Expat. Bevándorló. Gazdasági menekült. Ami közös bennük, hogy mindannyian a szülőhazájukon kívül keresik (ideig-óráig legalábbis) a boldogulást. De vajon azok a magyarok, akik külföldre mennek dolgozni, melyik csoportba tartoznak? Egyáltalán, lehet-e általánosítani, vagy minden történet más és más? Ezek a kérdések merültek fel bennem pár hete, és minél többet olvastam utána, a téma annál érdekesebb lett. Úgyhogy megpróbálom összefoglalni, milyen olvasatok vannak, utána pedig kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.
Nem túl eredeti ötlet, de induljunk ki a Wikipédiából, ami azt mondja, hogy „az expat az a személy, aki ideiglenesen vagy állandó jelleggel másik országban telepedik le, mint ahol nevelkedett. A szó a latin ex- (ki valamiből) és patria (haza) szavak összetételéből jött létre”.
Definíció szerint tehát mindenki, aki másik országban telepedik le, vagy dolgozik, mint ahol született, expat, függetlenül a bőrszínétől vagy a származási helyétől.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
A valóságban azonban ez a meghatározás jórészt a külföldön munkát vállaló nyugatiakra vonatkozik, és a nagy kérdés most már az, hogy mi, magyarok, beletartozunk-e ebbe a körbe vagy sem, és ha nem, akkor hol a határ.
Kicsit megpróbáltam körülnézni a nemzetközi lapokban, hogy melyikben hogyan határozzák meg a különbségeket, és meg kell mondanom, elég érdekes dolgokra bukkantam.
Aki nyugati országból érkezik, az expat?
A világ egyik vezető pénzügyi-gazdasági lapjának, a The Wall Street Journalnek van (illetve csak volt) egy kifejezetten a határátkeléssel, expatokkal foglalkozó blogja, ami az egyik posztban foglalkozott ezzel a kérdéssel is.
Nem mennék bele a részletekbe, csak a főbb következtetések közül idéznék: „Az, hogy valaki expat, migráns vagy menekült, a társadalmi osztálytól, a származási országtól és a gazdasági státusztól függ.
Furcsa, hogy például Hongkongban egyeseket expatnak neveznek, másokat viszont nem. Bárki, aki nyugati országból jött, az expat. A Fülöp-szigetekről érkezett otthoni kisegítők annak ellenére csak vendégként vannak kezelve, hogy sokan évtizedek óta itt élnek. A mandarin nyelvet beszélő, Kínából érkezettekre nagyon ritkán mondják azt, hogy expatok.”
Nagyjából ugyanez a helyzet Afrika és Európa esetében is. Például a magasan képzett, Afrikából érkezett szakembereket a legritkább esetben hívják expatnak, ők migránsok és kész.
„Mind a magán-, mind az állami szektorban dolgoztam és dolgozom nagy multinacionális vállalatoknak és szervezeteknek. Ha fekete vagy színes bőrű vagy, akkor nem leszel expat. Ha politikailag nagyon korrektek akarnak lenni, akkor magasan képzett bevándorló leszek maximum” – olvasható a cikkben.
Technikai kérdés lenne?
Legalább ilyen érdekes egy kanadai esete, aki több mint 15 évig élt az Egyesült Államokban, ahová a családja egyszerűen gazdasági okokból költözött. Méghozzá állandó jelleggel. Egészen addig, amíg meg nem kapták az amerikai állampolgárságot, addig bevándorlók voltak.
Aztán később, már felnőttként az Egyesült Államokból Ausztriába költözött, most is ott él, immár mint expat. Elég sokat utazik, így még mindig az Egyesült Államokban és Kanadában adózik.
Ugyanaz az ember tehát ezek szerint lehet egyszer bevándorló, egyszer pedig expat, és ez a szerző szerint nem faji, vagy társadalmi kérdés, hanem egyszerűen vízumügy, és mint ilyen, a kormányokon múlik.
Magyarán szerinte nem valamiféle idejétmúlt felsőbbrendűségi ideológia következménye, hogy valaki expat, míg mások bevándorlók, sokkal inkább a kormányokon múlik.
Vagy érzelmi?
Aztán akad olyan is, aki szerint az expat és a bevándorló között az a legfőbb különbség, hogy utóbbi sokkal erősebben kötődik érzelmileg az adott célországhoz, mert hosszú távra tervez és fontos neki a beilleszkedés, míg az expatok tudják, hogy bármikor leléphetnek, vagy visszarendelhetik őket.
Így aztán a bevándorlók sokkal inkább próbálnak gyökeret ereszteni, kapcsolatokat építeni, elsajátítani a helyiek életmódját, barátkozni, stb. Ez nem azt jelenti, hogy az expatok ne törekednének mindezekre, de valahol, tudat alatt ott motoszkálhat bennük, hogy életük egy átmeneti szakaszáról van szó, és ha nem működik a dolog, akkor egyszerűen elmennek. A bevándorlók esetében nincs meg ez a luxus.
Az expat és az Ausländer
Lépjünk tovább Németországba, ahol Berlin egyik kerülete, Neukölln hagyományosan a bevándorlók által sűrűn lakott rész volt. Amikor a német The Local lap egyik szerzőjét megkérdezték, hogy akkor most ott expatok élnek-e, Jacinta Nandi azt felelte, hogyne.
Ami azért érdekes, mert míg pár éve jórészt törökök, arabok, vagy a volt Jugoszlávia valamelyik tagállamából érkezettek (meg alkoholista és junkie németek) laktak ott, addig mára tele van amerikaival, spanyollal, és szabadúszó értelmiségi némettel „Ez az eldzsentrisedés, amikor az Ausländerből expat lesz”.
Na de mi a különbség akkor az Ausländer és az expat között? A németben elsősorban az olyan képzett munkavállalókra használják, akik egy nemzetközi cégnek dolgozva költöznek külföldre, meghatározott időre, a szerző szerint az angolban a bevándorlók „magasabb osztályára” használják.
Az expatot körüllengi a jólét luxusa, vagy a dekadencia (expat volt-e Hemingway vagy Fitzgerald Párizsban?), de mindenképpen olyasvalakiről beszélünk, aki a saját döntése nyomán él külföldön.
A bevándorlók, vagy migránsok ezzel szemben azért költöznek egy másik országba, hogy ott gyárakban dolgoznak, és/vagy kihasználják a jóléti rendszer vívmányait.
Lehet ám ezt még bonyolítani, ugyanis Jacinta Nandi szerint az elmúlt években a németek az összes, az országukban élő, de angolul beszélő külföldire elkezdték az expat kifejezést használni, miközben az Ausländerhez egyfajta negatív konnotáció társul. Ugyan külföldit jelent, de nagyon gyakran azokra használják (pontatlanul egyébként), akinek a szülei nem németek, de Németországban él.
Pénzkérdés lenne?
OK, sokkal nem vagyunk beljebb, de azért talán kezdjük érteni a dolgot. Ugyanakkor mi a helyzet azokkal a nyugat-európaiakkal, akik szintén kényszerből hagyják el a hazájukat, hogy külföldön keressenek munkát.
Különösen Dél-Európában vannak sokan így (spanyolok, olaszok), egyikük, az ír David Toms arról írt, miért is volt kénytelen elhagyni a hazáját és Norvégiába költözni.
Szerinte van egyfajta kettős mérce, ennek köszönhetően őt gyakran nevezik leegyszerűsítve expatnak, holott ő nem tartja magát annak, mert szerinte expat az, aki egy multinak dolgozva költözik külföldre bármennyi időre, amiért olyan fizetést kap, amivel fenn tudja tartani az otthon megszokott életszínvonalat.
„Én gazdasági menekült vagyok. Egy olyan ír fiatal, akit a válság lenyelt, megrágott, majd kiköpött. Azért hagytam el Írországot, mert úgy éreztem, nem nagyon van más lehetőségem. Négy évet tanultam azért, hogy legyen egy történelem PhD-m, majd óraadóként dolgoztam, konferenciákra jártam, cikkeim jelentek meg, írtam egy könyvet, állásinterjúkra jártam, pénzeket pályáztam meg, próbáltam a felnőtt oktatásba bekerülni tanárként. Keményen próbálkoztam” – írja David Toms.
Próbált állást találni Írországban, Nagy-Britanniában, Dániában, de sehol sem járt sikerrel, így amikor úgy látta, nincs más lehetősége, nekivágott. Norvégia előtt 15 hónapig Prágában élt.
A cseh fővárosban szerinte nem szerették a bevándorlókat. „A szemükben én nem voltam migráns. Expat voltam. Még egy olyan városban is, amely sokkal inkább Közép-, mint Kelet-Európaként határozza meg magát, én egy nyugati voltam, egy angol anyanyelvű. A bevándorlók jó fajtájához tartoztam. Olyan bevándorló voltam, amilyet akartak. Fehér. Nyugati. Férfi. Én így tapasztaltam meg az bevándorló és az expat közötti különbséget” – írja.
„El akartam magyarázni nekik, hogy csak azért, mert angol az anyanyelvem, még nem vagyok sikeres. Hogy sokan nem vagyunk sikeresek. Meséltem a tanítványaimnak Írországról: a korrupcióról, a politikusokról. Izgatottak lettek, de alig akarták elhinni” – teszi hozzá David Toms.
A közvélemény számít?
Már csak azért sem, mert Írország a közvélekedésben egy progresszív, fejlett ország, a Kelta Tigris PR-gépezete teljes hatékonysággal működött, amikor a szerző Prágában élt.
A cseh fővárosban a bevándorló, vagy migráns lényegében azt jelentette, hogy nem fehér bőrű. A sok külföldi pedig boldogan viselte az expat jelzőt, még akkor is, ha nem voltak azok, mert az lehetővé tette számukra, hogy egyfajta burokban éljenek.
Még a befogadó Norvégiában is megkülönböztetik a bevándorlókat az expatoktól: „Szőkeként gyakran néznek norvégnak, noha mi sem állhatna tőlem távolabb. Nem tűnök ki az emberek közül, mert fehér a bőröm és szőke a hajam.”
Noha messze nem olyan mértékben, mint a XIX. vagy a XX. században, azért még mindig létezik kivándorlás Írországból, csak éppen az emberek fejében az országról élő kép változott meg.
Nem tudom, sikerült-e valamennyire beljebb jutnunk a dologban (majd a kommentekben…), de nekem úgy tűnik, leginkább a befogadó országtól függ, vajon expatnak, bevándorlónak vagy éppen gazdasági menekültnek tartanak minket.
Esetleg attól, hogy ha az ember „lefelé”, azaz egy gazdaságilag rosszabb helyzetben lévő országba költözik, akkor expat lesz? Tehát egy magyar Németországban bevándorló, de mondjuk Thaiföldön expat? Vagy a bőrszíntől függ? A társadalmi státusztól? Mit gondoltok?
HÍRMONDÓ
Mi lesz az Ausztriában dolgozó magyarokkal?
Szigorítanának az osztrákok, nem is kicsit, nagyon. Vajon mi lesz az ott dolgozó magyarokkal?
Tíz év múlva eltűnhet az euró
A francia elnökségre pályázó volt gazdasági miniszter szerint ebben a formájában szinte kizárt, hogy fennmaradjon a közös pénz.
Melyik a világ leglátogatottabb városa?
Egy ilyen kérdésre kapásból sorolnánk, hogy London, New York, esetleg Párizs, és persze nem is tévednénk nagyot, hiszen ezek mind szerepelnek is a TOP10-ben – de nem az élen.
(Fotó: pixabay.com/Alexas_Fotos)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: