Meglehetősen egzotikus utakra indulunk ma, mert egyrészt eljutunk Ghánába (na igen, engem is meglepett a dolog), aztán Indonéziába elefántokat nézni, végül egy kis #metoo-elmélkedéssel zárjuk. Remélhetőleg lesz miről beszélgetni.

Kezdjük Ghánában, és most idéznék a Mayree blog szerzőjének, Uncle Joe-nak nekem írt leveléből, csak hogy világos legyen, mit is csinál ott: „egy kínai szeizmikus kutatócsoport geodéziáját felügyelem az ország nagy területén”. Így már minden világos, nem? :) Mindezt egy hónapos váltásokban teszi, az első napok például így teltek.

„Az accrai reptéren forróság és pára fogadott, de a buszon már működött a légkondi. Mózes várt rám (no nem „az” a Mózes) és olyan gyorsan átsiklottunk a mindenféle ellenőrzésen, hogy kézifékes megállás után tudtam csak visszatolatni és megmutatni a sárgaláz elleni oltási könyvet, mert az fontos nekik. Gondolom nekem is. 

A vám nem foglalkozott igazán velünk, miután mondtam, hogy menkesz ruha van csak a puttonyban (amelynek ügyesen letörték a kerék agyát, így többé már nem vontatható könnyedén, csak úgy, mint egy kerék nélküli bőrönd). 

Kép az nincs, mert tilos fotózni, én meg ugye szabálykedvelő átlagpógár vagyok. Többnyire. Néha. :D 

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a belépéskor leadandó adatlapból a gépen kérni kell még egy példányt, a visszaúton elég szép sort kerülhetünk ki úgy, ha már kitöltve a kezünkben lobogtatjuk. 

A szálloda taxija várt rám, és majdnem elröppentett az alig félórányira ágaskodó Royal Nick hotelbe. Csak azért majdnem, mert egy tartálykocsi elfeküdt valahogy, ráadásul a gyorsforgalmi túlsó végéhez közel, így lépésben araszolgattuk végig az utat. 

Két óra alatt azért sikerült a dolog, közben legalább beszélgethettem Alexszel, a sofőrrel. Kiderült, hogy ugyan ez nem volt benne az esti programban, ennek ellenére nem jár túlóra-pótlék. 

Közben hívott szeretett főnököm is, a beígért hideg pint megmelegedett, ő pedig bedunyházik. Én sem vágytam többre. 

Másnap a tervek szerint fölkaptam két rádiót az irodában, majd uzsgyi a reptér, elkapni a helyijáratot. Becsekkoltam, de szóltak, hogy kissé késni fog a járat. Akkor még nem sejtettem, hogy több mint egy napot. 

Várakozás közben rájöttem, hogy enni kék. Ahhoz viszont pénzmag kék, azt viszont váltani kék. Váltottam.

 Kis bodega áll közvetlenül a domestic váró bejáratával szemben, a hűtőben üdítők, a polcokon ezmegaz, közelebbről vizslatva kiderül, hogy kroászon szerű képződmények mellett virslivel töltött apró zsemle is akad. Erre szavazott az egész tagság (mármint én, magam, nekem - vagy ez valami film címe?) 

A szakma ifjú mestere másfél percre rakta be a mikróba a cuccot. Forró lett. Nagyon. Még annál is jobban. Szerintem ha úgy beleharapok, nem csak a nyelvemről égeti le a szőrt, hanem a seggemről is. 

Ezért (minden egyéb hozzáadott cucc nélkül, szóval se mustár, se ketchup, se só, se bors, se saláta), és egy dobozos kóláért fizettem 9 ghc-t, ami durván 540 jó magyar tugriknak felel meg. Reptérhez képest so-so. 

A népek amúgy segítőkészek, felkapják és kocsira teszik a bőröndöt, lakatot vesznek rá, intézik a túlsúlyt, leültetnek, felállítanak, épp csak a pelenkát nem cserélik alattad, a végén azért megkérik az árát. 

Ha látják azt, hogy puhulsz, még rátesznek egy lapáttal: tegnap halt meg a kutyám, macskám, feleségem és hasonlók várhatók. Így megy ez... (Vonnegut) Vidámak, humorosak, legalábbis szerintem, de amikor én próbálkoztam viccelni, nem értették. 

Sorolta nekem a reptéri alkalmazott (alacsony, vékony, Clark Gable-bajuszt viselő emberke), hogy mi nem lehet a kézipoggyászban. Gyakorlatilag ugyanaz a belföldi járatokra vonatkozó szabály, mint nálunk a nemzetközi, szóval kés, folyadék, akksi, ilyesmi kizárt. Mondom neki, ezekből semmi nincs nálam, viszont van egy géppuskám. 

Géppuskaaa? Milyen? Megnézheti? 

Ejjnye, gondoltam, de hát a kis hátizsákba nem is férne bele egy másfél méteres cucc, de nem tágított, egészen komolyan vette a feladatát. El kellett neki magyaráznom, hogy vicceltem. :) 

Vártunk, valami nagy homokvihar van Tamalében, vagy köd, esetleg mindkettő. Az ígéretük szerint nem törlik a járatot, de nem tudjuk azt, hogy mennyit kell várni. 

Így hát itt ücsörgök a váróban (lakodalmas sátor), beállítva pár szekrény nagyságú légkondi, amelyek összesen annyit érnek a kinti 31 fokkal szemben, mint lepkeszárnycsapás a tornádóban: 1-2 m-re tőlük érezhető a hűvös, különben izzadunk.

Illetve csak én, mert bármerre nézek, mindenki vígan jön-megy. Addig legalább pötyögök.” 

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el (plusz nézzétek meg a képeket)!

Egy rejtett kincs felfedezése 

A rejtett kincs ebben az esetben a Gunung Leuser Nemzeti Park az indonéziai Szumátrán. Ide ment el a Zol-Indonézia blog szerzője, de hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, egy kevésbé ismert (de legalább nehezen megközelíthető) települést, Tangkahant választott.

„Akik nem szeretnék agysejtjeiket a szumátrai tömegközlekedés kibogozására pazarolni, azok bérelhetnek autót sofőrrel Medanban, a különösebben nem turistabarát tartományi fővárosban. 

Én személy szerint mindig is szerettem a mély vízben kapálózást, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy maszek módon jussak el úti célomhoz, meg kell viszont valljam, a Tangkahanba való eljutás több évnyi indonéz tapasztalattal a hátam mögött sem bizonyult egyszerűnek. 

Megpróbáltatásaink a Pinang Baris buszállomáson kezdődtek, mely számos ázsiai rokonához hasonlatosan rendezettségéről, tisztaságáról és átláthatóságáról hírös, olyannyira, hogy csaknem úgy döntöttünk, a háromnapos őserdei vakációnkat inkább a terminálon töltjük (se). 

A buszvég hívogató vendégszeretetét tovább emelte, hogy már a bejáratnál ránk szállt egy csapat fogatlan, pörköltszaftos asszonyverős, susogós melegítős bandita, akik rendkívüli segítőkészségről tanúbizonyságot téve kétpercenként körbevettek, és elmagyarázták, hogy busz Tangkahan irányába nincs/nem is volt/elromlott/van, de nem innen megy. 

Persze ők segítenek autót bérelni, illetve elmehetünk egy másik busszal félútig, ahonnan ugyancsak az ő bizalomgerjesztő barátaik majd tovább visznek motorral. 

Ilyen vidámságokkal telt el két óra, majd befutott egy ütött-kopott busz, Tangkahan felirattal a repedt szélvédőn. A mosolygós sofőr elmondta, hogy a Pinang Baris terminál felett a gengszterek már rég átvették az uralmat, ezért az utasok a buszt rend szerint az út szélén intik le, az állomáson kívül, legközelebb, ha nem kívánjuk a fogatlan rosszarcúak társaságát, tegyünk inkább mi is így. 

A fenti tanulságokon rágódva kezdetét vehette hát a nagyjából 100 kilométeres út, melyet cirka 5 óra alatt sikerült megtenni. Nagyjából félúton az aszfalt is elfogyott alólunk, és végeláthatatlan olajpálma ültetvények közt zötykölődtünk tova, agyonpakolt teherautókat előzgetve a mocsaras úton. 

A népes utazóközönség jól láthatóan már megszokta a spártai körülményeket. Az egyik utas, középkorú néne, egy ponton megállította a buszt, és lepattant 12 kiló élőhalat vásárolni, amit nejlonzsákba csomózva szervírozott neki az út menti kofa. 

Az óriási buborékra emlékeztető csomagot, a benne verdeső pontyokkal egyetemben a bajszos sofőrünk fél perc alatt a tetőre gumipókozta, majd indult is tovább a limbó hintó, igaz, a gyomorlifteztető úton pár kilométer múlva az egész pakk nagy csattanással leesett, szerencse/csoda, hogy ki nem durrant. 

Az élmény nem lett volna teljes egy durrdefekt nélkül, melyet követően a kerékcserét olyan pikk-pakk oldott meg a sofőr bácsi, hogy le se állította hozzá a motort. 

A hosszú és eseménydús úton egyébként elmondta, hogy legénykorában Medan és Jakarta közt vitt kamionokat (laza kétezer kilométeres táv), de aztán kiégett, és visszaváltott a Medan-Tangkahan viszonylatra, ami viszont szerintem ugyancsak nem egy nyugdíjas meló, lévén egy nagyobb esőzést követően (ami azért errefelé nem ritka) simán életveszélyessé/járhatatlanná válik az egész. 

Tangkahanba érkezve aztán rögtön megtapasztaltuk, hogy megérte átesni az idejutás tortúráján. A falucska apró, bájos, az emberek cukik, minden zöld, mi több, még ki se szálltunk a buszból, már megjelent egy kiselefánt! (...) 

Másnap délelőtt aztán dzsungeltúrára merészkedtünk pár helyi srác vezetésével. Bevallom őszintén, én alapesetben nem vagyok az ilyen jellegű programok híve, mert sok esetben az őserdei expedíciónak beállított attrakció valójában csak egy erdei sétát takar, amit egyedül is könnyűszerrel végigjár az egyszeri utazó. 

Tangkahan esetében azonban másnak bizonyult a felállás, fertályórányi séta után már olyan helyeken jártunk, hogy egymagam az életben ki nem találtam volna onnan, a helyiek viszont tényleg (viszonylag) nagy magabiztossággal mozogtak. 

Útközben a dzsungel megmutatta számos szépségét, jártunk egy denevérekkel teli barlangban, láttunk friss orángután-fészkeket a fák tetején, mely az emberszabásúak hálószobájaként szolgál (az eredeti terv részét képezte volna a vadon élő orángutánok meglesése is, azonban ellustult fehérekként nem tudtunk időben felkelni reggel, s mire az erdőbe értünk, vörös szőrű rokonainknak már hűlt helye volt). (...) 

Az egyik fő oka annak, hogy miért ide jöttünk a jóval egyszerűbben megközelíthető Bukit Lawang helyett, az a Conservation Response Unit (CRU) nevű létesítmény volt, melynek célja a szumátrai elefántok védelme és a helyi közösségek integrálása az ökoturizmusba. 

A CRU-n keresztül a Tangkahanba látogató utazók különféle mókás és érdekes programon vehetnek részt a megszelídített elefántok társaságában. 

Ugyan nem a legolcsóbb mulatság az elefántosdi, a bevétel viszont a faluközösség tagjai közt kerül szétosztásra, akik ennek híján könnyen az illegális fakitermelés, orvvadászat vagy valami hasonló ígéretes területen lennének kénytelenek szerencsét próbálni. 

A kirándulgatás mellett nagy műsorszám az elefántok fürdése, fürdetése is, amire a hét öt napján, napi két alkalommal (reggel és késő délután) kerül sor a Batang partján. 

Ez tényleg óriási élmény, az ormányosok először lubickolnak egyet, aztán lustán az oldalukra fekszenek, és hagyják, hogy a gondozók lesikálják a lábukat és a hasukat, végül pedig az arra járó bámészkodók is besegíthetnek a csutakolásba." 

A teljes posztot rengeteg szuper képpel itt találjátok!

Ismét átesünk a ló túloldalára 

Az elmúlt hónapok közbeszédének egyik leginkább meghatározó eleme a #metoo kampány (és minden, ami vele jár) volt. Szerintem mindenkinek megvan róla a véleménye, például Zuzzernek, a Kolbászkerítésország blog szerzőjének is. Le is írta.

(Fotó: pixabay.com/surdumihail)

„Pont az történik, amitől tartottam, ismét átesünk a ló túlsó oldalára. Értelmes embernek azt sokat ragozni nem kell, hogy a Weinstein-féle köcsögöket rács mögé kell juttatni, hogy a lakat is rájuk rohadjon, de valahol a józan eszünket is meg kellene őrizni közben. 

Annak, hogy szavakért, nézésért feszítünk virtuális keresztre embereket, nem csak értelme nincs, de én a legsötétetebb cenzúra felé való elmozdulásnak értelmezem. Hagyjuk meg ezt a munkahelyeknek, ahol már most is csak derékszögben lehet közlekedni, miközben arra koncentrálsz, hogy az esetleges nőnemű kollégád nehogy észrevegye, hogy észrevetted, hogy nő.... 

Azt hiszem kábé 20 éves koromig engem is be lehetett volna börtönözni béna, szexista dumáért, sőt, ki tudja, lehet olyan is volt, hogy unwanted touch, mikor karon fogta az emberfia a másik ember lányát mondván „szasz gecó, teccő, kő kóla?” 

Ezenkívül szex témájú idióta vicceket is mesélek néha, amiben a nők néha szőkék. Na most álljon már meg a fáklyásmenet, mert azt értem, hogy ez talán nem überfasza, de szerintem nem is főbenjáró bűn. 

Például az értelmes csajok ilyenkor konkréten pofán vágtak, mert igaz nem vagyok szép, de legalább csúnya, így a gondosan kidolgozott csajozós szövegeimmel is nagyon-nagyon mérsékelt volt a siker. 

Nem túl régen egy koncerten egy csaj végigtapogatta a seggünket, de nem állt meg a Föld a forgása. Tehát véleményem szerint túltoltuk, Béláim! Ahogy tapasztalom nem csak én látom így, hanem például pár száz francia színésznő, írónő és egyéb female artist. Nyílt levélben szólaltak fel a férfiak démonizálása ellen és a csábítás jogáért. No ezzel kapcsolatosan meg nem csak véleményem van, hanem kérdésem is. 

Azok a hölgyek, akik – nagyon helyesen – szépen és szexin kiöltöznek, sőt, néha provokatívan ki is pakolják a polcra az árut, vajon milyen célból teszik ezt? Megnézhetem, vagy nem nézhetem meg? Ha nem, akkor minek rakta ki? Megannyi dilemma, amit egy férfi nem érthet. (...) 

Komolyan mondom, fogalmam sincs milyen társadalomba fognak a gyerekeim belefelnőttesedni. A lányomtól írásos nyilatkozatot fognak kérni azért, hogy megszólíthassák? A fiamnak vérmintát kell majd adnia, mielőtt elhív egy lányt randira? 

Errefelé haladunk, a nyugati ún. haladó világ kezd behátrálni egy kis zsákutcába, ahol lassan semmit se lehet majd csinálni, tilos lesz a flört, alkohol, cigi, kisbugyi, fedetlen boka, ésatöbbi. Ez pedig a burka világa, nem a miénk. 

Nemhiába alkotta meg anno valaki a mondást, hogy a pokol felé vezető út jódindulattal van kikövezve. Még egyszer: nem a köcsög, erőszakos szarháziak világát kell fenntartani, hanem egy normális világot kell teremteni. 

Ahol akit sérelem ér, kapjon jogorvoslatot, ahol a hazug, korrupt politikusok, erőszakos akárkik börtönben rohadnak el. Ahol mindenki úgy neveli a gyerekét, hogy annak eszébe se jusson nőkkel erőszakoskodni. De ehhez az út nem extremitásokon keresztül vezet. (...) 

Kedves hölgyek, hadd nyithassuk már ki előttetek az ajtót, bókolhassunk, ha szépek vagytok, hadd gondolhassam már például azt, hogy egy 100 kg-os díjbirkózó, vagy súlyemelő hölgy alkata nem nőies, hogy vannak sportok, ami nem biztos nektek való (de csináljátok, ha akarjátok, viszont cserébe én megígérem, hogy nem leszek ritmikus sportgimnaszta), mert az veszik ki belőletek általa, amit mi férfiak szeretünk, a nőiességetek. 

Hagyjatok minket férfinak lenne, fizetni az étteremben, megjavítani a csapot, felemelni a cementeszsákot." 

A teljes posztot itt találjátok, katt.

HÍRMONDÓ 

Orbán: hátrányosan megkülönböztetik az ausztriai magyarokat 

A magyar miniszterelnök szerint az osztrák családi pótlék rendszerének tervezett változtatása több tízezer magyart érint, a kormány szerint ez hátrányos megkülönböztetés. 

Brüsszel kiáll az ausztriai magyarok mellett 

Ha már itt tartunk: az Európai Bizottság sem támogatja az új bécsi kormány javaslatát. Más kérdés, hogy ez a gyakorlatban mennyit ér majd. 

Durvul a harc a vendégmunkások körül 

Mivel a régióban egyre nagyobb a munkaerőhiány, a kelet-közép-európai országok egyre nagyobb lendülettel harcolnak a vendégmunkásokért. Most a cseheken a sor, egészen meglepő helyről is várnak munkavállalókat.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.