Vajon mikor érzi magát az ember először otthon? Megragadható-e egy egyetlen (vagy több) ilyen pillanat, esetleg egy folyamatról van szó? P. Eliott például rögtön három ilyen mérföldkövet említ meg posztjában, melyek után úgy érezte: otthon van.

Te mikor érezted először úgy külföldön, hogy otthon vagy? Volt egyetlen ilyen pillanat, vagy egy folyamat része az érzés? Esetleg soha nem fogod magad otthon érezni? Írd meg a tapasztalatod, véleményed a hataratkeloKUKAChotmail.com címre.

(A kép illusztráció) 

„Megírtam itt, hogy mikor éreztem magam itthon először, de ez három részletben volt, nagyjából egyformán, igazából mintha egyik erősítette volna a másik kettőt.

Valójában ezt az itthon vagyok érzést, amit átsző mindig valamilyen hálás melegség, nagyon gyakran érzem, amikor jövök hazafelé bárhonnan és eljövök egy folyó mellett, ami nem azonos azzal, ahová horgászni jártunk, ez itt van a városban, 5 percnyi autóútra, de annyira hasonlít jellegben, hangulatban ahhoz a másikhoz, meg egy csomó amerikai folyóhoz, hogy mindig átfut rajtam ez az érzés. 

Amikor 72-ben kijöttünk ide, még hatalmas újdonság volt nekünk, fiataloknak külföldre kerülni. Akkor már lehetett utazni, de jól megnézték, kinek adják a nyugati útlevelet. Nekem például nem, ezért kellett társasutazással kijönni és lelépni. 

Az első fizetés öröme 

Amikor beléptünk az USA területére, még csak azt az örömet éreztük, mint Olaszországban is, de ehhez jött az a tudat, hogy ez lesz itt az új hazánk, kíváncsian nézegettük, hogy mi van itt. 

Hatalmas öröm volt az első fizetésünket kézhez kapni, számolgatni, hogy mire telik belőle, átbeszélgetni, hogy mi a fontos vásárolni való, hol vannak a nem rabló nagyobb üzletek, mert kocsink az még nincs, és venni sem szándékoztunk még egy évig. 

Pedig bíztattak minket, hogy 100 $-ért már kapható kivénhedt, ám még jól guruló kocsi, de úgy voltunk vele, hogy kivárjuk az újat, amivel semmi szerelgetni való nem lesz jó pár évig, mert nem értünk hozzá. 

A munkahely 20 percnyire volt gyalog, és a lábunkban még ott voltak az otthoni nagy budapesti gyaloglások, szóval kerestünk egy nagyobb boltot, és hazacipeltük a vásárolt árut. Nem, nem esett nehezünkre. 

Nem volt időnk a honvágyra 

A kibérelt lakást lassan kezdtük berendezni, már ettől is kezdtük itthon érezni magunkat, általában otthonos érzésünk volt, a munkahelyen nem bámultak ránk idegenkedve, hanem kedves mosollyal fogadtak, beszélgettek velünk, tanácsot adtak, ha kértünk, néha még anélkül is. 

Valahogy annyi sok élmény ért bennünket állandóan, hogy nem is volt időnk, kedvünk honvágyat érezni, tele voltunk új és új élményekkel, felfedezésekkel, és az csak a kis környezetünkben, és tudtuk, hogy nagy az ország, lesznek itt még másfélék is. 

Amikor kocsink lett, akkor jobban kinyílt a világ, még nagyobb körben tudtunk mozogni, még jobban bele tudtunk simulni az országba. 

Az első eset: a hazavezető út és egy dal 

Azért 3 dolog volt, amikor úgy éreztem, hogy ide tartozok. Az első talán a második évben volt, már volt kocsink. Egy májusi meleg, napos kora délután a kedvenc folyócskánál voltunk, sűrűn fákkal szegélyezett lassú folyású, fahidakkal ellátott folyócska volt, horgásztunk, és amikor hazafelé indultunk, fel kellett hajtani egy dombra, úgy értük el a hazavezető utat. 

Bekapcsoltuk a rádiót, nyitott ablaknál felhajtottunk a dombra, a rádióból egy fiatalon meghalt énekesnő, Minnie Ruperton éneke áradt, egy madárcsicsergéssel kezdődő ének (Loving you), ami tele volt szőve lalalázással.

Ma egy furcsa divatjamúlt dallamnak, vagy éneknek tűnik, ott is inkább a madárcsicsergés és a lalala fogott meg, ami éreztette az akkori hangulatomat. A tavaszi faleveleken átszűrődő nap, a zene, az a lendület, ahogy felhajtottunk, hozott rám egy itthon vagyok érzést. Nem tudom, miért. 

Azóta viszont valahányszor kimondjuk a hely nevét, az robban be az emlékezetembe. A májusi folyó, a víz, ahogy sodorja a kishalakat és a felhajtás a dombra, az ének... meg az otthonlét-érzés. 

A második eset: az idősebb indián 

Második, és ne nevessetek ki, mert ezen magamnak is nevetni kell, bár tűnődve.

Háromnapos hétvégi kiránduláson voltunk egy helyen, ahol régi dolgokat mutattak, hogy hogyan éltek az emberek 200 évvel ezelőtt, meg régebben. 

A sok házacska és mindenféle látnivaló mellett volt néhány indián sátor, és előtte kis semmiházi tüzecskét piszkálgató, indiánképű idősebb pasas ült jelmezben, olyan varázslószerű volt, és beszélgetett, illetve kérdésekre válaszolt. Ott álldogáltam nézelődve, hallgatózva, hogy miket mond, mert mondott nagyon érdekes dolgokat is. 

Végül én is odamentem hozzá, gondoltam, nem leszek szemtelen, ha én is összetett kézzel meghajolva üdvözlöm inkább mókából, mint az előttem lévő, professzorképű pasas, aki valami temetkezési szokásokról faggatta, illetve a halál utáni hiedelmekről, amire az indián kimerítően válaszolt. 

Amikor én kerültem sorra, mielőtt megszólalhattam volna, az indián végignézett rajtam, és azt mondta, hogy te már voltál itt. Mondtam neki, hogy nem, most vagyok először ezen a helyen. 

Azt mondta, hogy nem úgy értette, én már laktam itt valaha, más testben a nagyon régi időkben. Rám ismer, hehehe... ezen elnevettem magamat és majdnem megkérdeztem, hogy csak nem megskalpoltatok, de nagyon faragatlan vicc lett volna. 

Ki voltam, mi voltam? - kérdeztem olyan képpel, hogy látszott rajtam, hogy egy szavát sem hiszem. Ez nagy hiba volt, mert erre bezárkózott, nem volt hajlandó további eszmecserére ebben a témában. 

Kérdezte, hogy van-e valami kérdésem. Nem volt, mert nem készültem fel beszélgetésre, csak annyit kérdeztem, hogy hogyan lehet megtalálni a szerencsét. Azt mondta, hogy hívni kell, biztatni, keresni, mert magától nem fog megtalálni. Mondjuk ez nem volt valami nagy mondás, de ezt kaptam tőle. 

Jött a férjem (ő nem volt hajlandó ott lopni az időt, hallgatni a turisták és az indián csevegését), elköszöntem az indiántól, aki adott nekem egy tollat (másnak nem adott semmi, legalábbis amíg én ott voltam), nem tudom, milyen madárból való, barna-fehér, csíkos… 

Ma is megvan, amikor ideköltöztünk, kitűztem a házban az ajtóra belülről, mert hiába nevettem az indián szövegén akkor, de amikor eljöttünk tőle, akkor valahogy szintén olyan „itthon vagyok” érzés fogott el, dacára annak, hogy efféle szöveget elmondhatott másnak is. 

Itt még el kell mondanom valami mást is. Nagyon sok évvel később itt a neten valahol volt olyan kérdőív, hogy megmondjuk, hogy ki voltál, mi voltál előző életedben, születési meg más adatok, ilyesmi. 

Egyszer kíváncsiságból kitöltöttem (nem hiszek az ilyesmiben), és az jött ki, hogy a nagyon régi időkben az Egyesült Államok nyugati részén születtem és éltem. 

Férfi voltam, és kalandor, vagyis csavargó (szó, ami szó, a csavargás szelleme megmaradt, hehehe), hiába erőltetem az emlékezetem, hogy mit is mondott még rólam a kérdőív, elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy a keleti parton haltam meg. 

Ha az indiánnak meg a kérdőívnek hihetnék, akkor azt mondanám, hogy nem disszidáltam, egyszerűen csak hazatértem… 

A harmadik eset: az eskü 

A harmadik érzés az állampolgársági eskü után volt, ahogy kiléptem az épületből, és körülnéztem az utcán… Valami itthon vagyok érzés volt, elég erős, mert egész nap rajtam volt, de ez nem is csoda, mert igazán akkortól számítom, hogy már ez az otthonom, országom igazából…”

HÍRMONDÓ

Tízből kilenc magyar diák elmenne külföldre

Ebben az esetben csak cserediákságról van szó, a különböző programokban viszont gyakorlatilag mindenki szívesen részt venne, olyannyira, hogy egy felmérésben a megkérdezettek 93,1 százaléka válaszolta azt, hogy kipróbálná magát külföldön.

Magyarok foglaltak el egy londoni luxusvillát 

Az Autonomous Nation of Anarchist Libertarians (kéretik a kezdőbetűket összeolvasni) a napokban foglalt el a brit fővárosban egy luxusvillát. Az erről szóló videóból elég nyilvánvalóan kiderül, magyarok is voltak köztük.

Szakmai gyakorlaton Németországban 

A külföldi gyakorlat nem csak azért hasznos, mert az ember nyelvet tanul és tapasztalatot szerez, hanem azért is, mert a későbbiekben az álláskeresés során előnyt jelenthet. Példa erre Dániel története is.

A németek szerint Magyarország a Balkán? 

Mindig érdekes látni, mekkora különbség van aközött, amit mi, magyarok gondolunk magunkról, és ahogyan mások látnak minket. Mindezt pedig a legjobban a hétköznapokban lehet leszűrni, például a hipermarketek borospolcainál.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.