nem is akárhonnan, hiszen az Életünk Mexikóban blogot a latin-amerikai országban Andi és Ádám írja. Legutóbb egy nagyon furcsa bankszámla-nyitás történetét mesélték el.

„Közös bankszámlát akartunk nyitunk, mint férj és feleség, egyenlő jogokkal, két bankkártyával. Angliában ezzel nem is volt előzőleg gondunk, ott ez egy természetes dolog (joint account). Magyarországon nem tudom pontosan, hogyan van, mert soha senkivel nem volt közös számlám. 

Aztán kicsit arculcsapásként ért a tény, hogy itt Mexikóban ilyet nem lehet nyitni (legalábbis ebben a bankban nem lehetett, a többit nem tudom). 

Magánszemélyként vagy két külön számlát nyitunk vagy van egy fő számlatulajdonos (az ő neve van a bankszámlán a kettőnké helyett, csak ő kaphat sms értesítést a tranzakciókról, csak ő kaphat online bank hozzáférést stb.), a másik fél pedig csak „aláíró” lehet. 

Ez kb. olyan, mintha csak meghatalmazásom lenne a számlához, de nem vagyok tulajdonos, ha jól értelmezem. Ezt nem éreztem teljesen fair-nek és rosszul esett ott és akkor. 

Kicsit olyan érzés kerített hatalmába, hogy akkor mint nőnek nem lehetnek egyenlő jogaim, és csak a férj rendelkezhet a bankszámla felett (vagy persze én is nyithatok magamnak egyet, de miért nem lehet egy közös?!). 

Viszont legalább bankkártyát nekem is adtak a számlához, ami ellensúlyozta kicsit a negatív érzéseket. 

Egész fura volt ezt így megélni, annyira megszoktam, hogy egyenlőek vagyunk, ami Mexikóban (legalábbis papíron) nem mindig van így. És ezt ilyenkor fel kell dolgozni. Utána persze elmentem jógaórára és másfél óra múlva az egész már eszembe sem jutott. 

A mexikói bankszámla abszolút előnye, ami tetszik, hogy nagyon egyszerű volt megnyitni. Egy sima debit számlát nyitottunk, amihez nem kértek sem munkáltatói igazolást, majdani odaérkező fizetést vagy bármi ilyesmit. 

Itt (magánszemélyként) alapvetően ingyenes a számlavezetés (az egyetlen kitétel, hogy ehhez 3000 MXN-nek, azaz ~40eFt-nak kell átlagosan a számlán lennie. Viszont ha ez nem teljesül, akkor sem egy ökör ára a számlavezetési díj.) 

E mellett nincsenek elszállva az egyéb díjakkal sem, ami nagyon szimpatikus volt. Ha ellopják például a kártyánkat, akkor 125 MXN-be (~1700 Ft) kerül csak helyettesíteni. Se kamatadó, pénzfelvételi díj, bankkártyadíj és hasonlók. Na aztán majd persze kiderül, hogy ez a valóságban hogyan működik. (...) 

Miután az ügyintézőnk bevert minden bankszámlához kapcsolatos infót a gépbe egyszer csak felállt és két borítékkal érkezett vissza, amiben kártyák voltak. Így már egyből ott helyben meg is kaptuk a bankkártyáinkat. Igény szerint fejenként egyet. 

Szóval kaptunk két dombornyomott kártyát, amin viszont nemhogy a mi nevünk nincs rajta, de semmilyen név nincs. Először azt hittük, hogy akkor ott helyben fogják rányomtatni, de aztán rájöttünk, hogy nem foglalkoznak vele. 

Egész egyszerűen csak úgy üresen megkaptuk a kártyákat, ahogy a gyárból érkezett. Mi meg csak néztünk, hogy ilyen is létezik. Lehet máshol is van ilyen, de mi még eddig ilyet nem láttunk. 

Aztán a nő előhúzott egy gépet, amivel a pin kódot gyorsan magunknak beállíthattuk, hozzárendelte a számlánkhoz és már kész is voltunk. 

Eddig csak azt tudtuk, hogy nem túl jók a mexikói bankkártyák, valamint nem sok helyen fogadják el (vagy ha igen, ott is csak fényképes igazolvánnyal), de nem teljesen értettük az okát. Azt hiszem erre igazán csak a bankszámlanyitáskor jöttünk rá… 

…hogy miért vásárolnak a mexikóiak repjegyet készpénzben, hogy miért veszik le egyből az összes pénzt hó elején fizetéskor, hogy miért nem alakult itt ki jobban online rendelős-fizetős rendszer… 

Mert ugyebár, ha valamit bankkártyával fizetünk a neten a legtöbbször az első kérdés a következő: „név, ahogy a bankkártyán is szerepel”! Na mármost, ha nincs a kártyán név, akkor eleve reménytelen akció, hogy ezzel fizetni tudjunk. Ezért jó, ha van más országban is számlánk, kártyánk.” 

A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni!

HÍRMONDÓ 

Letámadták a lányt, aki leírta, külföldre menne

Feltörték a Facebook-fiókját és keményen támadták azt a 22 éves egyetemista lányt, aki a választás után megírta, miért nem tud megélni Magyarországon óvónőként, és miért kell külföldre mennie. 

Hasít vagy összeszerelő üzem lesz Magyarország? 

„A választópolgárok többsége úgy érezte, hogy sikerül egyről a kettőre jutni” vagy „a fiatalok számára nem vonzó és nem is működőképes a kormány gazdaságpolitikája”? 

Fontos infók, ha Londonba mennél 

Fizetések, bevételek, kiadások – érdemes-e még nekivágni a brit fővárosnak?

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.