Van az az érzés, amikor akár már évek óta külföldön élsz, de hosszabb időre hazalátogatsz, és olyan, mintha el sem mentél volna – minden ismerős, a közlekedés, az emberek, minden. Na, ilyesmit élt át az egyik mai történet szereplője. Emellett próbálunk svájci állampolgárokká válni (nem egyszerű) és ellátogatunk egy kínai egyetemre is.
(Fotó: pixabay.com/charlemagne)
Nekem mindig nagy öröm, amikor egy blog feléled a tetszhalott állapotból, így aztán örömmel láttam, hogy friss poszt jelent meg az Amerika blogon. Ráadásul nagyon érdekes írás, hiszen a család bővülése mellett (amihez gratulálok!) egy hosszabb magyarországi látogatásról (és a beilleszkedés nehézségeiről) is szól.
„Mivel Iván tavaly nyár elején született, így 2016 nyarát itt töltöttük Édesanyámmal együtt. Volt olyan drága, hogy kijött fél évre és segített mindenben, amiben el tudja az ember képzelni! Nélküle nem is tudom, hát irtó nehéz lett volna az első időszak Ivánnal/Áronnal.
Persze fél év hosszú idő, nem megyek bele itt sem a részletekbe, de nyilván voltak nézeteltérések Anyu és én köztem, de szerencsére átvészeltük ezt az időszakot is viszonylag vidáman.
Aztán már le kezdtük tervezgetni a haza utunkat 2017 nyarán. Addig addig tervezgettük, hogy végül a gyerekek és én két hónapot voltunk otthon! Tudom, tudom, az én q...va anyámat, könnyű aki nem dolgozik, stb., stb.
És tényleg könnyű, és tényleg jó dolgom van, és egyszerűen FENOMENÁLIS volt otthon! Apa a gyerekeknek (főleg nyilván Áronnak) és nekem is nagyon nagyon hiányzott, ez volt az egyetlen árnyoldala az idei nyarunknak!
Féletelmetesen visszaszoktam Magyarországba, minden olyan természetes volt -a váltás (na jó 1 hét után), a buszozás, metrózás, stb. - annyira otthon éreztem magam, a barátnőimmel annyira feltöltődtem a két hónap alatt, mint Amerikában egy év alatt SE!
Rájöttem, hogy öregszem, bakker. Egyre fontosabbak a szülők, a rokonok és a barátok otthon! Egyre jobban érzem a hiányukat, nem is tudom, mi ez, öregség vagy csak szimplán honvágy?
Szívem szerint, mindenkit kiköltöztetnék ide :) vagy nem is tudom.
Otthon nemcsak én szárnyaltam, de Áron is. Áron, aki alapesetben nemhogy nem szól idegenhez, konkrétan elfordul, ha hozzá beszélnek, otthon odament simán idegenekhez csúszdaparkban például megkérdezni, hogy ezen meg azon a csúszdán lehet ketten csúszni, stb... El voltam ájulva. Ezt itt, USA-ban sosem csinálja, pedig tud angolul, istibizi.
Na szummaszummárum isteni volt otthon, és mint mondottam, rájöttem, hogy nekem mennyire brutálisan hiányzik az otthoni széleskörű társaság! Senkit se tudok megunni, mert mindig mással taliztam, plusz két hónap alatt 3 csajt szedtem fel, akikkel csak azért nem tartom a kapcsolatot, mert nem láttam értelmét a távújkapcsolatnak.
Itt 5 éve lakunk már, és még mindig nem ismerkedtem meg egyetlen egy ittenivel sem, akivel szívesen bandéznék. Ne legyen semmilyen „csörcse”, legyen humora és szeresse a bort... kezdetnek nekem ennyi elég volna. Ez olyan nagy kérés? :))
Pedig már állampolgárok is vagyunk. Ja, igen, igen, többek közt ezt is kipipáltuk az elmúlt időszakban. 2017 augusztusától már szavazhatunk is akár.
Ez egy viszonylag hosszú de nem túl bonyolult folyamat volt. Egy elég könnyű vizsgát kellett azért tenni, de tényleg nem volt vészes! Örültünk, hogy az első kitűzött célunkat teljesítettük, ez tényleg jó érzés!
Hogy mi a következő cél? Ha minden jól megy, és kb. minden marad úgy, ahogy most van, akkor Áron kijárja az általános iskolát itt, és utána költözünk haza. Ezek távlati tervek, amelyek nyilván valóan változhatnak, de most így érezzük, hogy ezt szeretnénk.”
A teljes posztot itt találjátok.
A tücskök bevegyenek csendestársnak
Ha már az előbb szóba került az állampolgárság, azért akár hogyan is van, az emberben, ha már évek óta él egy országban, előbb-utóbb felmerül a gondolat, hogy miért ne lenne állampolgár. Aztán a gondolatot tett követi, és kiderül, hogy nem is mindig olyan egyszerű menet ez – derül ki a Kolbászkerítésország blog legutóbbi posztjából.
„Pár hete összeszedtem a papírokat, kitöltöttem egy halom dokumentumot és beadtam az állampolgársági kérelmünket a Neuchatel kantoni hatóságoknál. Hallelujah! 5 évig hordoztam magammal a cuccot.
Tehát mindenkinek előkerestük a születési anyakönyvi kivonatát, a házassági anyakönyvi kivonatunkat, elkészíttettük a hiteles fordításokat, írtunk motivációs levelet, ilyesmi. (…)
Erősen úgy látom viszont, hogy itt sincs túl nagy átjárás a különféle hivatalok között, mindenhová prezentálni kell újra és újra minden, már 100x megadott adatot.
Anyósom és öcsém voltak olyan szívesek, hogy otthon szaladgáltak ismét beszerezni a születési és egyéb mittomén kivonatokat. Közben elmentem ezért a certificate de famille-ért a neuchateli etat civilbe, mert ettől még nem lett senkinek gyereke, hátha sikerrel járok és tadamm!
Kiderült, hogy a lányom nem létezik a registre federal-ban, szal fogalmam sincs hol volt eddig, mert amúgy minden papírja megvan, biztosítási száma, minden rendben.
Az ügyintéző hölgy pedig felvilágosított, hogy ahhoz, hogy ez ki legyen javítva a mostani lakhelyünk szerinti kommünbe kell menni és elmondani ezt, meg azt a kollégájának, valamint mellesleg ehhez a korrekcióhoz is kéne ilyen olyan papír, vérkép, anyámtyúkja. Vazze, nem lenne eccerűbb ha felvennéd a telefont? Ahhh, nem, az nem az ő dolga.
Tehát akkor összegezzünk:
Az „egyszerű” folyamat, mármint ilyen „családkönyv” vagy mi beszerzése nem műxik, mert a lányom nincs a svejci lakosok listáján ott, ahol ezt kiállíthatnák.
A javításhoz ugyanazok a dokumentumok kellenek, mint aminek a beszerzését el akartuk kerülni.
A fiam Val-de-ruz-ben nincs a listán, a lányom Neuchatelben.
De mindkettőnek van amúgy minden, ami kell, szereztem is anyakönyvit kettőt, két helyen.
A mi házasságink és születésink rokoni segítséggel megérkezett Magyarországról, erre kaptunk halasztást.
A többi papír rendben volt, az 1490-es sarcot már rég leróttuk.
Megvan minden dokumentum végre, hiánypótlás OK, valamikor ezt a nyilvántartási ügyet is le kell majd zongorázni, de nem most.
Na, tegnap besétáltunk és odaadtuk a paksamétát a „naturalisations” irodában valakinek, aki szokás szerint nézett mint borjú az új kapura, majd mindenféle igazolás, miegymás nélkül azt mondta, minden OK.
Ez eddig mindig így zajlott, levelekben határidőkkel fenyegetőznek, személyesen meg „á, nem kell erről semmi papír, hozzák, mikor megvan”. Ezt mondjuk ebben a papírgyár országban furcsának találom.
A leveleket is csak mint „Naturalization” írják alá, persze ez legalább logikus, így kerülik el, hogy egy konkrét ügyintéző vegzálható, zsarolható legyen. Aztán persze ügyet intézni nem túl egyszerű, mert így csak célozgatni tudsz, hogy „megbeszéltem a maga fulltetkós kollégájával, hogy…”, fogalmad sincs kivel beszéltél.
Most elérkezett az ideje, hogy belecsapjunk a lecsóba és adjunk magunknak egy kis esélyt, hogy a tücskök bevegyenek csendestársnak ebbe az álompolgársági buliba.
Megbeszéltük a zasszonnyal, hogy hülyét nem csinálunk magunkból, mi nem fogunk könyveket bemagolni, ha sikerül sikerül, ha nem, nem, leszarjuk.
Sajnos minden zugban, utcában, kommünben más a procedúra, a siccertücsköknél állítólag fingatnak a vizsgán, némelyik francia vidéken meg nem nagyon foglalkoznak a jelöltek vizsgáztatásával. Nálunk hogy lesz, nem tudjuk.
Wikipedián, ilyesmin ránézünk néhány jelentősebb adatra, de semmiképpen se akarunk okosabbak lenni, mint az átlag svejci, aki csak sejti hol folyik a Lac Leman. Aztán lesz, ami lesz. (...)
Felmentem egy szájtra is, ahol ilyen felkészítő tesztek vannak. Aki azokat komolyan veszi, nos, az legyen svejci álompolgár. Mutattam a kollégáknak, a kérdést sem értették, pedig ők echte alpesi legények.
Valahol laksz, azért a politikai rendszert nagyvonalakban szerintem jó ismerni, az viszont, hogy egy übersturmbahnführer-szerű pozíciót melyik bizottság jelöli, a parlament melyik házának abszolút, vagy relatív többségével reggel mikor a nap keleten felkel és 25 fokos szögben süt, no az szerintem faszság mint kérdés álompolgársági vizsgán.”
Érdemes elolvasni a teljes posztot is, itt találjátok.
A megvalósult gyerekkori álom
A magam részéről erősen hiszek abban, hogy végül minden döntésről kiderül, hogy volt valami oka annak, hogy úgy alakult az élet, ahogyan. E kissé talányos gondolat arra is szolgál, hogy felvezessem vele Klaudia történetét, aki eredetileg az orvosira felvételizett, végül a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen kötött ki, ám csak kiderült, hogy ennek köszönhetően tudta megvalósítani gyerekkori álmát, és jutott ki egy kínai egyetemre, amiről a Szabad a pálya blogon mesélt.
„Az ösztöndíjat a Magyar Állami Ösztöndj Bizottság írta ki, egy egyéves kínai nyelvi képzésre Kínában. Az akkori legfontosabb követelmény az volt, hogy minimum 1 éve kellett, hogy kínaiul tanuljak.
Az ösztöndíjpályázatban meg kellett írnom, hogy milyen terveim vannak Kínával, a nyelvvel, miért szeretnék ott tanulni, és ki kellett jelölnöm egy várost, ahol el szeretném tölteni azt az egy évet.
Sokan kisvárosokat jelöltek meg, több magyar együtt, én azonban olyan városba szerettem volna menni, ahol nem ismerek senkit, és kénytelen leszek a mandarin nyelvet használni minden szituációban, mivel a kínaiak nem, vagy csak alig beszélnek angolul.
2011. augusztus végén utaztam ki, és 2012. júliusára szólt a jegyem hazafelé. A Tongji University-re jártam Sanghajban, az egyetem kollégiumában laktam. Kizárólag nyelvet tanultam más külföldiekkel együtt, így végül leginkább külföldi barátaim lettek, akikkel angolul beszéltem.
A kínai nyelvtanulást szinte a 0-ról kellett kint kezdenem, hiába tanultam már Magyarországon 2 évet. Nem értettem senkit, és engem sem értett meg senki. Nagyon sokat kellett tanulni, de júliusban már egy erős középfokú kínai nyelvvizsgával jöttem haza.
A tanév végeztével szakmai gyakorlat gyanánt még egy hónapot a sanghaji magyar főkonzulátuson töltöttem. Külügyi jelentésekkel, sajtó összefoglalók készítésével kellett foglalkoznom.
Persze olyan feladatokat kaptam, amiket egy gyakornokra rá lehet bízni, de ez akkor hatalmas dolog volt számomra. Ekkor döntöttem el igazán, hogy szakmailag a későbbiekben is ilyen, vagy ehhez hasonló Kína vonalon szeretnék maradni. (…)
Ekkor érkeztem egy válaszúthoz, mivel elnyertem egy újabb ösztöndíjat Kínába. Választanom kellett, hogy Magyarországon maradok, itt kezdem el a mesterszakot szintén az NKE-n, és emellett dolgozom tovább a Külügyminisztériumban, ami mindig is az álmom volt, vagy pedig elköltözöm immár 3 teljes évre Sanghajba, és ott szerzek mesterszakos diplomát nemzetközi kapcsolatok szakon. Az utóbbi mellett döntöttem a jövőbeni lehetőségeket, előremenetelt figyelembe véve.”
A teljes beszélgetést itt találjátok, olvassátok el!
HÍRMONDÓ
Tíz érdekes külföldi álláslehetőség
Lassan szokásunk lesz, hogy vasárnap ismét összegyűjtjük nektek a hét legérdekesebb külföldi álláslehetőségeit, ezúttal két újat is választottunk, csak hogy legyen újdonság mindenkinek.
Több az ápoló, de sokan elmennek
A kormány adatai szerint 2010 óta csaknem 30 százalékkal emelkedett a végzett ápolók száma. Ugyanakkor az is igaz, hogy még mindig csökkenteni kellene az elvándorlók arányát.
Magányos Európa - mi a helyzet Magyarországon?
Minden harmadik európai háztartásban egyedül élnek, a lista egyik végén Svédország áll, ahol a háztartások több mint fele egyszemélyes, míg Máltán csak minden ötödik. Magyarország a középmezőnyben van.
A magyar állam megmondja, mit egyél
A magyar állam az egyik leginkább atyáskodó Európában, legalábbis itt szólnak bele leginkább abba, hogy mit ehetünk és ihatunk.
Milyen lesz Európa időjárása a jövőben?
Vajon alátámasztják-e az adatok is azt, amit érezni vélünk, azaz hogy nyakunkon a klímaváltozás? És ami legalább ilyen érdekes, mire számíthatunk Európa különböző részein?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: