Éppenséggel Iránról sok minden eszébe jut az embernek manapság, de a feltétlen szeretet nem feltétlenül. És mekkorát tévedünk, legalábbis Tivadar szerint, aki a saját bőrén tapasztalta meg, milyen is a helyiek vendégszeretete. Hát nem átlagos, az biztos! Úgyhogy következzen egy kis iráni kiruccanás!
„Miután eldöntöttem, hogy a kiwik hazájából (Új-Zéland) a rétes hazájába (nem segítek) tartó utamat megszakításokkal teszem meg, többek közt az „arab világ” újbóli felkeresését tűztem ki részcélul a nyárra.
Nem figyelembe véve a laikusok véleményét a térségről, valamint kihasználva a tényt, hogy EU-s állampolgárok a reptéren is kapnak vízumot, úgy döntöttem, hogy Iránba látogatok.
Amikor új országba látogatok az alapfeltételezés a következő: biztos csodás ország lesz ez is, csakúgy, mint az összes többi; jó étel, szép tájak, érdekes épületek, vicces ruhát viselő emberek.
Az úton töltött évek során egyre inkább a helyi emberekkel való kapcsolat került előtérbe, de sajnos mindig akadályokba ütközök, mivel nem vagyok helyi, nem beszelem a nyelvüket és a közvetlenségemet sem tudják kezelni (kivétel az olaszok :)).
Az érkezés
Csakúgy, mint az elmúlt években mindig, mikor egyedül utaztam/utazom, most is couchsurfing segítségével oldottam meg a szállásomat. Az első vendéglátóm a város központja mellett lakott nem messze és már hajnali 4 óta ébren volt, mert e-mailben üzentem neki, hogy akkor landolok. Mint később kiderül, sok iráni férfihoz hasonlóan egyelőre ő sem tud külföldre utazni.
Ahogy megérkeztem az első kérdése így hangzott: „Aludni, tusolni vagy reggelizni szeretnél?” Hátizsákos utazóhoz híven a reggelire szavazva rögtön el is kezdhettem megtapasztalni az irániak önzetlenségét.
Minden kérdés előtt bocsánatot kért, hogy megkérdezi, de hogy egyáltalán nem kell válaszolnom, ha nem szeretnék. „Megterített” a szőnyegen, majd törökülés és teaszürcsölés közepette sikerült - még ha csak minimálisan is - betekintést nyernünk egymás életébe.
Úton
Miután felkeltem pár óra alvás után, a város északi, hegyekkel határolt része felé vettük az irányt. Mivel a tömegközlekedés kínálata távolról sem közelíti meg az igényt, ezért csak addig utaztunk nyomorogva, amíg a metró vitt minket.
Innen „közös” taxival mentünk, ami két fő pont között közlekedik és azon a vonalon bárki beszállhat, nem külön címre, hanem a „köztudatban lévő” A és B között közlekedve lehet használni.
Kérdeztem, hogy mennyit adjak a taxisnak, amire szállásadóm kinevetett. Kérdeztem, miért nevet, mire azt mondta, hogy én itt egy turista vagyok, és hogy Ő ennek alapján kezel engem.
Ekkor még nem értettem, hogy mit is jelent Iránban turistának lenni, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, nem okozott problémát, hogy nem kellett fizetnem a fuvarért (később kiderült, hogy 30.000 IRR, azaz körülbelül 1 USD kettőnknek, ami egységár 2-10 km közötti távolságra).
Amint a helyiek meghallották, hogy idegen nyelven beszélünk, úgy néztek, mint ha soha nem láttak volna fehér embert. Itt az emberek nem azokkal a tipikus lopott pillantásokkal nézik az idegent, mint a nyugati társadalmakban. Ha visszanéz rájuk az ember kérdően, hogy mi ez az egész, akkor is kell 1-2 másodperc, mire odébb néznek… Amíg nem támad fel bennük a kíváncsiság ismét, hogy ki ez az idegen itt és analitikusan nézik az idegent tovább… mindig!
Utcai kaják, avagy a gasztronomiai katarzis
Az élményektől hajszolva kettő nap után átköltöztem Ibrahim szállására a már jól bevált couchsurfing segítségével. Látszott rajta, hogy érdekli minden, ami külföld, s ezért annyi hátizsákost szállásol el, amennyit csak ideje és energiája enged.
Az országban csak első osztályú „street food” helyek vannak - az ázsiai trópusi időben hűtő nélküli utca kajálások után ezt elmém és gyomrom (különösen az utóbbi) katarzisként élték meg.
Meglepetés szerint újdonsült barátom sem engedte meg, hogy fizessek, de olyan szinten kezelik ezt az egész „a turista nem fizet egy centet sem” kultuszt az országban, hogy az étel árus is szúrósan nézett Ibrahimra, mikor látta, hogy én nyúlok a pénztárcámért.
Itt szeretném megjegyezni, mindez annak ellenére van így, hogy a kérdéseik között szerepel a „Mennyit keres az ember külföldön”?, amihez én mindig a legutolsó élményt veszem mérvadónak, ami ebben az esetben Új-Zéland.
Amikor ezt tisztázzuk, gyorsan kiderül, hogy egy közel OKJ-s papírral rendelkező ipari alpinistaként is óránként keresek annyit, amennyit egy bányászmérnöki diplomával rendelkező kettő és fél nap alatt.
Egyedül nehéz
Próbáltam egymagam is felfedezni a fővárost, de szemmel láthatólag ez nem olyan egyszerű, mivel lépten-nyomon a segítségemre siettek, anélkül, hogy segítségre lett volna szükségem. Ez alatt egy újabb taxis nem fogadta el tőlem a pénzt és megköszönte, hogy fárszi nyelven bemutatkoztam / elköszöntem.
Mivel Kazahsztánhoz hasonlóan Irán is viszonylag könnyen ad turista vízumot Afganisztánba, ezért elmentem, hogy igényeljek. Iránban a „terrorista” más fogalmat jelent, mint nekünk: a nagykövetségen rengeteg kérdésen kellett átmennem a vízumintéző bácsi által csak ezért, hogy jogosultságot nyerjék ahhoz, hogy jelentkezhessek.
Az egyik kérdés a sok közül az volt: Szándékomban áll-e csatlakozni az ISIS-hez? Itt nem attól félnek, hogy egy muszlim eljön Teheránba teherautóval rakott dinamittal felrobbantani magát, hanem hogy külföldi szimpatizánsok csatlakoznak és ők hajtanák végre hasonló merényletet.
Pár héttel korábban a török titkosszolgálat letartoztatott két japán „turistát”, akik bizonyítottan az ISIS-hez való csatlakozási vágy miatt utaztak a térségbe. A kérdés létjogosultságához azért hozzátartozik, hogy ekkor még szakállas voltam bajusz nélkül, márpedig a szunnita muszlimok (ISIS is, de nem kizárólag csak) így (nem) borotválkoznak vallási okok miatt.
Az esetet követve utazok haza a metrón, amikor valaki odajön hozzám beszélgetni, ami abból állt, hogy vajon megadom-e az Instagram- meg Facebook-oldalam címét, hogy követhesse életem?
A beszélgetés során hogy pár méterrel odébb egy fehér pár ül szintén helyiekkel éppen belemerülve egy beszélgetésbe. Eztán a következő párbeszéd hangzott el.
Ali (minden iránit így hívok a távolból):
- Ti rokonok vagytok a fehér párral, ugye?
- Hogy lennénk? Nem is ismerem őket!
- De hát ugyanúgy néztek ki…
Nevetésben törtem ki, majd tisztáztuk a feltevés irracionalitását, miszerint minden fehér bőrű rokonságban áll egymással.
Stoppolva
A stoppolást az útminőség és a közel-keleti Inshallah hozzáállástól vezérelve korán kell kezdeni Iránban. Harmadik fővárosi szállásadóm lakását, egy post-it megírása után hagytam el.
A város szélére érve csak 1 km-t kellett gyalogolnom az autópálya felhajtó felé, ami egyenesen vitt úticélomhoz. Odavezető kirándulásom során láttam egy csapat iráni fickót egy csoportban. Kíváncsiságtól vezérelve közelebb mentem, és láttam, két turista srácnak akarnak nagyon segíteni a nemzetközi nyelvet (kéz és láb) használva.
Megkönnyítve életüket kiderítettem, hogy ők is ugyanazt az autópálya-felhajtót keresik, ahova én tartottam. Ők csupán egy 250 km-rel mentek odébb, mint én, ami Irán méretéből adódóan nem egy nagy távolság.
Felszabadítva őket a segítőkész barátok tömege alól, mondtam, hogy jöjjenek velem s megmutatom, hol kellene stoppolniuk. A nyelvi korlátok megszűnésének megörülve hamar úgy döntöttünk, hogy szerencsét próbálva hárman folytatjuk utunkat, stoppolva.
Kisvártatva egy autóban ültünk és haladtunk célunk felé, ott ugyanis nem aggódják túl, hogy felvegyenek három idegent. Természetesen nem sikerült nem jóllaknunk újabb sofőrünk jóvoltából egy újabb helyi étteremben egy újabb helyi nevezetesség kipróbálása során.
A sofőrünk („Ali”) megkérdezte életemben nem tapasztalt alázatossággal, hogy nem lennénk-e olyan kedvesek, hogy megtisztelnénk őt azzal, hogy nála töltjuk-e az éjszakát.
Mivel pont nem volt semmi dolgom, se tervem, így egyből igent mondtam s csatlakozott újdonsült holland útitársam is. Az este megint csak nem volt csalódás, és meg házi készítésű kebabbal ízesített konyakot is hoztak.
Noha illegális mindenfajta alkoholos termék fogyasztása, birtoklása és árulása, ő mindenképpen meg akarta mutatni, hogy édesapja milyen szuper földalatti főzdével rendelkezik.
A bárányreggeli és az utánfutós utazás
Reggel sikerült kipróbálnom a Kale Pache nevű bárányfej-lábak összetételű ételt, ami az én esetemben bárányagy, szem, nyelv, állkapocs-hús volt hagymával, joghurttal és kenyérrel - kinézete ellenére meglepően energiában gazdag, pikáns és ízletes étel, melyet a hagyomány szerint szigorúan reggel fogyasztanak.
Az étkezést követően jutott eszembe, hogy következő szállásadómnak elfelejtettem szólni tegnap, hogy nem érkezek meg. Ezt korrigálva felhívtam, hogy elnézést kérjek, de még aznap, másodmagammal (a holland stoppos cimborával) érkeznék a megbeszéltekkel ellentétben. Az utolsó kétszáz kilométert egy kocsi utánfutóján tettük meg, ahol a lehetőségekhez képest egész jót tudtunk aludni.
Megérkezve az ország azerbajdzsáni régiójának (nem összetévesztendő a különálló országgal) központjába, kis sétálás után egy vízipipás helyről kiszólt a tulaj, hogy segíthet-e valamiben.
Megörültünk, hogy beszél angolul, így megálltunk egy pillanatra útbaigazítás céljából. Azonnal két forró tea volt előttünk, és mielőtt bármit is mondtunk volna, mondta, hogy helyezzük magunkat kényelembe.
Felhívta a szállásadónkat, majd gyors tárgyalást követően kaptunk egy újabb teát, s nem sokkal később már ültünk is a kocsijukban és miközben a szállásadónk címe felé haladtunk, vettek nekünk egy kiló cseresznyét, hogy addig se éhezzünk, amíg fuvaroznak bennünket.
Minden országnak megvan a saját szépsége, amivel kiemelkedik a többi közül, ám Irán mérhetetlen értéke a perzsák vendégszeretetének köszönhető. Soha eddig hasonlót nem tapasztaltam még, és csak hangoztatni tudom: aki véleményt akar alkotni valamiről, annak személyesen kell meg tapasztalnia azt, egészen addig az nem része a valóságnak.”
HÍRMONDÓ
Ilyen egyszerű lenne a kivándorlás leállítása?
A magyar munkaerőpiac talán legnagyobb baja (és ez aligha változik a jövőben) a munkaerő külföldre vándorlása, aminek egyik (de nem az egyetlen, ezt nem árt hangsúlyozni) oka a Nyugat-Európában elérhető magasabb bér- (és élet)színvonal. A megoldási lehetőségek egyike a járulékcsökkentés, a nagy kérdés azonban ennek mértéke. Hogy mennyi az annyi, az itt derül ki.
„A szívem még mindig fáj Magyarországért”
Berta Jenő 1956-ban hagyta el Magyarországot, és az Egyesült Államokban telepedett le. Ezért is a világ legszerencsésebb emberének tartja magát, és reméli, hogy az Egyesült Államokba mostanában érkező bevándorlók is megkapják majd ugyanazokat a lehetőségeket, mint ő. A történetét itt olvashatod el.
A nagy iskolai fülbevaló-botrány
Ezt a történetet főleg azért osztom meg, mert sokan vagytok itt Angliából, és kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla. Az egész történet két kislánnyal és az fülbevalóikkal kezdődött és országos botrány lett belőle. Hogy miért, arról itt tudhatsz meg többet.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek