Aki egyedül költözik külföldre (és elég sokáig marad), az jó eséllyel ott is talál majd párt magának, ami a sok pozitívum mellett azért érdekes helyzeteket és buktatókat is hozhat magával. Az elmúlt napokban már láthattatok egy felhívást a posztok alján, melyben (a Frankfurti mesék bloggal karöltve) olyan férfiakat kerestünk, akik más nemzetiségbeli társsal élik a hétköznapjaikat. A téma szerintem nagyon érdekes, szóval miközben az a felhívás továbbra is él (itt tudhattok meg róla többet), szeretném ki is bővíteni, azaz beszélgessünk kicsit arról, milyen az élet egy vegyespáros egyik tagjaként. Várom a kommenteket és a posztokat is a témában – nektek milyen tapasztalatotok van?

Mindenekelőtt azonban kis kedvcsinálónak következzen egy vitaindító poszt a kérdésben, pár jó (de legalábbis érdekes) tapasztalattal, tanáccsal – lássuk hát, milyen buktatók hordozhat magával egy vegyespáros! (A dőlt betűs részek a Frankfurti mesék egy korábbi posztjából vannak, illusztrációként használom őket.)

A kulturális előítéletek

A saját, magunkkal hozott kultúránk ugyanannyira részünk, mint mondjuk bármelyik testrészünk, és (tudatosan vagy ösztönösen) védjük is, még egy párkapcsolaton belül is.

Ráadásul a másik kultúrája még akkor is idegen lesz, ha Európán (vagy akár a régión) belül maradunk, ami persze kicsit furcsa és félelmetes is lehet, de pláne az, ha a bennünk óhatatlanul meglévő előfeltevésekkel közelítünk hozzá.

„A brazilok például mindent késsel és villával esznek és a férjem egyszer ámulva nézte, hogy étteremben is képes vagyok kézzel enni a pizzaszeletet, ez neki akkor furcsa volt. Egy másik szituáció, amikor a brazilok túl szemérmesek és inkább nyolc szatyorba begyömöszölik az akkor vett WC papírt, minthogy az emberek lássák az utcán, hogy ők WC papírt vettek. Így tehát a füles zacskós WC papírt én hozom ki a boltból, ő nem. Egyszer nagyon szomjas voltam és az utcán nyitottam ki egy két literes ásványvizet (más nem volt), jól meghúztam, a férjem pedig azt se tudta hová nézzen, merthogy milyen már egy EKKORA palackból közvetlenül inni az UTCÁN.” (Cecília)

A kulturális sztereotípiák helyett (a témával foglalkozó pszichológus, Niels Johannes Barends szerint) jobban tesszük, ha a másik személyiségére, szokásaira, hagyományaira koncentrálunk, és megpróbáljuk az ő szemüvegén keresztül látni a világot.

Ezzel együtt is jelentkezhetnek olyan problémák, amelyek megkeseríthetnek egy kapcsolatot. Például bizonyos kultúrákban a házasságkötés után egyfajta elvárás, hogy a felek adják fel addigi kedvteléseik egy részét (akár azért, mert „nem illik” házas emberként bizonyos dolgokat csinálni), márpedig ha ez csak az esküvő után derül ki, az elég kínos.

„Svédországban van egy ún. szülő szubkultúra, mindenki úgy gondolja, hogy a jó szülő mindent megenged és megtesz a gyereknek, felelősséget pedig nem adnak nekik, ezért nagyon fura történetek jönnek szembe. Pár kollégám panaszkodott, hogy egész nap Eurovíziós Dalfesztivált kellett nézniük és a gyerekek el sem engedték őket a TV elől. Sokat megengednek nekik, persze nem a végletekig (nem dohányozhatnak vagy maradhatnak fent egész éjszaka) és a szülők a saját dolgaikat a gyerekek programja köré szervezik.” (Nóra)

A másság tisztelete

Szerintem ez tipikusan az a dolog, amit könnyebb leírni, mint a hétköznapokban megélni. Persze nem kell ehhez másik országban születni, akár országon belül is előfordulhat az, hogy mások a szokásaink, az otthonról hozott hagyományaink, de ez nyilvánvalóan erősebb, ha a közös ország, nép, nyelv jelentette alapok sincsenek meg.

Nem megérteni és elfogadni nehéz a másik kulturális másságát, hanem a mindennapokban együtt élni vele, a helyzeten sokat segíthet, ha megpróbálunk egy kicsit elmélyülni a másik történelmében, kultúrájában, nem is beszélve mondjuk egy látogatásról a családhoz.

„A brazilok mindig, minden körülmények között megosztják egymás között, amit esznek, és tízszer is megkínálnak, hiába mondtál nemet előtte kilencszer. A magyarok is kínálgatnak, de jobban értenek a „nem”-ből, nem nagyon erőltetik azt, amit nem akarsz. Én kifejezettem nem szeretem, ha valaki a tányéromban turkál, és onnan vesz magának, inkább készítek ugyanabból az ételből két vagy több tányérral, csak az enyémet hagyják békén. Ez a páromnak például furcsa volt először, de mára megtanulta, hogy ne nyúlkáljon bele az én ételembe (vagy az én tál chipszembe, vagy gyümölcssalátámba).” (Cecília)

„Kimondottan a nemzetiségünkből adódó eltérések leginkább a konyha környékén akadtak, de ezek többnyire kellemes meglepetések voltak. Alaposan feltérképeztük egymás ételeit, főleg a férjem a magyar kosztot, én inkább az édességekben tájékozódtam (tobzódtam?), viszont a desszertként fogyasztott sajtra azóta sem sikerült rászoknom...” (Helga)

Ne várj gyökeres változást!

A helyzet az, hogy hiába a szerelem, a másik nem fog gyökeresen megváltozni a kedvünkért, nem fogja levetkőzni azokat a szokásait, amiket otthonról hozott magával (megint csak: ez még mondjuk két magyar között is nehezen megy), nem is beszélve a kulturális örökségről.

Mondjuk egy angol akkor is angolként fog hozzáállni bizonyos dolgokhoz, ha nagyon szeret minket, és persze kisebb-nagyobb változás elképzelhető, hiszen mindannyian alakítjuk a másikat, de gyökeresen nem fog megváltozni. Ha ezt várjuk el tőle, abból nem fogunk jól kijönni.

„A búcsúzkodás megint egy olyan szituáció, ami nagyon különbözik a magyartól. Ha Magyarországon egy vendég elbúcsúzott, akkor max. 5 percet még beszélgetünk az ajtóban, amíg felveszi a cipőjét, elmondjuk mennyire örültünk, hogy eljött, megbeszéljük az újabb találkozót, aztán a vendég köszön és elmegy. A brazilok viszont képesek a fél estét az ajtóban tölteni, először elbúcsúznak az asztalnál, majd az ajtóban, aztán az udvaron is, végül a kapuban, így előfordul, hogy csak a búcsúzkodás tart két óra hosszáig. Ez engem az elején mindig bosszantott, hogy menjünk már, vagy akkor üljünk vissza, de mára már megszoktam.” (Cecília)

Kommunikációs nehézségek

Talán ez az egyik legnagyobb nehézség, és itt most nem kifejezetten a nyelvre gondolok, hanem arra, hogy miként beszélik meg egyes családok a felmerülő kérdéseket. Persze ehhez sem feltétlenül kell külföldre menni, nyilván bárki kapásból tud a környezetéből olyan családot mondani, ahol nyíltan beszélnek bármilyen felmerülő kérdésről, de olyat is, ahol kerülgetik a problémákat, vagy megpróbálják „becsomagolni” a mondandót.

Egy vegyespáros esetén ezt a helyzetet még a kultúrák különbözősége is nehezíti, és ha nem tudjuk időben tisztázni ezeket a különbségeket, akkor komoly baj is lehet. Megint csak az angolokat hoznám fel, több olyan magyar-angol vegyespárost is ismerek, ahol egy idő után gondot okozott, hogy nagyon nehezen lehetett mélyebb beszélgetést folytatni az angol féllel.

„A brazilok nagyon nehezen válaszolnak egy eldöntendő kérdésre igennel vagy nemmel, és nem szoktak egyenes választ adni semmire. Hanem hímeznek, hámoznak, magyaráznak egy órát, ha valamire nemleges a válasz, akkor meg végképp bajban vannak, mert nem akarják a másikat megbántani. Így sokszor nem mondanak nemet, de nem is csinálják meg, amit a másik kért, vagy amit megbeszéltek. A magyaroktól megszokott egyenes válasz (amikor azt mondják, amit éppenséggel gondolnak) sokszor sértő egy brazilnak, ők megszokták, hogy nem kapnak direktbe negatív választ az arcukba. A férjem annyiban változott az évek során, hogy most már megmondja, ha valami nem tetszik neki és nem akar mindig a másik ember kedvében járni, főleg, ha az neki kényelmetlen, nekem pedig meg kellett szoknom, hogy legyek türelmesebb a brazilokkal.” (Cecília)

A nyelv kérdése

Evidencia, de azért nem árt két mondatot írni a nyelv kérdéséről sem: az elején persze lehet romantikus a meg-megzökkenő beszélgetés, de hosszú távon muszáj legalább egy olyan nyelvet találni, amit mindkét fél megfelelő színvonalon beszél.

„A másik legnehezebb dolog itt a barátkozás, már úgy értve, hogy időbe telik, amíg megtanulom a nyelvet annyira, hogy ki tudjam alakítani a saját baráti körömet és ne mindig a férjem barátainak a feleségeivel vagy barátnőivel kelljen beszélgetni és barátkozni, akár tetszik, akár nem. A férjem abban a szerencsés helyzetben volt, hogy amíg Budapesten laktunk, ő körül volt véve brazilokkal, de még így is kijött rajta egy erős kultúrsokk. Nehezen viselte, hogy az emberek nem mosolyognak annyit az utcán, hogy sok mindenben rám volt utalva, valamint hiába küzdött a magyar nyelvvel, nem ment neki, így 2 év után elvesztette az érdeklődését először a nyelv, aztán az ország iránt.” (Cecília)

Nem egyszer halljuk párok esetében, hogy például azért is fajul el könnyebben egy veszekedés, mert nem a saját anyanyelvünkön sokkal kevésbé érzünk fajsúlyosnak egy-egy szót, nem érezzük minden árnyalatát, így könnyebben is bántunk vele. Ahogy ennek az ellenkezője is igaz. Nehéz idegen nyelven az intimitást is megtalálni, ha nem tökéletes a nyelvtudás, hiszen nem biztos, hogy annyi szintjét ki tudjuk fejezni az érzelmeknek.

Ragaszkodj a neked fontos dolgokhoz

Persze az ember megpróbál alkalmazkodni a másik kultúrájához, lassan összecsiszolódnak a felek, de azért az sosem vezet jóra, ha ez valamelyikük teljes önfeladásához vezet, és nem is vehetjük fel a másik minden szokását. Ha igen, az előbb-utóbb óhatatlanul oda vezet, hogy rosszul érezzük majd magunkat a kapcsolatban. A jó megoldás tehát alighanem az, ha a nekünk igazán fontos rituálékat, szokásokat megtartjuk és tiszteletben tartjuk, ha a másik is így tesz.

„Kicsit több, mint másfél éve költöztünk össze. Nekem ekkor tűnt csak fel, hogy a barátom mennyire babonás. Ha például elindultunk valahová, és vissza kellett szaladnom egy sálért, vagy a pénztárcámért, a lelkemre kötötte, hogy nézzek bele a tükörbe, mielőtt újra kijövök a lakásból, különben balszerencse ér. A sótartót nem adhatom a kezébe (szintén balszerencsés), ha a lábára lépek véletlenül, ő is rálép az enyémre, különben veszekedni fogunk, és ha leejtek egy kést vagy villát, háromszor le kell kopogni az asztalon. Akkor kerültünk konfliktusba, amikor kifordítva vettem fel egy pólót: nálunk ez szerencsét hoz, de az orosz babona szerint azt jelenti, hogy meg fognak verni. Én inkább a szerencsében hiszek.” (Zsófi)

Csak türelmesen

Na, ez az, amiből soha nem lehet elég (mármint türelemből) egy kapcsolatban, különösen igaz ez, ha még kulturális és szokásbéli különbségek is adódnak. Nem vagyunk egyformák, akad, aki könnyebben alkalmazkodik egy másik kultúrához, másnak tovább tart hozzászokni a változásokhoz. Ne siettessük a dolgot, mert a másik úgy érzi majd, hogy nyomást gyakorolunk rá.

Szülők

Akár bevalljuk magunknak, akár nem, a jó kapcsolat a szülőkkel nagyon fontos, ráadásul a velük való viszony nagyban függ a kultúrától és az elvárásoktól is. Olyasmire gondolok itt, mint hogy mennyire családközpontú egy kultúra, mennyire szoros a gyerek-szülő kapcsolat. Hogy ne feltétlenül magyar példát hozzak, Joe Larabell például a japán és az amerikai kultúra különbözőségéről írt egy bejegyzést, melyben azt fejtegette, hogy miközben a nyugati kultúrkörben a gyerekek gyorsan függetlenednek a szülőktől, addig Japánban a szülők és a gyerekek kapcsolata azt követően is nagyon szoros marad, amikor utóbbiak már elköltöztek.

A szülők támogatásának megszerzése tehát fontos, hiszen ki akarja, hogy a párjának szülei (akarva vagy akaratlanul) megnehezítsék az életét?

„Az első találkozásunk vidéken történt, családi körben. A szüleim fiatalságom miatt féltetettek egy nálamnál kétszer olyan idős férfitől, ezért első körben maguk szerettek volna megbizonyosodni róla, hogy Georg (merthogy így hívják… és igen, német származású „fiatalember”) nem egy szatír, avagy egy leánykereskedő, aki fiatal lányokat szokott kedvtelésből elrabolni. A humort félretéve, a szüleim tényleg aggódtak egy picit, de minek?! Az ebéd alatt mindenki kicsit feszült volt és ideges, de szerintem ez természetes, pláne ha először találja magát az ember fia egy teljesen idegen családban. Nagy falat volt ez Georg számára, de megugrotta.” (Dóri)

Merre tovább?

A jövő tervezgetése minden kapcsolat alapja, de egy vegyespáros esetében még fontosabb időben tisztázni olyan alapkérdéseket, mint hogy például hol akarunk élni, milyen értékrendszer mentén szeretnénk nevelni a leendő gyerekeket (egyáltalán hány gyereket akarunk), ki milyen nyelven beszél majd velük, mit és hogyan tanuljanak meg egymás kultúrájából, stb. Mert bizony annál komolyabb feszültségekhez ritkán vezethet valami, mint amikor a gyerekneveléssel kapcsolatos nézőpontok különböznek. Ez még azonos kultúrájú pároknál is kiélezheti a hangulatot, akkor is, ha korábban sose veszekedtek.

+1 Nincsenek szabályok

A fentiek persze szépek és jók, de a szerelemben éppen az a szép, hogy nincsenek szabályok, arról nem is beszélve, hogy mindannyian mások vagyunk. 

Éppen ezért szeretném, ha minél többen megírnátok a tapasztalataitokat! :)

(Fotó: flickr.com/Frerieke)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!