Van az a típus (szerintem a határátkelők között a szokásosnál nagyobb arányban), aki egyszer csak besokall egy helyen, és úgy érzi, változtatnia kell. Hogy aztán ez a változtatás külföldre költözést jelent-e, vagy teljes életmódváltást is, az már másik kérdés. A mai poszt szerzője, Kati és párja teljesen megváltoztatták az életüket. Lenyűgöző történet következik, azzal együtt is, hogy az életmódjuk nyilván nem való mindenkinek, de ők boldogok és mégis csak ez a lényeg. Most már csak az a kérdés, miért mindenki Laci?

„Áll a dombok között egy lakókocsi valahol Németországban. Kinyílik az ajtaja és kilép rajta egy lány. Nagyot nyújtózkodik. Odamegy a műanyagkannához, arcot most. Előveszi a kempinggázt, felrakja a kotyogóst. Amíg készül a kávé, leül a kempingszékbe és nézi, ahogy a falevelek között táncot járnak az őszi napsugarak. Nem rohan sehová. Élvezi az ébredést… De hiszen ez én vagyok! A csaj, aki egy kocsiban él.

Nem rinyálok, nem mondom, hogy nehéz volt az életem. Sőt! Viszonylag kényelmesen és izgalmasan teltek a mindennapjaim. A hét egy részében képszerkesztőként dolgoztam egy nagy hírportálnál, más napokon pedig interjúkra és riportokra szaladgáltam szabadúszó újságíróként. Hm, ez így leírva tényleg elég jól hangzik.

Jól hangzik… de valójában az életem egy idő után nem volt más, mint a napi rutin ismétlődése, egy túlórák és lapzárták közé préselt rohanás. Amíg fel nem tettem magamnak a kérdést: hé, te ott, tényleg a számítógép előtt akarsz megrohadni?

Amikor az élet rutinná válik

Imádtam a pörgést, azt, hogy ömlöttek rám a világ hírei, fotók százait néztem végig naponta, amikor pedig egy cikken dolgoztam, akkor úgy éreztem, ismét egy újabb szeletét ismerem meg éppen a világnak.

Egy idő után azonban egyre több lett a meló és a kötelező feladat, és valahogy egyre kevesebb lett mellette az élet.

Kívülről fújtam az egész napomat, onnantól kezdve, hogy reggel kivakarom magam az ágyból és lefőzöm a kávét. Tudtam, hogy megint késve indulok, hogy futni fogok a busz után, tudtam, hogy mi lesz aznap a feladatom, hogy mikor fogok először rágyújtani, hogy megint több kávét iszom majd a kelleténél, és hogy miután hazaértem, megint a gép előtt fogok ülni, és rég elmúlt már éjfél, amikor zombiként bevánszorgok a hálószobába.

A határidőnaplómból ömlöttek ki az időpontok és tennivalók, órarendet írtam, hogy mindennel időben végezzek, közben anyámat már hetek óta nem láttam, a barátaimmal hónapok óta nem találkoztam, a férjemmel pedig úgy éltünk, mint a nyuggerek.

Ilyen ez a popszakma. Gondoltam sokáig.

Közben napi szinten idegeskedtem azon, hogy éppen ki hogy lop, csal vagy hazudik, hiszen ha minden nap hírekkel kelsz és fekszel, akkor a közélet szépen lassan elkezd beszivárogni a mindennapjaidba.

De én idealista voltam, és hittem abban, hogy „szó vagy erőszak ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik”. Hittem abban, hogy a munkámmal egy kicsit én is hozzájárul ahhoz, hogy jobb hely legyen ez a világ. De „ételt csak annak adjunk, aki éhezik rá” ugyebár. Láttam, hogy minden nap ugyanaz a harc, és nem változik semmi.

Kiábrándultam. Nem a szakmából. A rendszerből. Egyre kevésbé érdekelt már az aktuálpolitika, elegem volt abból, hogy ha körbenéztem, azt láttam, hogy családtagok vívnak harcot a vasárnapi ebédnél és barátok esnek egymás torkának a Facebookon. Elegem volt abból, hogy a politika az emberek közötti különbségeket ellentétekké akarja tenni, és ebből valaki mindig hasznot próbál húzni.

Rosszkedvű voltam, kialvatlan és feszült, és azt kívántam, hogy aznap inkább ne is történjen semmi a világban. Tipikus kiégés. Harmincévesen? Na, ne már!

Éppen ideje volt, hogy szabira menjek

A férjemmel úgy döntöttünk, hogy szabira megyünk, és meglátogatjuk a Németországban élő bátyámat. Na, igen. Ő egy egészen másfajta figura, mint én. Sosem volt az a jó rabszolga típus, és mindig is nagy ívben tett mások véleményére. Akkor már évek óta kint élt, családja volt, és az országot járta, kürtőskalácsot árult különböző vásárokban.

Ha már ott voltunk, mentünk vele mi is. 

Egy ismeretlen világba csöppentünk, és nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva tőle. Nekem, aki megszokta, hogy a napját egyfajta rutin irányítja, akinek minden perce be volt osztva és meg volt tervezve, az egész utazás egy kisebbfajta káosznak tetszett.

Minden új volt és idegen, nem volt állandó szálláshelyünk, aludtunk IFÁ-ban, utánfutóban egy vasútállomáson és kürtőskalácsos stand padlóján. Nem ismertem a várost, ahol éppen jártunk, nem tudtam, hogy ha felszállnék a villamosra, az hol tenne le, és nem tudtam, hogy ha elindulnék az egyik utcán, akkor hová lyukadnék ki (jó-jó, ezzel elég gyakran így vagyok odahaza is :D ). Nem volt netem, nem tudtam híreket olvasni, nem tudtam, hogy mi történik az utóbbi napokban a nagyvilágban.

Keltünk, amikor kidobott az ágy, feküdtünk, amikor elálmosodtunk, néha pedig csak úgy nekivágtunk az esti városnak benzinkutat keresni, hogy vegyünk egy sört és megigyuk a közeli parkban, mint valami tinédzserek, vagy csak ültünk a vár falán és lóbáltuk a lábunk. Nem is tudom, mióta nem csináltam már ilyet.

Bámmmmm... Mint aki éjszaka álmából riad fel és hirtelen azt sem tudja, hol van, vagy, mint akit sokáig lenyomtak a víz alá, és most felengedik egy lélegzetvételnyi levegőhöz jutni. Jesszus, mit is csináltam én az utóbbi három évben?

Mintha mi sem történt volna…. vagy mégis

Aztán a szabi véget ért, mi hazatértünk és folytattuk tovább megszokott kis életünket. Reggel nagy nehezen kivakartam magam az ágyból, este pedig ültem zombiként a gép előtt, a férjem pedig pörgette tovább a hazai vállalkozó életet. Mintha mi sem történt volna…

De egyre gyakrabban beszélgettünk erről a másik életről. Ilyenkor csillogott a szemünk, lelkesek voltunk, álmodoztunk. Aztán valahogy az álmodozásból egyre inkább konkrét tervek születtek. A korábbi problémák elvesztették jelentőségüket, lélekben már egészen máshol jártunk.

A férjem igazi vállalkozó típus. Ő már lépett volna, én még hezitáltam. Nem volt könnyű döntés félbehagyni azt a megkezdett másik életet. De miért is kellene mindenképpen ragaszkodni hozzá? Miért ne próbálhatnál ki egy életen belül többféle életet? Tudtam mi vár rám a következő néhány évben, ha maradok. Azt viszont nem tudtam, hogy mi lesz, ha most elindulok. Azt hiszem, ezt hívják kalandnak, amibe bele kell vágni.

Oké, akkor vágjunk bele! Legyünk vándor vásárosok!

Rövid szárnypróbálgatást követően felmondtam a munkahelyemen, a férjem felszámolta a vállalkozását. Beiratkoztunk nyelvsuliba, standot építettünk, megvettük a spórolt pénzünkből az új élethez szükséges felszereléseket, a furgont átalakítottuk, hogy abban tudjunk lakni.

A bátyám segített kezdetekben a dolog hivatalos részében, intézni a papírügyeket, megszervezni a vásárokat, megkaptuk tőle a titkos kürtőskalács receptet (ne reménykedjetek, ilyen nem létezik :D), szóval elindított minket az úton. Két kutyánk van. Nem volt kérdés, hogy ők is jönnek. 

Élet két négyzetméteren

Áprilisban indultuk el. Tavasszal. Legalábbis azt gondoltuk. Németországban nulla fok volt és hóesés, mi pedig dideregtünk a fűtetlen furgonban. Fáztunk, eláztunk, fáztunk tovább, de élveztük – majdnem – minden pillanatát.

Erdőszélen aludtunk és szántóföldeken, laktunk várromok tövében és folyóparton. Csupán egy matracnyi helyünk volt, de ennyi elég volt a boldogsághoz.

Azóta eltelt a nyár is. Karavánunkat kiegészítettük egy aprócska, ősrégi lakókocsival. Ernőnek kereszteltük el. Imádjuk.

Öt hónapja vágtunk bele. Nem tekintem magunkat kivándorlóknak. Csupán vándoroknak. Továbbra is Magyarországon képzelem el a jövőt, de a rövidtávú terveimben a világ távolabbi pontjai szerepelnek. Nem akarok egyetlen országba bezárva lenni, épp azt élvezem, hogy most egy kicsit mindenhol ott vagyunk, de nem tartozunk egészen sehová.

Elolvasom a híreket, felháborodok, aztán megrántom a vállam, kilövöm a netet és elviszem a kutyákat sétálni inkább. Én erre az előadásra most egy ideig nem váltok jegyet. Most csak mi vagyunk: a férjem, a két kutya, a furgon, meg a lakókocsi, amiben élünk.

Járunk vásárról vásárra, utazunk, dolgozunk, utazunk tovább. Szabadnapjaimon írok, fotózok, kirándulunk, vagy csak ülünk és beszélgetünk. Nem tudom meddig lesz ez így. Talán hónapokig, talán évekig. Most csak élvezem az életet, azt, hogy nincs a határidőnaplóm teleírva leadási dátumokkal, beosztásokkal, felhalmozódó feladatokkal. Hé, igazából már határidőnaplóm sincsen! :D

Egy kicsit mindannyian lacik vagyunk

Furgonlakó életünkről blogot írok, mindenkilaci.hu néven. Egyrészt úgy gondoltam, hogy új életmódunk nem éppen hétköznapi, ezért talán másokat is érdekelhetnek a „furgonlakólét” szépségei és nehézségei.

A Facebook-oldalon napi szinten posztolok képeket, rövid szösszeneteket a mindennapjainkról, a mindenkilaci.hu oldalon pedig próbálom megragadni a vándorélet hangulatát.

Vajon lehetünk megelégedettek akkor is, ha csupán két négyzetméteres a lakrészünk? Milyen érzés szinte minden nap máshol ébredni? És egy fűtetlen furgonban ülni nulla fokban, hóesésben?

Az oldalnak nem célja életmódtanácsokat adni, de talán személyes történetünkkel másokat is arra ösztönözhetünk, hogy merjenek új utakon, a saját útjukon járni.

Másrészt, kíváncsi lettem, hogy vajon mások miért döntenek hozzánk hasonlóan úgy, hogy felkerekednek. Ezért az oldalon bemutatom azokat a magyarokat, akikkel utunk során megismerkedünk. 

És hogy miért pont mindenkilaci? Egyik vásárban összefutottunk egy gyönyörű fekete bőrű külföldi lánnyal. Amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, azt mondta: „Hallott már Magyarországról. A fővárosa Budapest, és mindenkit Lászlónak hívnak.” Azt hiszem, ennél tömörebb és találóbb definíciót keresve sem találhatnánk.”

HÍRMONDÓ

Vendégmunkásokat vár a kormány

A kormány készen áll, hogy a hiányszakmákban munkaerőimporttal töltse fel az üres álláshelyeket, olyannyira, hogy ennek érdekében állítólag már a jogszabályváltoztatások is megtörténtek. További részletek itt.

A kilátástalanság családokat szakít szét

„Nincs olyan hét, hogy földijeink közül ne hagyná el valaki az otthonát egy jobb, biztonságosabb élet reményében; a kilátástalanság családokat szakít szét” - mondta Beregszász polgármestere. Itt olvashatsz a témáról bővebben.

Film kivándorlásról és visszatérésről

Hajdu Szabolcs legújabb játékfilmje egy számunkra is érdekes témát boncolgat, hiszen arról szól, mi történik egy családdal, amikor annak addig külföldön élő tagjai közül néhányan hazatérnek Magyarországra. Az Ernelláék Farkaséknál című alkotás igencsak jól sikerült.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!