Brazíliáról az óceánpart (és a foci) mellett a bűnözés jut a legtöbb ember eszébe. Kérdés, hogy mennyi az igazság ebben. Ez is (és még sok minden más) kiderül Elvira posztjából, aki digitális nomádként töltött hosszabb időt az országban (előző posztját itt találjátok). Persze nem csak erről lesz ma szó, hanem ellátogatunk egy hippiszigetre, egy brazíliai német városba és kiderül, tényleg olyan csevegősek-e a brazilok. (A képeket természetesen köszönöm Elvirának!)
Heliópolis favela São Paulóban
„Ahogy korábban beszámoltam róla, az őszt Brazíliában töltöttem, és digitális nomádként éltem. Riótól utaztam dél felé, a Costa Verde-n (Zöld-parton), São Paulón, majd Curitibán át eljutottam Florianópolisba, becenevén Floripába, ahol hosszabb ideig tartózkodtam.
Brazíliáról általában egyvalami ugrik be az embereknek: az, hogy veszélyes. Pedig a kontinensnyi ország sokkal több és sokszínűbb ennél.
A brazil médiában, és a világsajtóban is egyre inkább, dömping van a Brazíliában történt erőszakos cselekményekről szóló hírekből. Ez már önmagában elég lenne ahhoz, amit az első napokban tapasztaltam Rióban: hogy az emberek félnek az utcán járni. Félnek attól, hogy a következő utcasarkon kirabolják őket.
Persze így én is félni kezdtem, de amikor nemhogy a következő utcasarkon nem raboltak ki, de a Copacabanán sem, akkor elgondolkodtam, hogy mi ez a nagy para. Beszélgettem helyiekkel, megkérdeztem, ők hogyan látják, valós-e a veszély. Egyöntetűen azt mondtak: igen, a veszély valós.
Volt, aki árnyaltabban válaszolt, és beszélgettünk a társadalmi különbségekről, a nagyon nehezen átléphető határról, ami a favelákban, azaz szegénynegyedekben élők közt, és a magas kerítéssel, biztonsági rendszerekkel, portaszolgálattal felszerelt sokemeletes társasházakban, azaz kondomíniumokban élők közt húzódik (középosztálytól felfelé ilyen kondomíniumokban élnek az emberek Brazíliában).
A favelák lakóinak túlnyomó többsége nem bűnözéssel „keresi a kenyerét”, hanem olyan, rosszul megfizetett munkával, amiből hétről hétre eltengődik valahogy. Valaki azt mondta nekem, hogy a favelák lakóinak 5%-a él bűnözésből. Egy 200.000-es lakosú favela 5%-a már tud galibát okozni, főleg, ha elkeseredett és fegyvere is van…
Lagoa negyed – a tehetősek lakhelye Rióban
Sok brazil mondta nekem, hogy őt még soha nem rabolták ki, vagy ha igen, annak 10-15 éve már. De mindenkinek van olyan ismerőse, vagy az ismerősének egy ismerőse, akit kiraboltak a közelmúltban (ahogy mostanság egyre erősebb lejtmenetben van a brazil gazdaság, a szegényebbek még szegényebbé válnak, és erősödik a bűnözés).
Hétről hétre újabb esetek történnek, újabb történeteket hallani, így nem csoda, ha az átlagos brazil folyamatosan amiatt aggódik, hogy mikor kerül ő sorra… Valaki úgy fogalmazta ezt meg nekem, hogy talán évekig nem történik az emberrel semmi baj, aztán egyszer csak rossz helyen van rossz időben, és ő lesz az áldozat. Kit sorsolt ki aznapra épp Fortuna.
Nekem nem esett bajom, de megszívleltem a tanácsot, hogy figyeljem éberen a környezetemet. Érzésem szerint nem voltam olyan helyzetben, hogy kirabolni készültek volna, nem észleltem magam körül gyanús alakokat sehol.
Miután elhagytam Riót, a félelem is alábbhagyott bennem. Igaz, a riasztót azért bekapcsolva hagytam a fejemben, de a félelem nem gátolt meg abban, hogy elmenjek azokra a helyekre, amikre kíváncsi vagyok.
A csevegés az élet sója
Mindezeket az értesüléseket nem volt nehéz beszerezni a braziloktól, mert imádnak beszélgetni, és roppant segítőkészek. Várakozás a buszra, várakozás a sorban a szupermarketben – ezek mind-mind jó alkalmak egy pár perces csevejre a brazilok számára. Ha útbaigazítást kértem, sokszor el is kísértek a megfelelő buszmegállóig, vagy ahova épp igyekeztem.
Rövid idő alatt már flottul tudtam előadni portugálul a „gringo script”-et, vagyis honnan jöttem, meddig maradok Brazíliában, mit csinálok itt, és mivel foglalkozom úgy alapból az életben.
Ezekből az utcai csevejekből persze nem lettek tartós barátságok, csak az „itt és most”-nak szóltak, viszont jók voltak arra, hogy úgy érezzem, kapcsolódom az országhoz.
Barátságokat a couchsurfing hostjaimmal kötöttem (a nagyvárosokban couchsurföltem), tőlük tudtam meg többet az országról és a brazil társadalomról, rajtuk keresztül szereztem benyomást arról, hogyan élnek a brazilok.
Santosban magyar vendéglátóm volt, Cecília, ő őszintén beszélt nekem a brazíliai expatlét napos és árnyoldalairól is. Ezenkívül a hostelekben volt részem mélyebb emberi találkozásokban (a nyaralóhelyeken, illetve Florianópolisban laktam hostelekben, ez utóbbi helyen hosszabb ideig, ami már kezdett otthon-élménnyé válni).
Egymás mellett sorakoznak a strandok Florianópolisban
Mivel nem volt brazil munkahelyem, és a könyvek szöveggondozása – vagyis a munkám – magányos tevékenység, magamnak kellett gondoskodnom arról, hogy legyenek emberek az életemben Brazíliában. Ami nem ment mindig könnyen. A hostelben gyakran akadt jó társaság, de nem mindig – igaz, nem is vágytam mindig társaságra, és értékeltem az egyedüllétet.
Florianópolisban a helyi expatok Facebook-csoportjához csatlakoztam, és itt kerestem kapcsolatokat. Kitartóan kellett kezdeményeznem, hogy a kezdeti levélváltásokból tényleges találkozás legyen – ami érthető, hiszen mindenkinek megvan a maga élete, amibe nem feltétlenül fér bele egy éppen arra járó külföldi.
Volt részem néhány remek találkozásban olyan emberekkel, akikkel őszintén megosztottuk egymással a történetünket. Összességében viszont sok időt töltöttem egyedül Florianópolisban, és az emberi kapcsolódást leginkább az otthon maradt hozzátartozóimmal éltem meg.
Az egyik kedvenc „munkaállomásom” – kilátás a tóra Floripában
Hippisziget
Ha már Florianópolisnál tartunk: a város amolyan hippisziget. Már csak azért is, mert egy szigeten fekszik: a sziget különböző részein elszórtan találhatók a különböző városnegyedek, sokszor egész nagy távolságra egymástól.
Ha Magyarországon lennénk, ezek a városrészek önálló falvak vagy kisvárosok lennének, de Brazíliában, a nagy települések és nagy távolságok országában közigazgatásilag összetartoznak. Helyközi buszjáratok kötik össze őket, és nem ritka, hogy egyik városrésztől a másikig 20-30 perc a buszút, sűrű, párás esőerdő mentén.
Én a sziget keleti oldalán, Lagoa da Conceição és Barra da Lagoa negyedekben laktam, amelyek közel vannak a szigeten található tóhoz, illetve az óceánparthoz is, és jellemzően ide koncentrálódik a turizmus.
Gyönyörű strandok és túraútvonalak találhatók itt, és a természeti szépségek mellett az is e negyedek mellett szólt, hogy biztonságosnak számítanak. Minden félelem nélkül fogtam a laptopomat, és kiültem vele a tópartra vagy az egyik óceánparti strandra – ahogy erről már előzőleg írtam –, és ott dolgoztam.
Nem fente senki a fogát a (materiális) értékeimre. Ráadásul négy co-working iroda is van a szigeten, ebből az egyik Lagoa da Conceiçãóban, és egyenesen a tóra nyílik onnan a kilátás.
Munka közben a Praia da Joaquinán
Lagoa da Conceição és Barra da Lagoa a szörfösöknek és a természet szerelmeseinek Mekkája. Raszták és laza arcok közt jártam-keltem az utcákon. Minden második házra graffitit fújtak itt, mintha nem is számítana „tisztes háznak” az, amelyiken nincs falfestmény.
Persze Floripának is megvannak a tehetősek lakta negyedei, ahol a kondomíniumok sorakoznak (pl. Beira Mar negyed), de az egy egészen más világ. Azoknak ajánlom Floripát, akik fogékonyak az öko-életmódra és szeretnek túrázni az esőerdőben. Viszont a fergeteg partykat és a nagy pörgést másfelé érdemes keresni.
A posta épülete Lagoa da Conceiçãóban
Kultúrák találkozása
Florianópolis közelében található egy érdekes település, Blumenau, amit németek alapítottak a 19. század közepén, és a belváros bizonyos részei akár egy német városban is lehetnének: fachwerk házak szépen sorban egymás mellett.
Blumenauban működik néhány remek sörfőzde, és a helyiek minden évben megrendezik a maguk Oktoberfestjét. Ha már épp októberben jártam arra, hát csak nem hagyhattam ki! El is mentem a magyar barátnőmmel, aki két hétre csatlakozott hozzám Brazíliában. Életem eddigi kulturálisan leginkább zavarbaejtő élménye volt…
A helyiek a vonásaik alapján akár németnek is beillettek volna, szőke vagy vörös haj és szakáll, kék szem, világos bőr, de jobbára csak portugálul beszéltek. Ráadásul szakadatlanul szólt a színpadokról a német népi pop, portugál dalszövegekkel kísérve…
A nők, mondanom se kell, német népviseletben virítottak, bár a szoknyahossz inkább modern volt, mint tradicionális. Le kellett gurítanom pár pohár sört, mire akklimatizálódtam…
Ez is Brazíliában van – Oktoberfest Blumenauban
Jártam egy másik kulturális szempontból unikális helyen is: Liberdade-ben, São Paulo japán negyedében. Japánon kívül Brazíliában található a legnagyobb japán közösség, és Liberdade a központjuk.
A negyed főutcáján egymás mellett sorakoznak a japán étkezdék és a japán stílusú boltok, amelyekben sokféle szakét, szójaszószt, algalapokat és még minden mást is árulnak, ami a japán ételekhez és szertartásokhoz kell.
Az eladók többsége színtiszta japán vonásokkal bír, de portugálul szólt hozzám, amitől igencsak zavarba jöttem, és hirtelen azt sem tudtam hirtelen, hova csöppentem.
Liberdade negyed, São Paulo
Azért szeretem Brazíliát, mert sokkal több van benne (már csak a méreténél fogva is), mint amennyi kívülről látszik. És sokkal többet ad a gyönyörű strandoknál, amiről – a bűnözésen kívül – híres.
Brazília ízét a brazil emberek adják, akiknek felmenői a világ távoli tájairól érkeztek ide, aminek köszönhetően Brazília kulturálisan is izgalmas és sokszínű országgá vált. Én a világosbarna hajammal, kék szememmel, krémszínű bőrömmel ugyanúgy lehetnék brazil, mint Blumenau vörös hajú lakói; többször előfordult, hogy azt hitték, Brazília egyik déli államából származom. Talán ennek is köszönhető, hogy nem éreztem magam kívülállónak, mialatt ott voltam.”
Ha szívesen olvasnál még Elvirától, látogass el a blogjára!
HÍRMONDÓ
Így él ma egy elitgimnázium tanára Magyarországon
„Ruhát már nem veszek csak turiban, könyveket, CD-ket nem veszek, egyedül moziba járok. Szoktam utazni, amikor meghívnak képzésekre és fizetik a repülőjegyemet. Magamtól soha nem megyek.” Itt olvashatod el az egész történetet.
Amit az angolok irigyelnek a magyar dolgozóktól
Ki gondolná, de van olyan dolog, amit az angol munkavállalók (de legalábbis az őket képviselő egyik legnagyobb szakszervezet) irigyel a magyaroktól. Ráadásul pénzről van szó.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek