Egészen elképesztő utazásra indulunk, egyebek mellett egy olyan erdőbe is ellátogatunk, amit utoljára talán a Harry Potter-filmekben láthattatok. Két jelentős különbség azért akad: ez tényleg létezik, és mai szerzőnk, Ági járt is benne, mi több, fotózott is, és még meg is írta. Persze ezen kívül is lesz rengeteg szépség és érdekesség, hiszen folytatódtak dél-amerikai kalandjai, melyekről rendszeresen beszámol nekünk.
„Brazíliából, a Pantanal Nemzeti parkból délben indultunk és 5 átszállás után, minden pihenés nélkül, 24 óra elteltével érkeztünk meg Argentínába, Iguazuba, ahol a buszterminál irodáiban álltam neki kérdezősködni, hogyan tudunk tovább utazni a Saltos del Moconá vízeséshez.
Ugyanis innen ismét Argentína belsejébe indultunk, Buenos Aires felé, de hosszú volt az út és úgy döntöttünk, két szépséget is útba ejtünk a visszaút során. Ezek egyike a Saltos del Moconá zuhatag-együttes volt.
Bementem az egyik busztársasághoz találomra és megkérdeztem hogyan tudunk eljutni ide és hány átszállással (tudtam, hogy közvetlen járat nincs). A pasi mondta, hogy egy átszállással megközelíthető, menjünk a most induló busszal San Ignacióig és onnan pedig lesz egy csatlakozás egy kisebb faluba, ahol megszállhatunk. Másnap colectivóval (iránytaxi) lehet megközelíteni a vízesést.
Mivel ezen a kontinensen már hozzáedződtem, hogy egy információt csak akkor tekintek biztosnak, ha több forrásból is megerősítik, ezért még négy irodában feltettem ugyanezt a kérdést. Az eredmény lehangoló volt.
Senki nem tud semmit
Mind a 4 helyen tök más útvonalat javasoltak és legalább 4 (!!!) átszállást. Hallani sem akartam újabb 4 átszállásról, és éjszakai buszozásról. Mikor mondtam, hogy egy másik irodában egy átszállásos utat javasoltak, közölték, hogy olyan nincs, legkevesebb négyszer át kell szállni.
Visszamentem az első pasashoz és mondtam neki, hogy mit mondtak máshol. Erre azt mondta: én ismerem az útvonalat. Jártam ott. A többieknek fogalmuk sincs arról, hogyan lehet odamenni.
A sorozat eddigi részeit itt olvashatjátok el:
Egyszerre a világ tetején és végén
Elmennek San Ignacióig, bő fél óra múlva lesz csatlakozás El Soberbióig. Amikor megérkeznek, ahol leszállnak a buszról, átmennek az úttesten és épp a megállóval szemben találnak egy nagyon jó és olcsó kis hostalt. Ott megszállnak, és reggel mennek a colectivók a vízesésekhez.
Abszolút hitelesnek tűnt amit előadott - rá hallgattam és megvettem a jegyet San Ignacióba. Ekkor már tudtam, hogyha itt kell így is úgy is átszállnunk, visszafele megnézzük a szintén Unesco Világörökség Jezsuita misszió romjait, melyek a faluban találhatóak.
San Ignacióban, alkonyatkor ez az égbolt fogadott minket:)
Itt annyi időnk volt csak, hogy megérdeklődjük, hánykor indulnak buszok Buenos Airesbe másnap, valamint megvegyük a jegyeinket El Soberbióig, mely még egy újabb 3 órás buszozásra volt.
Éjjelre értünk El Soberbióba és az Iguazu terminálos pasasnak mindenben igaza volt: ahol letett a busz, átmentünk az úttesten, megtaláltuk a hostalt és gyorsan becsöngettünk: zuhogott az eső, nagyon hideg volt, mi pedig majd összeestünk a fáradtságtól (ekkor már 36 órája voltunk úton).
A házinéni egy nagyon korrekt, 3 személyes szobát nyitott kettőnknek és teljesen tisztességes árat (4e ft), kért a légkondis, privát fürdős szobáért, sőt azt is elmagyarázta, hogy reggel hova kell mennünk és hányra, hogy megtaláljuk az iránytaxit a Saltos del Moconá vízeséshez.
Mikor reggel felkeltünk, reménytelenül zuhogott tovább az eső, de mivel időnk nem volt, bízva az égiekben és a távolságban, elindultunk megkeresni az iránytaxit. Sikerült is megtalálnunk az egyetlen autót, ami egy nap egyszer közlekedett a vízesésekig. Reggel oda és du 5 körül vissza.
Kilenc kalandvágyó ember
Az út hosszabb volt, mint gondoltam, a sofőr nyaktörő sebességgel vezetett a hegyvidéki egysávos úton, miközben az első ülésen járt körbe-körbe a mate teás ibrik és szép sorjában szívogatta mindenki.
Mikor megérkeztünk a park bejáratához, még mindig zuhogott az eső. Meglepett a kiépített parkosított terület, a szép látogatóközpont, étterem - nem számítottam rá, hogy ilyen Isten háta mögötti helyen ilyesmibe botlunk.
Gondolom az ország lát a helyben fantáziát (és milyen igazuk van!), és fejleszteni szándékozik a turizmust, de ehhez az első lépés az kellene, hogy legyen, hogy valami normális közlekedési lehetőséget alakítsanak ki ide. Aki kevésbé elvetemült nálunk, az már az Iguazunál lemondott volna a park meglátogatásáról, ha meghallja, hogyan lehet ide eljutni. :)
Nem lepett meg, hogy aznap mi voltunk az első és egyetlen látogatói a parknak. Később még érkezett egy argentin nyugdíjas férfiakból álló, vidám 7 fős baráti társaság, így ezen a napon 9 (!!!) látogatója volt a nemzeti parknak összesen.
Ha tudnák az emberek, miféle csodákat láthatnak itt, jönnének csőstül, hisz relatív közel van az Iguazuhoz, ráadásul nem nagy kitérő visszafele Buenos Airesbe.
A látogatóközpontban egy végtelenül kedves pasi fogadott, ellátott minket katalógusokkal, megmutatta mit hol találunk, s bemutatta ki fog majd a zuhataghoz vinni minket.
Elmondta, hogy bár ide mindenki a vízesések miatt jön, de ennek a parknak a legnagyobb értéke az a 900 hektáros, érintetlen, őshonos erdő, amely miatt a parkot is létrehozták.
Van egy kb. két km-es sétaútvonal kialakítva az erdőben, a végén egy kilátóval az Uruguay folyóra - ki ne hagyjuk, mert páratlan élmény... nem a kilátó - az erdő. Szórakozottan hallgattam, mert nekem már rég a vízeséseknél járt az agyam és nem tulajdonítottam a szavainak különösebb jelentőséget...
Egy tökéletesen szűz terület
Amit a területről tudni érdemes: A Moconá Park, a YABOTÍ (a guarani indiánok nyelvén: teknősbéka), bioszféra rezervátum része. A több mint 250.000 hektáros park élőlények elképesztően gazdag gyülekezetének nyújt otthont.
A tökéletesen szűz, emberkéz által érintetlen terület Argentína legnagyobb biodiverzitású régiója. A milliónyi apró élőlényen túl (lepkék, pókok, halak, kétéltűek, hüllők), számos nagyobb állat is lakja a vidéket: csupán a madaraknak 548 faját számolták meg eddig a területen, az emlősök közül élnek itt hangyászok, menyétek, több oposszum faj, sokféle majom, tatuk, vidrák, a koatik két faja, de él itt tapír, jaguár, puma és ocelot is.
A Moconá-zuhatag, amiről a park a nevét kapta, egyedülálló jelenség a földön. Ez a kb. 3 km hosszú vízesés-együttes az Uruguay folyó közepén húzódik végig, vagyis nem úgy esik alá a víz, mint egy normális vízesésnél (a folyó irányával megegyezően), hanem arra merőlegesen.
Az Uruguay folyó medrén (melynek a túlsó fele Brazíliáé), egy óriási hasadék húzódik végig, mely a legmélyebb pontjain 170 méter mély. A folyó vízszintjének változása miatt a vízesések magassága évszakonként változik.
Amikor árad a folyó, értelemszerűen alacsonyak a vízesések, mikor apad és alacsony a vízszint, akkor mutatja a zuhatag-együttes a legszebb arcát: ilyenkor a vízesés átlagmagassága a tíz métert is eléri.
A Saltos del Moconá száraz évszakban a magasból.
Kisbusszal vittek le a folyópartra.
Mikor leértünk a csónakhoz, utánunk szóltak telefonon, hogy érkezett egy baráti társaság, várjuk meg őket. Ők voltak a fentebb már említett, 7 fős argentin nyugdíjas férfiakból álló brancs.
Az életkorukat meghazudtoló, fergeteges jókedvvel és vehemenciával vetették rá magukat a csónakra és bár a vezető mondta, hogy elől dobál majd a legjobban a csónak és ott sokkal félelmetesebb, minket kettőnket biztonságban hátraültettek, mint hölgyeket, ők maguk meg a csónak orrában tobzódtak. :)
Kalandos út a folyón
Bennem semmiféle félelemérzet nem volt, lévén kiváló úszó vagyok, és ha valamitől, akkor a víztől nem félek. Azonban ahogy kiértünk a folyó sodrásába és a csónakos nyomta a gázt rendesen, úgy dobált a csónak, hogy az ütő megállt bennem, a folyó pedig valami őrült sebességgel rohant és örvénylett körülöttünk.
Mivel a folyó vízállása rendkívül magas volt, ezért a vízesések magassága alacsony volt, de így is élveztük minden percét. Érdekes módon, amikor a vízesések lábához vittek a csónakkal, ott volt a legcsendesebb a víz és ott dobálta a legkevésbé a csónakot.
Nem számítottunk semmi különösebbre, csak egy erdei sétára és (remélhetőleg), egy szép panorámára a kilátóról. Közben az eső is elállt, sőt a nap is ki-kisütött, így nekiindultunk. A park a látogatóközpont mögött, ahonnan elindultunk és a kirándulóösvény bejárata.
Nem is tudom mire számítottunk mikor elindultunk... Arra figyelmeztettek a látogatóközpontban, hogy az erdőben puma és jaguár is van. A jaguár az afrikai rokonaival ellentétben nem szívesen támad emberre, bár egy lovat is gond nélkül elejt, mert elképesztően erős, mégis nagyon ritka, amikor emberre támad.
Inkább az öreg, leromlott fogazatú, emberi települések közelébe kerülő egyedeknél fordulhat csak elő, de az is elvétve. Azért mi a biztonság kedvéért a kelleténél hangosabban beszéltünk, nehogy véletlenül összefussunk egyel. :) Pumával meg reméltük, nem találkozunk.
A csodaerdő
Mikor beértünk a rengetegbe, szó szerint leesett az állunk. SOHA életemben nem láttam még olyan erdőt, melyhez nem nyúlt még emberi kéz és olyan, mint amilyennek Isten valaha megteremtette.
Ilyen erdők Európában már rég nincsenek és a bolygónak csak néhány pontján fordulnak elő - ilyen Dél-Amerika. Szó szerint kapkodtuk a fejünket és kérdeztük egymást: ÚRISTEN!!! LÁTTÁL MÁR ILYET?!?!
Nem tudom, mi megy át mindabból a csodából, amit a két kilométeres ösvényen láttunk, de döbbenetes élmény volt a vad, mesebeli őserdő, amiről azt hittem csak a mesékben és a Harry Potterhez hasonló filmekben létezik.
Ez a csoda a lábunk előtt terült el és mi benne jártunk! Mohával tetőtől talpig benőtt fák, gombák, páfrányok, fákon élősködő növények elképesztő harmóniában éltek együtt, mi pedig percenként megálltunk fotózni és megbabonázva jártunk közöttük...
Kövezzetek meg: rengeteg fotó következik, és azért rengeteg, mert egyiket sincs szívem nem megosztani, hátha így ti is átérzitek azt a csodát, amit mi éreztünk ebben a mesebirodalomban.
Az oda és visszaúton El Soberbio felé készített képek - gyönyörűséges volt a táj... :) Alkonyatkor értünk vissza a faluba, így a naplementét is sikerült megörökíteni.
„Nincs nagyon közel”
Délre meg is érkeztünk a településre és az állomásfőnököt kérdeztük meg, hogyan tudjuk megközelíteni a misszió romjait. Mi ekkor már hozzáedződtünk az argentinok útbaigazítási szokásaihoz és ez nagyjából abban merült ki, hogy ha azt mondták: óh, csak pár sarok, nincs messze, akkor legalább két kilométert kellett gyalogolnod, ha pedig azt mondták: nem téveszthetik el, akkor perceken belül menthetetlenül eltévedtünk.
Nos, a pasi azt mondta:
- Elmennek arra, ott látják az az utcát??? Na, azon gyalogolnak egyenesen tán 5 sarkot, aztán elkanyarodnak jobbra és ott vagy négyet...
- Messze van??
- Hááát, nincs nagyon közel...
Pffffff... Ha egy argentin valamire azt mondja „nincs közel”, az annyit jelent, hogy rohadás messze van. A baj nem a gyaloglással volt, hanem a hőmérsékleti viszonyokkal. Árnyékban volt vagy 50 fok, szélmentes, rezzenéstelen hőség ült a tájon, a tűző napon egyszerűen megtippelni sem merem mennyi lehetett.
Ez a közel 100%-os páratartalommal és az árnyék teljes hiányával ijesztővé tette a számunkra a távolságot, mivel az iszonyatos hőség miatt a napon öt perc után össze akartál esni.
Mivel a missziót mindenképpen látni akartuk, bátran és határozottan (1-1 üveg ásványvízzel felszerelve), útnak eredtünk. Nos amikor elértünk addig az utcáig, amin el kellett kezdenünk gyalogolni, akkor ezt láttuk magunk előtt.
A pokoli gyalogút
Az úton ameddig a szem ellát, a dombtetőig kellett gyalogolni és még egyszer ugyanennyit (vagy még többet), jobbra. A vizünk félúton elfogyott, a barátnőm, aki nálam sokkal jobban bírja a hőséget, csak annyit mondott: Te atyaúristen! Jussunk már ki ebből a kénköves pokolból, mert összeesem! Egyetlen árva üzlet meg semmi sem volt az úton, imádkoztunk, hogy a missziónál legyen valami bolt, mert a szomjhalál szélén álltunk.
Szakadt rólunk a víz és a végkimerülés határán jártunk, mikor beestünk a misszió mellett egy kis boltba. A boltost szemmel láthatóan nem hatotta meg a két zavarodott, olvadozó turista látványa és széles mosollyal fogadott minket:
- Isteni tűzforró grillcsirkém van sült krumplival! Nem akarnak ebédelni?
Üveges tekintettel meredtem rá, nem akartam hinni a fülemnek. Úgy éreztem, csak egy baltás gyilkosnak juthat eszébe az embertársát 80 fokban tűzforró grillcsirkével traktálni.
- VIZET!!! HIDEG VIZET KÉRÜNK!!!
Egyálltó helyünkben megittunk ketten vagy 3 liter jéghideg ásványvizet, mire olyan állapotba kerültem, hogy újra képes voltam felismerni a környezetem: a kis boltos még mindig mellettünk állt és reménykedve megkérdezte:
- Biztosan nem kérnek grillcsirkét??
Biztosan nem kértünk… :)
Miközben gyalogoltunk, én azért fényképeztem, ha valami szépet láttam. A szubtrópusi környezetben meg sok szépet látni, például narancssárga virágokon üldögélő narancssárga pillangókat, csodálatos gyümölcsöket, fákat és virágokat.
Egy kis misszió-történelem
Dél-Amerikába az első jezsuita szerzetesek az 1450-es években érkeztek és megkezdték hittérítő munkájukat. Azt hiszem, leszögezhető, hogy sok más „hittérítővel” ellentétben, ők valóban hasznos és az indiánokat védelmező törekvésekkel dolgoztak a földrészen.
A céljuk az volt, hogy az itt élő guarani indiánokat letelepítsék, földművelésre, ipari munkára oktassák őket, s ezzel megakadályozzák, hogy rabszolgaként elhurcolják őket (ami gyakorlatilag a halálos ítéletükkel volt egyenlő).
Ezekben a missziókban az indiánok szigorú rend szerint éltek. Napi 8 órát kellett dolgozniuk, viszont demokrácia volt: minden a közösség tulajdonában volt (földek, házak, stb.), a vezetőiket ők maguk választották, a javakat a végzett munka arányában osztották el, nézeteltéréseik rendezése törvénykönyvi szabályok által történt.
Az 1620-as években az éppen csak elkezdődött munkát a portugál rabszolga-kereskedők támadásai lehetetlenítették el: a védtelen missziókból a fegyvertelen indiánokat elhajtották, ha ellenálltak, akkor a misszionáriusokat is megölték. 1631-re már tarthatatlan volt a helyzet, az eredetileg százezer, missziókban letelepített indiánból mindössze 12 000 maradt.
Akik túlélték, belsőbb területekre menekültek, és később ők hozták létre azt a néhány missziót, melynek a romjai (különböző állapotban), máig fennmaradtak. A menekülések és áttelepülések egészen 1639-ig tartottak, mikor IV. Fülöp, spanyol király fegyvertartási engedélyt adott a misszióknak.
A felfegyverzett indiánok 1641-ben legyőzték a portugálokat, s ezzel véget ért a missziók zaklatásának az időszaka. A békében a missziók azonnal gyors fejlődésnek indultak, s már nem csupán magukat tartották fent, hanem eladásra is termeltek, s kereskedtek.
Mindenre jutott pénz: iskolák, kórházak, templomok építésére és fenntartására. A misszionáriusok kialakították a guarani nyelv írását, ők hozták létre az első nyomdákat a kontinensen. Ezek a missziók királyi rendelettel szinte államok voltak az államban. Területükön más európai nem telepedhetett meg.
A redukciók virágkorának az európai jezsuita-ellenes hangulat nyomán meghozott dekrétum (1767-ben) vetett véget, mely kitiltotta a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről.
A missziókat a ferenceseknek adták át, akik képtelenek voltak megbirkózni a feladattal: a szervezőkészségük nulla volt: a telepek lassan elnéptelenedtek, az indiánok legtöbbjét elhurcolták rabszolgának. Az épületeket lerombolták és a helyüket elfoglalta az őserdő...
A guarani barokk
Az a misszió, melynek a maradványait mi meglátogattuk, az Argentína, Paraguay és Brazília területén található jezsuita missziók legépebbike (még Paraguayban van egy szépen rendbehozott, de oda az átlag dél-amerikai turista sose jut el), a többi az enyészet különböző stádiumában van.
Ezt a missziót 1632-ben alapították (nem ezen a helyen, de az állandó támadások miatt ez is költözni kényszerült). Virágkorában a levéltári adatok szerint 4356 ember élt itt. Miután a jezsuitákat elüldözték, a ferencesek vették át a missziót, mely azonnal gyors hanyatlásnak indult és az 1800-as évek elejére teljesen elnéptelenedett.
Mindez nem volt elég: egy elmebeteg paraguayi diktátor parancsára még fel is égették. A romokat benőtte a növényzet. 1897-ben fedezték fel újra, de a helyreállítási munkák csak 1940 körül kezdődtek el. 1943 óta nemzeti műemlék és 1984 óta UNESCO Világörökség.
Az épület „guarani barokk” stílusban épült és mesterei valamennyien guarani indiánok voltak. Az épület anyaga vörös homokkő, melyből kötőanyag nélkül húzták fel a tíz méter magas falakat. Nézzétek meg, mit láthatunk ma a misszió épületéből.
Találkozás a visszaúton
A visszaút a buszpályaudvarhoz semennyivel nem volt könnyebb mint az odaút, max. annyiban, hogy már tudtuk mi vár ránk és elegendő vizet vittünk. Miközben üldögéltünk vizet vedelve az árnyékban egy padon, erőt gyűjtve az induláshoz, futottunk bele ebbe a családba.
Apuka a kezében lóbálva egy graviolát vitt. Ennek az egyik változatát, a chirimoyát árulják nálunk Chilében és Peruban, de a soursoppal még nem találkoztam. Mostanáig.
Magyarországon csak a kivonatait árulják mindenféle készítményekben, exportálni a tengerentúlról reménytelen vállalkozásnak tűnik, pedig hihetetlenül egészséges.
És nem, még mindig nem indultunk haza. A San Ignacio misszió megtekintése után újra Buenos Aires felé vettük az irányt, pár napot ott töltöttünk, majd megelégelve az argentin őszt (7 fok és zuhogó eső), úgy döntöttünk, átmegyünk busszal Uruguayba, hátha ott legalább nem esik. A következő beszámolómat Uruguayból küldöm, remélem oda is velem tartotok!”
Ha rajtam múlik, mindenképpen, addig is olvassátok Ági blogját, amit itt érhettek el (és még sokkal több képet találhattok erről a kirándulásról is)!
HÍRMONDÓ
Magyarországra menekülő németek?
Időről időre felmerül, hogy egyre több német költözik Magyarországra a hozzájuk érkező menekültek miatt. A ZDF összeállítása szerint már régóta költöznek németek a Balatonhoz, mert olcsó az élet, és otthonosan érzik magukat, most viszont a német menekültpolitika is hozzájárul néhány embernél a költözéshez. További részletek itt.
Egymillió betöltetlen állás vár Németországban
Ha már Németország: nem csak Magyarországon okoz gondot a túl sok betöltetlen munkahely, hanem ott is. A hivatalos adatok szerint mintegy egymillió emberre lenne még szükség a gazdaságban. Hogy pontosan hol és milyen területen, azt itt olvashatjátok el.
Elégedetlen magyarok
A csehek és a lengyelek is elégedettebbek országuk gazdaságával és saját életszínvonalukkal, mint a magyarok és a szlovákok – derült ki egy átfogó nemzetközi felmérésből. A családok életszínvonalával leginkább a csehek, legkevésbé a magyarok elégedettek. Ha érdekelnek továbbiak is, ide kattints.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek