Nem hétköznapi történet következik ma, hiszen Tímea és szép nagy családja komoly hányattatások után jutott el oda, hogy ma már mindannyian Németországban élnek. Ami nekem nagyon szimpatikus a történetükben az az állandó tanulásvágy és előretekintés, ami a legnehezebb időszakokon is átsegítette őket.
A kép illusztráció
„Az öreg székely bácsi felmegy Pestre az állatkertbe, hogy életében legalább egyszer lássa azt. Nagyon tetszik neki, sorra nézi az állatokat: a majmokat, a tigriseket, struccokat, stb. Odaér a zsiráfok kifutójához. Nézi a zsiráfot, nézi, csóválja a fejét. Már vagy egy órája bámulja tátott szájjal, majd hitetlenkedve csak ennyit tud mondani: - Márpedig ilyen állat nincs!!!
Tapasztalatunk szerint jönnek egyrészt a magasan kvalifikáltak: mérnökök, informatikusok, orvosok. Vagy már kész, elintézett munkahelyre jönnek vagy hamar találnak maguknak állást, akár válogathatnak is.
Jönnek aztán a szakmunkások: asztalosok, víz -, gáz-, villanyszerelők, stb. Ha van nyelvtudásuk, szintén hamar találnak munkát. Ha nincs, vagy kevés, elmennek segédmunkásnak, betanított munkásnak.
Jönnek a szakma nélküliek, jellemzően alacsony iskolai végzettséggel, esetleg érettségivel. Elmennek valami egyszerű betanított munkára és még így is jobban élnek, mint otthon.
És vannak aztán az ilyen magunkfajták: felsőfokú végzettséggel, nyelvtudással, szakmával, amit igazából nem tudnak hasznosítani. Jellemzően ezek azok, akik nem jönnek ki. A zsiráfok.
A kezdetek
A történet 2012-ben kezdődik. Én akkor már hetedik éve otthon voltam a különböző korú és nemű gyerekekkel különböző jogviszonyokban (szülési szabadság, GYED, GYES, főállású anya, stb.).
A férjem tanárként dolgozott egy budapesti gimnáziumban. Szerette a munkáját, szívesen tanította a gyerekeket, de kezdett belefásulni. A sokat emlegetett fizetésemelés valójában inkább csökkenés volt. Elmaradtak a különféle béren kívüli juttatások, az óraszám viszont nőtt.
Az egy főre jutó keresetünk pontosan 500 Ft-al haladta meg a rendszeres gyermekvédelmi támogatás határát. Egyre gyakrabban látogattam a helyi önkormányzat szociális osztályát, ahol mindig kaptunk valami támogatást.
Az előbb említett gyerektársaság: a nagyfiú, 17 éves, a nagylány, 14 éves, a kisebbik fiú 12 éves, a kislány 7 éves és a legkisebb 3 éves. Egy 58 négyzetméteres panellakásban laktunk, a fiúk az egyik félszobában, a lányok a másikban, a legkisebb meg mindenhol. Anyukám ugyanabban a lépcsőházban a földszinten.
Szokássá vált, hogy a gyerekek első útja az iskolából hazafelé a nagymamához vezetett. Ott megebédeltek, aztán feljöttek tanulni. Autónk is volt, egy-egy nyaralásra is futotta, hitelt sem kellett fizetnünk, akár elégedettek is lehettünk volna az életünkkel.
Azért látszott, hogy hosszú távon nem tartható ez az állapot. Első körben a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodtam: megkérdeztem a volt munkahelyemet, hogy vissza tudnának-e venni.
Ez egy nemzetközi vállalatcsoport külkereskedelmi tevékenységet folytató budapesti irodája. 14 évet dolgoztam ott (megszakításokkal a szülések miatt), amilyen nyelven szóltak a telefonba, amilyen nyelven jött az e-mail, azon a nyelven válaszoltam (a német ment a legjobban, utána a francia, de elboldogultam az angollal is).
A munkahelyemmel a szülés után is megmaradt a kapcsolat, de visszavenni sajnos nem állt módjukban. Nagyvonalú végkielégítést kaptam és mehettem állást keresni magamnak. A 2012-es év gyakorlatilag ennek jegyében telt.
Még korábban, az otthon töltött évek alatt elvégeztem a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát is, de ezen a területen soha nem dolgoztam (az utolsó vizsgámra már velem jött a harmadik gyerek is a hasamban, később, mikor visszamentem dolgozni, örültem, hogy van egyáltalán munkám a már jól ismert külkereskedelmi területen).
Így - gyakorlat nélkül, sok éves lemaradással - pénzügyi, számviteli területen nem volt esélyem, külkereskedelmi területen ennyi rengeteg gyerekkel meg talán még kevesebb. A negyvenes éveim közepén már annyira fiatalnak sem számítottam, sőt.
Regisztráltam különféle álláskereső portálokra, küldözgettem a pályázataimat, amelyekre többnyire válasz sem érkezett. Próbálkoztam külföldön is hasonló területen elhelyezkedni, tökéletesen esélytelenül.
Németország először...
Az év vége felé egyetlen apró remény csillant meg: egy magyarországi állásközvetítő keresett németországi betanított munkára embereket. Az ígéret szerint fizetik a szállást, ellátást, kiutazást, sőt, még fizetést is fogunk kapni. Túl szép, hogy igaz legyen.
Egy hónapot, a karácsony előtti heteket mertem elvállalni, úgy voltam vele, ha bármi átverés van a dologban, legfeljebb hazajövök. Németül beszélek, annyi pénzem azért van, hogy néhány napi szállást, hazautat kifizessek. Meglepő módon nem volt benne átverés. Összesen 8 autóbusznyi dolgozó utazott ki, több turnusban. Én az utolsók közt voltam, hogy minél kevesebbet kelljen távol töltenem a családomtól.
Valóban kaptunk szállást – egy síparadicsom melletti üdülőközpontban, takaros kis házacskákban laktunk, enni is adtak – még többet is a szükségesnél. A munka? Hát ez bizony elég egyszerű és monoton volt, egy óriási raktárban kellett különféle termékeket becsomagolni. De volt végre munkám, kifejezetten jól esett kiszabadulni az otthoni háztartás-gyerekek-bevásárlás-iskola-stb. sokszögből.
Az itthoniak? Ők bizony nehezen élték meg ezeket a heteket. Elutazás előtt beosztásokat készítettem, hogy melyik gyerek milyen háztartási munkát vállal, ki mikor hozza-viszi az apróbbakat iskolába, különórákra. Igyekeztem betanítani őket a háztartási gépek – különös tekintettel a mosógép – használatára.
A férjem dolgozott, mellette szinte minden napra vállalt valami különórát, hogy ne boruljon fel teljesen a költségvetésünk. Ezen kívül egy már korábban elkezdett kétéves képzés utolsó vizsgáit is le kellett tennie. Esténként felügyelte a gyerekeket, meghallgatta ügyes-bajos gondjaikat, mesélt nekik. Anyukám segítsége nélkül nem ment volna a dolog. Ő etette a társaságot és napközben vigyázott a legkisebbre.
… és másodszor
A raktárban az utolsó munkanapon kettéosztották a társaságot: egy kisebb résznek felajánlották, hogy visszajöhetnek januárban is, a háromnegyedének megköszönték a munkáját. Én a kisebb részbe estem. Első körben arra gondoltam, hogy ezt semmiképp nem vállalhatom tovább. Fárasztó volt az állandó éjszakás műszak (soha nem tudtam kialudni magam), a 6 napos munkahét, különben sem hagyhatom ott újabb hetekre az egész kompániát.
Otthon aztán, mikor kipihentem magam, és láttam, hogy egész jól elboldogultak nélkülem, felmerült, hogy mi lenne, ha mégis elvállalnám. A pénz igazán jól jönne, és különben is, csak egy hónapról van szó. Csak egy hónap?
Szegény férjem azóta is emlegeti azt a január 2-i hajnal 2 órás indulást a Ferencvárosi pályaudvarról. Amikor a közvetítő barátságosan közölte, hogy akik itt vannak, azok úgy készüljenek, hogy nagy valószínűséggel átveszi őket a cég, kapnak hosszútávú munkalehetőséget. Micsoda??? Hiszen én csak egy hónapra készültem.
Kavarogtak a fejünkben a gondolatok. Ez lenne a nagy lehetőség? De hát azért nem pont ilyen munkára vágytam. Másrészt meg, akármilyen is, ez végre munka. Be kell járni, csinálni kell - mégpedig igen fürgén és szorgalmasan - és fizetnek érte. Magyar viszonyok közt ráadásul egész szépen. De hol fogunk lakni? Az rendben van, hogy most egy hónapra kapok szállást, de mi lesz a családommal? Mi lesz a gyerekeinkkel? És egyáltalán?
Az utolsó otthon töltött napok egyikén a férjem talált az interneten egy lakáshirdetést a munkahelyem közelében. Megbeszéltem a hirdetővel, hogy ha majd kint leszek, megkeresem őt.
A munkába menekültem
Amilyen jól és gyorsan telt a december, olyan nehéz és fárasztó volt a január. Hiányoztak a gyerekek, a férjem, az egész megszokott otthonom. A munkába menekültem, ahol az értékelésnek egyetlen szempontja volt: hány darab terméket tudsz óránként becsomagolni. Olyan gyorsan csináltam, ahogy csak bírtam. Addig sem kellett gondolkoznom.
Pedig panaszra most sem lehetett ok: szép, tiszta szállodában laktunk, egyágyas szobákban, jó és elégséges volt a koszt is. Busszal hoztak-vittek minket munkába, munkából. Az állandó éjszaka helyett kétheti váltásban dolgoztunk délelőtt, délután. A szállodában kihirdették, hogy aki hosszabb távon is szeretne maradni, az próbáljon magának valamilyen szállást keresni.
Egy apró bökkenő volt: néhány vidám kollégánk különféle filmek letöltésével lefoglalta az amúgy sem túl széles sávú szállodai internetet, alig-alig lehetett hozzáférni. Autó híján a közlekedés sem volt túl egyszerű. Ezen feltételekkel elég korlátozottak voltak a szálláskeresés lehetőségei.
Azért a már korábban említett hirdetőt felhívtam és sikerült is eljutnom hozzá, megnézni a lakást. Vonattal mentem, néztem ki a vonat ablakán. Januári szürkeség, sivár, egyhangú táj. Legszívesebben visszafordultam volna. Mindenesetre azért eldöntöttem, hogy na, a világnak ezen a részét aztán biztos, hogy nem fogok lakni.
A lakás viszont tetszett. Kis falucska, rendezett környék, egy nagyobb ház földszintjén 3 szobás lakás, szépen berendezve - ami persze a bérlőké volt, így számomra irreleváns, de akkor is. Még kis kert is tartozott hozzá. Mélygarázs, tárolóhely a pincében. Elférnénk itt.
Talán mégiscsak ki kellene venni? De miből fogjuk kifizetni? És egyáltalán, miért adnák ki ezt nekünk? Külföldiek vagyunk, az én egyhónapos szerződésemet és a férjem otthoni munkahelyét leszámítva munkánk sincs, miért bíznának meg bennünk?
Döbbenetes, hogy mégis megbíztak. Kicsit később az akkori bérlő – a hirdetés feladója - bemutatott a tulajdonosnak is. Olyan éktelen helyi dialektusban társalogtak egymással, hogy egy árva szót nem értettem abból, amit egymással beszéltek.
A január hátralevő részét az esélyek, lehetőségek latolgatásával töltöttem. Közben nőttön nőtt a honvágy, végül már semmi mást nem akartam, csak hazamenni. A kollégáim kaptak szerződést és ott maradhattak egy újabb hónapra a szállodában, én hazamentem. Közben többször hívott a lakás bérlője, érdeklődött, hogy kell-e a lakás. Végül – eléggé el nem ítélhető módon – már fel sem vettem a telefont. Nem tudtam neki mit mondani.
Vettem egy nagy levegőt
Hazamentem, de már néhány nap után éreztem, hogy így sem lesz jó. Ugyanúgy nincs munkám, de még csak kilátásom sem rá. Megpróbáltam telefonon beszélni a volt raktári főnökömmel, hogy visszavennének-e dolgozni – de most már közvetítő nélkül. Nem tudott semmi biztosat ígérni. Nagyon meg voltak elégedve a munkámmal, de személyi kérdésekben nem ő dönt, hanem a HR.
Vettem egy nagy levegőt és megkérdeztem a lakás bérlőjét, hogy megvan-e még vagy már kiadták. Hihetetlen, de még megvolt a lakás és oda is adják, csak menjek ki átvenni. Eldőlt, lesz ami lesz. Néhány nap múlva felkerekedtünk a kisebbik fiammal (6. osztályos volt akkor). Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy itt valami átverésnek kell lenni.
Ismertem már valamelyest a németországi lakásbérlés helyzetét, még a németek is nehezen jutnak lakáshoz. Hát mit akarok én akkor?
Simán ment minden. Kimentünk, megkaptuk a kulcsokat, a bérleti szerződést és egy szép üres, patyolat fehérre meszelt lakást. Leteregettük a hálózsákjainkat, felakasztottuk a mennyezen véletlenül ott maradt kampóra a fejlámpánkat, a campingfőzőn megfőztük a vacsoránkat és megünnepeltük a fiam 12. szülinapját.
A tulajdonos még azt is megengedte, hogy a kauciót három havi részletben fizessem ki. Elintéztük a legszükségesebbeket (lakcímbejelentés, adószám, internet), jelentkeztem a munkahelyen, hogy jönnék dolgozni, mihelyst lehet.
Pár nap múlva megjött a férjem is. Adódott neki időközben egy állásinterjú Észak-Németországban. A fiunkat feltettük a vonatra – szomorúan utazott vissza szegény az iskolába, mi elutaztunk Hamburg közelébe. A férjem persze nem kapta meg a megpályázott tanári állást – tekintve az akkori nyelvtudását nem is nagyon volt rá esélye.
Otthon igyekeztem elrendezni, amit még tudtam: az anyukámat megpróbáltam meggyőzni, hogy bírja még ki egy kicsit (hogy pontosan meddig is, azt inkább nem részleteztem), kiosztottam az utolsó instrukciókat a gyerekeknek, bepakoltam az autóba, ami csak befért és hasznosnak ítéltem, aztán elindultam.
Úgy beszéltük meg a férjemmel, hogy a tanévet még végigcsinálja ő is, a gyerekek is, aztán nyár elején jönnek mindannyian. Addig meg két-háromhetente találkozunk, telefon, skype, e-mail.
Már volt cél
Féltem az újabb elválástól, de ez most már egész más volt. Volt cél, pontosan tudtam végre, hogy mit akarok: be kell rendezni a lakást, lakhatóvá kell tenni, hogy mire jön a család, viszonylag normális körülmények közé kerüljenek. De mindenek előtt az anyagi oldalt kellett valahogy rendezni. A bérleti díjat és a kauciót fizetni kell, otthoni is élni kell valamiből, az utazások is pénzbe kerülnek.
Vész esetére volt azért némi tartalékunk, de végül szerencsém volt, visszavettek a munkahelyemre, egy éves szerződést kaptam. Megállapodtam két kollégámmal, hogy odajöhetnek lakni pár hónapra, amíg megérkezik a család. Ők is jól jártak, ha csak átmenetileg is, de megoldódott a szállásproblémájuk, én is örültem, hogy beszálltak a bérleti díjba.
Dolgoztam, közben minden szabad időmben az ebay-t, a hirdetéseket figyeltem. Van-e a közelben bármi, ami ingyen elhozható és használható a lakásban. A tavaszi időszakban szerencsére gyakran van szünet, hosszú hétvége, amikor vagy a férjem jött 1-2 gyerekkel, vagy én utaztam haza.
Ilyen alkalmakkor mindig színültig megtöltött autóval jöttem vissza, kihasználva minden légköbcentimétert. Így vándoroltak át otthonról lassanként mindenféle használati tárgyak, kisebb szekrények, asztalok, ágyak, matracok, kerékpárok, sőt, még egy komplett emeletes ágy is eljött, darabokra szedve.
