„Kösz a halakat” – kezdte sztoriját (pontosabban annak újabb fejezetét) P. Peitsch, és aki követi valamennyire a blogot és olvassa a kommenteket, az már sejtheti, hogy ma nem fog unatkozni. És nem téved. Jöjjön tehát egy nem akármilyen út a németországi szexipartól Budapesten át a fekete-erdei konyháig!

„Mondják, egy váltás sosem egyszerű. Még egy sima kávémárkát tekintve sem. Aláírom. Hát még a szexiparból kiszállni! Na, az a nem semmi. Mert bár van rengeteg hátránya a melónak, egyetlen biztos pozitívuma mindig is meglesz. Az azonnali kápé. Rohadt motiváló bírt lenni, még nekem is, hogy a napi fixem mellé, egy 50-es azért összejött a pluszokból, jattokból. 

Nem volt egyszerű anno a civil-polgári-tiszteséges-megbecsült társadalmi státuszomnál lejjebb adni, úgymond. Amikor jó egy évtizede úgy döntöttem, hogy Romániából Magyarországra költözöm... nos, az volt az első pofon, amit kaptam.

Felső-középosztálybeli család sarjaként, az ebből fakadó összes előnyt élvezve jó negyedszázadon át a mikrokörnyezetemben, egyik napról a másikra egy senki lettem Magyarországon, az „Anyaországban”. Egy niemand. 

Akkor borultam ki utoljára eddigi életemben, egyik sírógörcs váltotta a másikat, aztán úgy döntöttem, nemcsak nekem tudnak beinteni, hanem én is meg tudom tenni ugyanezt, „Lófaszt, mama!” felkiáltással. 

Ez még most is bassza a csőrömet. Ez van. Tuti, sosem felejtem el. Bár, ahogy most áll Magyarország, még hálás is lehetek… 

Hogyan jutottam odáig, hogy német puff-hausokban legyek recis / türdame / hausdame? Megírtam már, majd a bloggazda belinkeli, ha szükségesnek tartja. Persze, most mindenki a sztorikra kíváncsi, mi? Nayaps. :D 

Az, hogy a lányok lekötik a termineket, aztán tesznek rá megjelenni, például, már nem is sztori, hanem mindennapi rutin. Ezért van az, hogy néha „túlfoglalunk”, mint a szállodáknál, és 4-5-6 szobás házakra olykor 2-3-4-el több lány van. Ha nem sikerül valaki másnak lepasszolni őket a városban. (Aludtam én már a mosókonyhában is ilyen miatt. :DDD) 

OK, akkor a sztorik. Kettő maradt meg bennem emlékezetesként. 

Sztori 1. - Bécs 

Bécsben történt még, hogy jött egy nagyon szép cigány csaj a házba. A tulajjal nagyon hamar spanok lettek, olyannyira, hogy 1200 euró kölcsönt adott neki az idők folyamán. Persze egyértelmű hülyeség volt, a csaj le is lépett pár hét után, nyomtalanul. 

A tulaj, miután kiőrjöngte magát, hajtóvadászatot indított otthon utána, nem túl sok eredménnyel. Jó fél évvel az eset után egyszer csak megjelent a csaj, és még három nőrokona a házban, hogy jöttek ledolgozni a tartozást. :DDD És ez nekik teljesen tisztességes eljárásnak számított. 

Sztori 2. – Németország 

Az egyik magyar ex-pornós lány elhatározta, hogy ő ezután az USA-ban. Mondtam neki, hogy ne hülyüljön meg, mert gáz lesz. Azt mégsem mondhattam, hogy rögtön kiszedik a sorból, és legfeljebb a New Jersey-i fogdába jut el. Ja, hogy miért? Mert látszott rajta, mivel foglalkozik. Nem tudtam lebeszélni. 

Aztán javasoltam neki, hogy mit ne vigyen magával: munkaruhát, segédeszközöket, óvszert, ilyeneket. Mit tegyen: flexibilis repjegy, minimum1 hétre hotelfoglalásról igazolás, párszáz dollár kápé, érvényes bankkártya, és vászoncipő-farmer-póló kombó az utazáshoz, nulla smink, nulla csicsa. Mit fogadott meg belőle? Semmit. Honnan hívott fel legközelebb? Ja, a jerseyi fogdából. 

Oké, ez a két véglet. Mesélhetnék még alkoholista és/vagy drogos csajokról, stricis csajokról, nem-tudtam-hogy-az-asszony-kurva-ezért-szétverek-mindent férjes csajokról... De ezek lassan már mindennapi esetek. Majd a kommentekben, ha igény lesz rá. 

Szóval, így telt el jó pár évem: pszichológusként, óvónénikent, adminisztrációs munkatársként, megértő barátként, zsarnok diktátorként, kellemes házigazdaként, érdeklődő vendégfogadóként. PR-managerként. 

Aztán ... 

Elegem lett 

Köznapi és ronda szóval besokalltam. Ez úgy kábé jó 2 és fél éve következett be. Éreztem, hogy én ezt már nem bírom sem türelemmel, sem idegekkel, már sikítófrászom volt, ha megszólalt a telefon. 

Tudtam, hogy lépnem kell. De hová, merre? Azt tudtam, hogy Magyarországon nem, Romániában sem. Viszont máshol a szakmámban, amit nagyon szeretek, esélyem nincs. 

Ja, persze, lettem volna IT-guru (már a Pascal is untatott, anno), vagy doki (nem baj, hogy frászom van a kibuggyanó vértől is, nemhogy mástól), vagy mérnök (nevermind, hogy az egyszerű lásd-meg-a-képet-3-D-ben magazin oldalakon sem láttam soha meg a képet, annyira nincs térlátásom). 

Szóval? 

Gordon Ramsey nyomában… 

Szóval, még úgy kb. negyedszázaddal azelőtt, hogy Gordon Ramsay meghonosította volna a gasztro-reality műfaját, ezzel népszerűsítve a főzőcskézést vagy éppen a profi főzést, én már egész jól elvoltam a konyhában, gyerekként. 

Pláne, hogy anyám szerint a konyha a Sátán szülőhelye, ahova az ember csak muszájból teszi be a lábát, áldozatként a család oltárán. Vagy valami ilyesmi. 

Szóval, akkor miért is ne lehetnék hivatalosan is szakács, ha jól érzem magam a konyhában egyébként is? A gondolatot jó fél éves belső huzavona követte, ugyanis akkora már kialakult a németországi életem, a biztos pont, az itteni otthon. 

Annyira nem voltam naiv, hogy ne tudjam, ez felborul, sokkal kevesebb pénzem lesz, nem engedhetem meg magamnak a korábbi életszínvonalat, mert rohadt sok pénzt fog felemészteni a két országban való lakás. 

Ja, ugyanis Németországban választhattam vagy a berlini vendéglátóipari 3 éves képzés (ami kb. az otthoni fősulinak felel meg), vagy a hozzám földrajzilag legközelebb eső passaui intenzív 1 éves képzés, amit itt elismernek. 

Miért éppen Budapest? 

A magyar Europasst is biztosító képzéseket viszont itt is elismerik, így végül Budapest mellett döntöttem. Az is közrejátszott benne, hogy egyrészt magyarul volt (nem vagyok én ám olyan penge németből... igen, tudom, gáz ez, hogy az angol szókincsem még mindig bővebb...), másrészt kijárhattam a suli mellett melózni is, mivel felnőttképzés volt. 

Szóval, tavalyelőtt nyáron Budapestre költöztem, és tavaly év elején belevágtam. Idén januárban meg is volt az összes szakmai papírom. (Közben persze, kijártam dolgozni Németországba, amikor csak tudtam a régi helyeimre). 

Bevallom, olyan 4 hónapon át lusta dög voltam ... ünnepeltem magam januártól kb. áprilisig, hogy milyen faszául megcsináltam. :))) Elismerem, jó hosszú ünnepségsorozat volt. :) 

Májusban aztán elkezdtem tapogatózni, merre-hogyan témában. Tudtam, mit akarok. Mármint a poszt/munka csakis jungkoch, vagy franciásan commis de cuisine lehetett, szóval ettől eltekintve azt tudtam, hogy én a Fekete-erdőben akarok egy melóhelyet (túl sokat néztem a Klinikát anno :D). 

Ez május közepére össze is jött, próbanapostól, mindenestől, itt, Freiburg mellett (megjegyzem, a Klinikát a közelben, alig 50 km-nyire forgatták :D). 

Hát, most itt vagyok... aztán meg, ki tudja? 

De mindenesetre: Kösz a halakat! ... Ha még nem mondtam volna.”

HÍRMONDÓ

Így szívatják a londoni magyarokat

Ha azt mondjuk, a londoni követség nem feltétlenül áll feladata magaslatán, akkor visszafogottan fogalmazunk. Aki például most szeretné megújíttatni lejárt útlevelét, az idén sok jóra már ne számítson. 

Magyar vagyok külföldön 

Magyarként külföldön sok mindent megtanul az ember magáról, és a környezetéről is, és még sok minden másról.

Rekordhiány a német munkaerőpiacon 

Elképesztő ütemben szívná fel a német munkaerőpiac az embereket, olyannyira, hogy a betöltetlen álláshelyek száma már rekordokat döntöget. Mást ne mondjunk, április és június között több, mint 1,1 millió munkahelyre kerestek embert. 

(Fotó: pixabay.com/geralt)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.