Régóta senki nem hív fel onnan, ahonnan jöttem. Messziről. Erről talán én is tehetek, nem tudom – írja József, és ezek a mondatok azért engem eléggé szíven ütöttek. Meg még sok minden más is. Következzen egy helyzetjelentés egy kölni magyar szociális munkástól.

„Csend. Csendben volna jó. Zajban? Zajban nehéz. Gondolkodni. Gondolkozni nehéz. Lárma van, kint és bent is. Éjjelente egy zörgő LKW, reggelente a Wecker, hogy Ti-Ti-Tááá, szinkópa. Kávéval szinkronban. A szürkület, az állomás. A félálom is csak monoton kattog a vonatsíneken. 

Megkopott plakátok, a neonfény, az emberek… jönnek-mennek, váltott műszak. Most ez jut eszembe: 

„A modern kapitalizmusnak készségesen és nagy számban együttműködő emberekre van szüksége; olyanokra, akik mind többet és többet akarnak fogyasztani, és akiknek az ízlése szabványosítva van, tehát könnyen befolyásolható és megjósolható. Olyan emberekre van szüksége, akik úgy érzik, hogy szabadok és függetlenek, nincsenek alárendelve sem tekintélynek, sem elvnek, sem lelkiismeretnek – mégis készségesen hagyják magukat irányítani, azt tenni, amit várnak tőlük, súrlódásmentesen beilleszkedni a társadalmi gépezetbe; akik irányíthatók erőszak nélkül, vezethetők vezető nélkül, ösztönözhetők célok nélkül – kivéve azt az egyet, hogy boldoguljanak, sürögjenek, ténykedjenek, törtessenek.” (Fromm: A szeretet művészete) 

Még egy kávé. Jobb esetben a második. Rosszabb esetben nem. A lényeg: már bent vagyok. Én vagyok. Szociális munkás vagyok, értékekkel felvértezve. Van rosszabb is. Németországban vagyok magyar, illetve, csak félig vagyok magyar, vagy háromnegyedig. Lehetne jobb is. 

Nekem nincs összehasonlítási alapom. Most diplomáztam. Nem itt, Magyarországon. Dolgozok. Bent ülök a Büróban, gépelek, adatokat viszek fel, vagy hozok le, iktatok, aktákat rendezek, telefont várok. Na, azt nem mindig. Nehézkes. Németül van. 

Mindenki németül beszél, még a Jugendamtból felhívó, magát bolgárnak tituláló bő harmincas irodista (itt Sachbearbeiter) is úgy kérdi: Wie geht’s? és hozzáteszi, hogy Budapest az schön, de Pécs neki semmit nem mond, csak ha úgy mondom, hogy M6-os. 

Azt tudja ő is, azt látta már a pályán, arra nem jár, az neki Croatia. Ez van. Beszélgetünk a telefonban. Beszél a telefonba. Én hallgatok. A végén azt mondom: Tschüß! 

Pótolok 

Csortos Gyula színművész híressé vált mondata: „Pótolok, kérem, pótolok!” 

Kölnben dolgozok, de ha messziről jössz, úgy mondják Cologne. Van itt minden, Rajna folyó, Rajna part, rajta híd. Dóm, pláza, music store, McDonald’s, minden. Sült kolbász és hurka, jaa, az nincsen. 

’44-ben szinte porig bombázták a várost, ma ennek nyoma sincsen. Némi emlékezet, persze. Nem sok. Viszont annál több az olasz étterem, az arab ékszeres, a török döneres, a közel-keleti fűszeres, a messziről jövő. Úgy, mint én. Messziről jövő. 

Van könyvespolcom, rajta könyvek, hifitornyom, tévém, hangfalam, ágyam is, amin fekszem. Mit tegyek? Nem hazudok, jól megy. Nem mindig volt így. De most így is jó. Pótolok. 

Ha felhívnál reggel, ezt mondanám neked: „Haus Eins, Horvath, Schön Guten Morgen, was kann ich für Sie tun?” De te nem hívsz fel. Régóta senki nem hív fel onnan, ahonnan jöttem. Messziről. Erről talán én is tehetek, nem tudom. Valahogy nincs mit mondanom, nincs már mit mondanunk egymásnak. Te ott vagy, én itt vagyok. 

Itt vagyok szociális munkás. Nem nagyképűség ez, félre ne érts, csak attól tartok, sokszor nem értjük egymást. Te nem értesz engem, én meg nem tudlak követni már. Pedig magyarul van. Egy nyelvet beszélünk. 

„Már visszajönnek? – kérdezte a kis Herceg.

Ezek nem ugyanazok – válaszolta a váltókezelő. – Cserélődnek.

Ahol voltak, nem érezték jól magukat?

Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol van. – mondta a váltókezelő.” 

Az intézményünk kapuja fölött ez áll nagy betűkkel: „Herzlich Willkommen!” – több nyelven is. 

Szóval… alapjában véve nem történik semmi érdekes. Ülünk a Büróban, isszuk a kávét, néha kimegyünk cigizni. Ha megcsörren a telefon, vagy épp egy új gyereket jelentenek be, felvesszük. 

Aztán elmondjuk neki a házirendet, megmutatjuk neki a szobáját, a házat, és adunk neki enni, aztán elkészítjük a dokumentációt, így: „nach Standard versorgt.” Ennyi. 

Hogy ezt lehet-e szociális munkának nevezni, az nézőpont kérdése, hogy megérte-e ezért éveket tanulni… az is. Végül is tanulni hasznos, Lenin is azt mondta: „Tanulni! Tanulni! Tanulni!” Meg aztán az ember sose tudhatja. Főleg, ha megfizetik. 

Késő délután van, és már unjuk a munkát. Unjuk egymást. Az ablak alatt néhány fiatal droggal üzletel. Jelenteni kéne, de minek? Mire a Polizei ideér, már rég eltűntek. Nem csinálunk semmit. Várjuk, hogy vége legyen a műszaknak. Van, aki rágyújt, én egy teát hozok magamnak és iszogatom csendben. Jól van minden. 

Küzdök a lámpalázzal 

GSD, így, röviden. Hosszabban Gefährdungsmeldungs-Sofort-Dienst. Magyarul: Gyermekvédelmi Jelzőrendszer. De itt minden németül van. Néha, amikor éjszaka van, és egyedül ülök a Büróban, felhívnak. Jeleznek. 

Nem könnyed csevej ez. Küzdök a lámpalázzal, a megértéssel, a válasszal. Félek. Félek, hogy nem értem. Nem értem, amit mondanak, nem értik, amit mondok. Gyereket fog hozni hamarosan a Polizei. Éjszakára. És? Kérdezek vissza félszegen. Mi a neve, és honnan jön? Két kérdés, de igazából csak egy a fontos számomra. 

A szociális munkás tiszteletben tartja minden ember méltóságát, értékét, jogait. – (Etikai Kódex, Alapelvek) 

Nem arról van szó, hogy az ember különbséget tesz… hanem… hogy de, végülis megkülönböztet. Hogy értékel. Hogy az értékek alapján értékel. Hogy valahol tudja, vagy érzi, esetleg olvasta, Dürkheim, hogy vannak társadalmi értékek, amelyeket általánosan elfogadnak. Általánosan elfogadnak, és emiatt normák. 

Ezek miatt nem megyünk át a piros lámpán, vagy szaratjuk a tacskónk a járda közepére, vagy, hogy épp emiatt koncentráljuk a tekintetünk a velünk szemben álló női kollegánk szemére. A dekoltázsa helyett. 

Normák. Megpróbálunk normálisan viselkedni. Ha valaki kiáll a sorból, azt mondják: újító. Vagy lázadó. Vagy a kettő egyszerre. Vagy egyik se, csak csöves. Bunkó és képzetlen, underclass. Nem felel meg a normáknak. Normálatlan. 

Pedig, csak lehet olyan, hogy messziről jön, és ahonnan ő jön, ott az érték itt nem norma. Nem tudom. 

Kultúrák rangsora 

A középkori Európában a macskáknak igencsak rossz reputációjuk volt – a boszorkányokkal és eretnekekkel kapcsolták össze őket, és széles körben vélték megcáfolhatatlan ténynek, hogy az ördög olykor fekete macska alakjában jelenik meg. De vajon miért utálták ennyire a kártevőket elkapó, tehát az emberek számára jó szolgálatot tevő állatokat, míg a Közel-Keleten kifejezetten szerették őket? – Normális. 

Ha a GSD jelent egy fiatalkorút, aki veszélyben van, és a két kérdésre, amiből csak az egyikre vagyok kíváncsi, azt az országvariációt mondja, hogy: Marokkó, Algéria, vagy Tunézia, elhúzom a szám szélét. 

Tudom… ez így nem PC, de értékelek. Érték-ítéletet hozok. De ki is vagyok én egyáltalán, hogy bárkit is megítéljek? De tényleg. Ausländer. Messziről jövő. Úgy, mint itt sokan mások. Na mindegy, ha már itt tartunk. A legjobb az afgán. Persze nem tálib. Osztályozok, rangsorolok. Kultúrák rangsora… hol van a magyar? Az hányadik a sorban? 

Az éjszaka telik. Nicht viel zu los – ahogy a német mondja. Egy arab gyerek kopog az ajtón. Mondom neki, hogy holnap áthelyezik egy Dezentrale Einrichtung-ba. Ez a következő állomás a regisztráció után. Mi meg már regisztráltuk. Az orvos átnézte, oltotta, pecsételt, szóval mehet. 

Beszél arabul, franciául, spanyolul, kicsit németül. Írni nem tud. A saját nevét se, csak X-t tesz a papírra, amit elé tolok. A mellettem ülő biztonsági őr arabul kérdez tőle. Ő meg válaszolgat. 

Kiderül, hogy Casablanca nyomornegyedében született, hogy tizenegy éves kora óta Európában él, hogy országról-országra vándorol, hogy iskolába soha nem járt, hogy fogalma sincs mi az az integráció, de nem is érdekli, zsebtolvaj, és máshoz nem is nagyon ért, néha elránt egy cigit. 

A biztonsági őr felhívja a figyelmét, hogy amint nagykorú lesz, Németország kitoloncolja, és a marokkói törvények értelmében börtönbe kell majd menjen. Vállat von. Azt kérdi, hogy ahová áthelyezik, ott kap-e zsebpénzt. Bólintok. Lassan éjfél. 

„…a szegénység, a hátrányos jövedelmi helyzet nemcsak alacsony életkörülményeket hoz magával, hanem sajátos kultúrát is teremt, az értékek és magatartások olyan rendszerét, amely eltér a középosztályi vagy az általánosan elfogadott kultúrától.” – Oscar Lewis 

Néha eljön a reggel, anélkül, hogy éjjel bármi is történt volna. Csak úgy, feljön a nap. Télen kevesebbszer. Akkor várat magára. Néha egész nap szomorkásszürke. Én ülök a Büróban. Hat harminc. Leadom a rendelést. Hallo, ja, elf Jugendliche, ja, genau, elf Portion, ja, Clodwigplatz, ja, genau, danke. Gleichfalls. Ciao. 

A Dienst utolsó felvonása 

Az asztalt terítem a kantinban. Tányérok, csészék és kések egymás utáni sorban. Egy fekete srác integet kívülről, odakiáltok. Bonjuor monsieur! Qu’est-ce que voulez-vous manger? Tegnap jött Guinea-ból. Örül. Nincs benne 50 kiló. Vasággyal, szobabútorral. Úgy néz rám, mint egy félistenre. 

Ez a csalfa pillanat megsimítja az egóm. Megkérem, hogy Monsieur, s’il vous plait, aidez-moi? Aztán előkészítjük a reggelit. Kenyér, szalámi, vaj. Az édesszájúaknak Nutella, lekvár. Eszünk, nevetünk, rakosgatjuk egymásután az idegen szavakat ismerősen. 

Azt mondja, finom a víz, és kérdi, gondolkodtam-e azon, meddig bírja az ember víz nélkül. Non monsieur, je ne sais pas. Az mondja, tovább, mint hinném. Négy nap kellett, mire átkelt a sivatagon. Dzsippel. Fizetett érte. Étlen-szomjan. Az ötödik napon ivott két és fél deci vizet, két és fél deci benzinnel. Ott így szokás. 

„Szegény ember abból főz, amije van.” Ugye. Benzin meg van bőven. Afrikában. A víz meg finom. Ilyen ez. Fél óra, és Feierabend. Elbúcsúzom: au revior monsieur! 

Jules Verne azt mondja, hogy jó annak, aki kevéshez szokott, mert kevéssel is beéri, és ettől boldog. 

Vége a műszaknak. Csend van. Csendben jó. Csendben lehet. Lehetne gondolkodni. Lehetne.”

HÍRMONDÓ

Ausztriai munkák a hétvége elé

Ausztria az egyik legnépszerűbb külföldi célország, ami a közelsége miatt persze egyáltalán nem meglepő. Az sem, hogy milyen változatos állásokra keresnek embereket. Lássunk ezek közül párat!

Új-Zéland is bekeményít

Ausztrália után Új-Zéland is szigorítja a bevándorlási szabályokat. Röviden összefoglalva azt mondhatnánk, a jövőben a „kiwik elsőként” elve érvényesül majd.

Különleges vízum jöhet fiataloknak a Brexit után 

Két évre szóló speciális vízummal csábítanák az EU-s fiatalokat dolgozni a Brexit utáni Nagy-Britanniába, legalábbis kiszivárgott információk szerint ezen a terven dolgozik a brit kormány.

Testvérharc 

Komoly testvérharc látszik kirobbanni Csehország és Szlovákia között, a tét nem kicsi, hiszen mindkét országban komoly hiány van szakemberekből. A cseh jegybank legutóbbi lépése ráadásul alaposan alávágott a szlovákoknak.

(Fotó: pixabay.com)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.