A legkisebbünk már nagyon hiányzott, így hát májusban kijött hozzánk, anyukámmal együtt. Anyukám aztán visszament, helyére érkezett – kicsit megkurtítva az otthoni tanévet - a kisebbik fiunk.
A német iskolarendszer
Kihasználva, hogy itt hosszabb a tanév, őt mindjárt be is írattam a gimnáziumba, vendégtanulónak. Bár volt otthon németórája az iskolában, a köszönésen és néhány alapszón kívül nemigen tudott mást. Korábban úgy olvastam ki a beszámolókból, hogy a gyerekek nyelvi környezetben gyorsan megtanulják az idegen nyelvet. A fiam ezt valószínűleg nem olvashatta, mert még egy év múlva is jelentős gondjai voltak a nyelvvel.
Persze, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem pont a gimnáziummal kellett volna kezdeni, ahol még a németek közül is megválogatják, hogy kit vesznek fel. Nem tudtam én ezt még akkor.
Később átkerült a Mittelschuleba, ahol azóta is nagyon jól érzi magát, az egyik legjobb tanuló az osztályban. Ellentétben a gimnáziummal itt van külön tanári kapacitás arra, hogy a nyelvet nem tudókat is megtanítsák, felzárkóztassák.
Kis közbevetés a német iskolarendszerről: az általános iskola negyedik osztálya után iskolát kell váltani: a legjobbak, a tanulni szeretők és akarók viszonylag szűk rétege megy a nyolc osztályos gimnáziumba, amelynek végén érettségit tesznek. A tanulni nem szeretők vagy nem tudók – pl. a nyelvi hiányosságokkal küzdők – mennek az eléggé gyakorlatcentrikus Mittelschule-ba. Ennek végeztével, a 9. vagy 10. évfolyam végén vizsgát tesznek és szakmát tanulnak vagy elmennek dolgozni.
A diákok nagy része a középső megoldást, a Realschule-t választja: ez tekinthető a kettő ötvözetének is. Van gyakorlatias része is, de azért elég nagy az elméleti tananyag.
A 10. évfolyam szintén vizsgával zárul, és lehet utána szakmát tanulni vagy – átmeneti osztály közbeiktatásával – a gimnáziumban folytatni a tanulmányokat. Minden iskolatípusból mindegyikbe van átjárás. Amikor ezt mondták nekem, igencsak kételkedve fogadtam. Azóta meggyőződtem róla, hogy valóban így van.
Vissza a családunkhoz: a kis első osztályos lánykánk bizonyítványa kézhezvétele után érkezett Németországba, hogy itt újra járja az első osztályt. Ezt viszont olyan sikeresen tette, hogy utána rögtön mehetett is a harmadik osztályba.
Ő viszont valószínűleg olvasta a fenti kijelentést a gyerekek nyelvtanulásáról, mert most, negyedik osztályban félévkor majdnem mindenből a legjobb osztályzatot kapta, holott ő a kijövetelekor a testvérétől tanult „ja” és „nein” szavakon kívül nem rendelkezett egyéb nyelvtudással.
A tanároknak a tanév nem fejeződik be a tanítás végeztével, még számtalan értekezlet és egyéb adminisztrációs teendő vár rájuk. Egyszer aztán ennek is vége szakadt és a férjem is csatlakozhatott végre hozzánk.
Rendkívül nagyvonalú volt vele a gimnázium, ahol tanított: kapott egy év fizetés nélküli szabadságot, hogy eldönthessük végre, hogy mit akarunk. Ő persze tanárként szeretett volna elhelyezkedni, van is igény errefelé matek és informatika tanárra. Igény az van, de felvétel, az nincs. Kiváltképp egy erős középfokú nyelvtudással. Ez elég arra, hogy mindent megértsen, mindent elmagyarázzon, de hogy tanítani is tudjon, ahhoz borzasztóan kevés.
Számos pályázat, interjú, sőt, próbatanítás után egy szeptemberi reggelen arra ébredtünk, hogy együtt megyünk be dolgozni a raktárba. Ő roppant boldogan, hogy van végre munkahelye és együtt lehetünk, én mérsékelt lelkesedéssel. Végig nagyon bíztam benne, hogy sikerül állást szereznie és megszabadulhatok végre a raktári munkától.
Együtt anyukámmal
Mindketten dolgoztunk, vigyázni kellett valakinek a kicsire. Anyukám egy igen egyszerű asszony, rendkívül logikus, világos gondolkodással. 76 évéből 70-et egy világvégi kis faluban töltött, egyszerű betanított munkásként dolgozott egészen a rokkantnyugdíjig.
70 éves volt, mikor apámmal úgy döntöttek, hogy mégiscsak biztonságosabb nekik, ha a közelünkben vannak, meg az unokák is nagyon hiányoztak nekik, így hát felköltöztek Budapestre. Időközben egyedül maradt, sokat segített a gyerekek körül.
Berzenkedve bár, hogy öreg ő már ehhez, meg beteg is, utazni sem szeret, mégiscsak megértette, hogy nélküle nem mennek a dolgok. Kijött hát ő is hozzánk, hangsúlyozva, hogy csak átmeneti időre, amíg elrendeződik körülöttünk minden. Ez az átmeneti idő aztán úgy alakult, hogy egyre hosszabb időket töltött Németországban és egyre rövidebbeket Magyarországon. Most már csak az iskolai szünetek idejére kap „szabadságot”, amikor hazautazik.
Időközben – hihetetlen szerencsénkre – megüresedett a melletünk levő egyszobás lakás. Megkérdezték, hogy kivennénk-e. Persze azonnal igent mondtunk, akkor épp mindkettőnknek volt állása. Így anyukámmal most ismét egy házban, de külön lakásban lakunk. Hozzá is tartozik kis kert, amit a miénkkel egybenyitottunk. Ő hozza-viszi a legkisebbet oviba, ami szerencsére itt van a faluban, nagyon közel. Délelőtt ebédet főz neki, megeteti, ebéd után együtt feküdnek le aludni.
Hátramaradt még a két nagy. A nagyfiú abban a gimnáziumban érettségizett, ahol a férjem tanított, érettségi után felvették a Műszaki Egyetemre, gépészmérnök karra. Itt lehetőség volt német nyelven történő oktatásra is. Nem volt kérdés, hogy ezt kell választani.
A nagylány ugyanebben az évben, ugyanezen gimnázium nulladik évfolyamát kezdte egy speciális nyelvi osztályban. Németet és angolt tanult nagy óraszámban, a többi tárgyból csak szintentartás folyt.
Ők ketten maradtak otthon, életük legszebb időszakaként emlékeznek erre az évre. Vidáman eléldegéltek volna akármeddig a megüresedett lakásban, iskolába jártak és örültek, hogy elférnek végre, nem zavarja őket senki. Mi itt másként láttuk a dolgokat. Azt akartuk, hogy újra együtt legyünk mindannyian.
Elég volt a robotmunkából
A férjemnek december végén lejárt a raktárban a szerződése, esélye sem volt hosszabbításra. Ő látássérült, sötétben és szürkületben egyátalán nem vagy csak keveset lát, ezen kívül csőlátása van. Amire fókuszál, azt élesen látja, de a környezetét már nem. A hétköznapi életben jól elboldogul, aki nem ismeri, annak csak az tűnik fel, hogy óvatosan, kicsit bizonytalanul mozog.
Egy raktárban, ahol iszonyú gyorsan kell dolgozni, ráadásul vibráló neonfényben, ez nem szerencsés konstelláció. Közben azért sikerült szert tennie egy ici-pici kis munkára, egy új programnyelvet kellett elsajátítania és ezen programot írni. Bíztunk benne, hogy talán lesz belőle valami.
Felszabaduló idejében felkeresett egy nyelviskolát, beiratkozott és letette a felsőfokú nyelvvizsgát. Elment orvoshoz, hosszas ügyintézés után csináltatott magának egy „Schwerbehinderten Ausweis”-t (erre nem találtam megfelelő magyar kifejezést, talán mozgáskorlátozott igazolványnak lehetne fordítani, de ő nem a mozgásában, hanem a látásában korlátozott).
Több előnye is van az igazolványnak, az egyik leghasznosabb a tömegközlekedés térítésmentes használata. Közben folyamatosan írta a pályázatokat: próbálkozott tanári és informatikusi állással, de egyszerű betanított munkával is. Teljesen eredménytelenül. Bejelentkezett a munkaügyi központba, kapott munkanélküli segélyt.
Néhány hónap múlva nekem is lejárt a szerződésem, nem igyekeztem nagyon, hogy meghosszabbítsák. Elegem volt már a raktári munkából, a monotonitásból, abból, hogy az egyetlen cél az, hogy teljen el valahogy az idő, mehessünk ki szünetre vagy teljen le végre a műszak. Szerettem volna, hogy legalább egy kicsit kelljen gondolkozni, valami olyasmit csinálhassak, ahol végre az agyamat is használhatom.
A raktárban gyakorlatilag robotok voltunk, nem is értem, miért olcsóbb az emberi munkaerő, miért nem gépeket alkalmaznak. Én is munkanélküli lettem. Most lehetne mondani, hogy „na, ezért kár volt kimenni, hogy segélyen éljetek”. Nem erről van szó. Azt gondolnánk, hogy milyen kellemes és jó időszak volt ez, a gyerekek iskolába járnak, az otthoni kettő is jól tanul, mi otthon elvagyunk, mint a befőtt, nem kell semmit csinálni. Szó sincs erről.
Az egyik legnehezebb időszak volt ez az életünkben, tele állandó konfliktussal. Mindketten idegesek, ingerültek voltunk a bizonytalanság miatt. Nem tudtuk, hogy mi lesz velünk, hol fogunk dolgozni. Merre induljunk egyáltalán? Keressünk másik ilyen betanított munkát? Ennél azért többre lennénk képesek. De még csak esélyt sem kapunk, hogy ezt bebizonyíthassuk.
Átgondoltuk az életünket
Másrészt viszont mindenképp jó és hasznos volt ez az időszak. Végre kicsit levegőhöz jutottunk, át tudtuk gondolni az életünket. Sikerült mindkét lakást is teljesen berendezni, innen-onnan kapott vagy nagyon olcsón vásárolt, de szép és praktikus bútorokkal.
Ami az egyik legfontosabb: rávettük valahogy a két nagyot is, hogy jöjjenek ki ők is hozzánk. Sikerült a nagyfiút beíratni az itteni főiskolára, sikerült neki kollégiumi szállást találni (ami tulajdonképpen egy pici kis garzon, egy szoba főzősarokkal, fürdőszobával). Az otthon elvégzett két félévéből egyet és még néhány tárgyat elismertek neki, így ősszel gépészmérnök szakon elkezdhette a második félévet.
A nagylány is kijött, mint külföldit először természetesen a Mittelschule-ba irányították. Elég hamar kiderült, hogy ez unalmas neki, ennél ő többet tud. Az otthoni egy éves intenzív nyelvtanulás elég volt ahhoz, hogy két hónap után átmehessen a Realschule-ba. Most, másfél évvel később már a gimnáziumba készül. Mindketten igen fájó szívvel hagyták ott a jól bevált fészküket.
Irány az iskola!
A gyerekek dolga rendben volt végre, magunkkal kellett valamit kezdeni. Időközben az anyagi problémáink rendeződtek, kiváltképp, amikor végre – egy év késéssel – megkaptuk a családi pótlékot.
Egyre inkább bebizonyosodott, hogy itteni végzettség nélkül nem tudunk olyan álláshoz jutni, amivel elégedettek lennénk. A végzettséghez pedig tanulni kell. Nekünk nem is volt ez ellen kifogásunk. Talált is a férjem egy speciálisan gyengénlátóknak szóló két éves informatikus képzést, ami júliusban indult.
A német adminisztráció fogaskerekei lassan, de biztosan őrölnek: októberben már el is küldték egy kéthetes állapotfelmérésre, hogy kiderítsék, hogy alkalmas-e egyáltalán a tanulásra. Hosszasan vizsgálgatták elölről, hátulról, minden irányból, fizikailag, szellemileg, mire kimondták rá az áment. Novemberben, alig négy hónapos késéssel elkezdhette a tanfolyamot.
A társai kétkedve fogadták, kizártnak tartották, hogy nem anyanyelvi szintű nyelvtudással ekkora hátrányt ledolgozzon. Megcsinálta, behozta a lemaradását. Segítettek neki a tanárok is, foglalkoztak vele, külön neki elmagyarázták az elmulasztott részeket.
Apró szépséghibája a dolognak, hogy a tanfolyam tőlünk 250 km-re van, így ettől kezdve csak hétvégente találkozhattunk. Féltünk az újabb elválástól, a sok bizonytalanság miatt amúgy is rettenetesen feszültek voltunk már.
Meglepetésünkre jól alakultak a dolgok. Vártuk mindig a hétvégéket, vártuk, hogy találkozzunk végre és ne csak Skype-on beszélhessünk. Örültünk, hogy elkezdődött végre valami, sikerült neki elindulni, esély mutatkozik arra, hogy egyszer talán mégiscsak számára megfelelő munkahelyhez jut.
Időközben az előző munkahelye, az otthoni gimnázium – érthető módon - nem tudta tovább tartani a helyét, így felmondott. A munkaügyi központ fizeti minden költségét, szállást, ellátást, magát a tanfolyamot, neki „csak” tanulni kell. Most épp a tanfolyam részét képező gyakorlati idejét tölti.
Nagyon jónak találjuk ezt a rendszert. Rendkívül fontos, hogy mód van rá, hogy az iskolában, elméletben megismert tananyagot a gyakorlatban, élesben is ki lehet próbálni. Viszonylag kötetlen formában, gyakornokként, meg lehet ismerni egy munkahelyet. Szabad hibázni, szabad akár „szerencsétlenkedni” is, nincs különösebb elvárás. Lehet viszont sokat tanulni. Van, akit aztán felvesznek az adott munkahelyre, van, aki máshol talál állást.
Nem tartunk még sehol
Már csak én maradtam hátra: miután világossá vált, hogy a nyelvtudás szükséges, de nem elégséges feltétele a munkavállalásnak, így minden létező helyen minden szembejövőnek elmondtam, hogy tanulni szeretnék.
Először csak egy kurta kis „Bewerbungstraining”-re (pályázatíró tanfolyamra) küldtek el. Ott is hangsúlyoztam a tanulás nélkülözhetetlenségét, amit a „trénerek” is megerősítettek.
Végül siker koronázta erőfeszítéseimet: tekintettel az otthoni szerzett pénzügyi és számviteli ismereteimre, a Jobcenter vállalta egy két éves adóügyintéző (Steuerfachangestellte) tanfolyam költségeit.
Most ismerkedek a különféle német adótörvényekkel, a német számvitellel és egyéb gazdasági ismeretekkel. Ennek a tanfolyamnak is része egy gyakorlati időszak, amit nagyon hasznosnak tartok: láthatom, hogy mennyiben tér el az elmélet és a gyakorlat, mit hogyan könyvelnek, egyáltalán, hogy működnek a dolgok egy adótanácsadó cégnél.
Külön előny, hogy egész véletlenül a gyakorlati helyeink nagyon közel vannak egymáshoz, reggel együtt megyünk be a közeli városba dolgozni, este együtt jövünk haza.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy bár jelenleg mindketten dolgozunk – igaz, hogy csak gyakornokként - valójában nem tartunk még sehol. Nincs még egyikünknek sem végzettsége, sem állása. Viszont bízunk benne, hogy a német állam nem vállalta volna a taníttatásunk összes költségét, ha nem lenne jó esélyünk arra, hogy a tanfolyam elvégzése után munkához jussunk.
Van tehát ilyen „állat”, vannak zsiráfok. Mi egyelőre nem ismerünk egyet sem, de nagyon örülnénk, ha megismerkedhetnénk velük.”
(Fotó: pixabay.com/eugeniu)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek