Két év. Két év nagyon hosszú idő tud lenni, különösen, ha ennek egy részét egy család külön kénytelen tölteni. A mai történet szerzőjének, PiciJucinak és családjának ez jutott, részben saját döntésből, részben a sors akaratából. De a kitartás végül meghozta gyümölcsét, és ma már biztos, hogy megérte. A poszt végére az is kiderül, mi ez a sok finomság a képeken, melyekért köszönet (mármint csak a képekért, sajnos…) a szerzőnek, aki csak délután tud majd beszállni a kommentelésbe.

„A mi történetünk 2012-ben kezdődött. Akkor kellett úgy határoznunk, hogy ennyi, vége, betelt az a bizonyos pohár. Nekünk nem nő több babér a szeretett anyaországban. Ott voltunk egy lakáshitellel, két iskoláskorú és egy középső óvodás korú gyerekkel.

Döntenünk kellett, merre tovább. Maradjunk és adjunk el mindent, amiért évekig dolgoztunk, kezdjük ismét elölről? Megtettük már mindketten többször is. Nem… ezt nem.

Maradjunk és ússzunk tovább az árral? Várjuk a csodát tovább? De benne volt a pakliban, hogy akkor valamelyikünk borít. Azt a napi stresszt és kilátástalanságot nem lehetett tovább elviselni már. Volt benne részünk bőven addigra. Nem… ezt sem akartuk.

Vágjunk bele az ismeretlenbe? Kezdjünk új életet egy másik országban? Millió kérdés sziporkázott a fejünkben akkor… mondom, 2012-őt írtunk ekkor.

Emlékszem arra a nyári napra, amikor kint ültünk a kertben mi, a szüleim,  a férjem szülei, valamint az ő húga a ragyogó napsütésben. És elkezdtük felvázolni a terveinket a szülőknek.

Nem értették, nem voltak felkészülve erre (mellesleg mi sem). Aztán elmondtuk, hogy a férjem munkát vállal a UK-ban, majd amikor már rendben mennek a dolgok, utána jövünk mi is a gyerekekkel. Döbbent csend. Majd jöttek a kérdések, amikre mi sem igazán tudtunk választ adni akkor még. De elhatároztuk, ezt akarjuk.

2012 októberét írtuk, amikor a férjem egy bőrönddel felszállt a Manchesterbe tartó repülőre - és csak oda volt jegye. Leírni nem tudom azt az űrt, hiányt, félelmet, elkeseredettséget, amit akkor megéltünk.

„Ember tervez, Isten végez”

15 hónapig éltünk így. Én otthon dolgoztam, vittem a három gyerek minden nyűgét-baját a vállamon. Közben a férjem itt építgette az új életünket, gyűjtötte az információkat és nem mellesleg a tőkét, hogy jöhessünk.

2013 nyarát tűztük ki célként az indulásunkhoz. Végre újra együtt. De persze mint oly sok esetben ismét bebizonyosodott, hogy „ember tervez, Isten végez”. 2013 májusát írjuk, már tervben van a kiköltözésünk dátuma, már folynak a papírmunka előkészületek.

Leadni az iskolákban a felfüggesztési kérelmet, jelezni a Jegyzőnek, hogy a következő tanévben iskolaköteles legkisebb nem itt fog iskolába járni. Intézni a szolgáltatókat stb. stb. Van bőven teendő otthon is, a férjemnek kint is.

Közben május végén jött az én .0 születésnapom. Meglepi ünneplés a családdal, tortát süt nekem Anyukám. Vidámság, ünneplés, közben Skype-on a férjem is velünk volt. Csodaszép ajándékokkal, igazi meglepi parti volt számomra.

De a mi történetünk szempontjából ez nem is annyira fontos. Annál inkább a 3 nappal ezután történtek. Édesapám (66) egyedül volt otthon, amikor megtörtént. Elérte a második stroke is. (Az elsőből még sikeresen felépült.)

Aki érintett ebben a betegségben tudja, hogy a legnagyobb ellensége az idő. Két óra áll rendelkezésére a betegnek, hogy orvoshoz jusson akkor talán visszafordítható az állapota.  Ez sajnos nem történt meg - ez a történet is megérne egy misét, köszönhetően az egészségügy állapotának (is) otthon.

Sok-sok vizsgálat, kórház, idegesség. Most hogyan tovább? Meg fog gyógyulni? Marad vissza valami? Millió aggodalmas kérdés. És maradt vissza, a nyaki első erek elzáródása melynek következménye… vakság. 

Mondanom sem kell, rohantunk mi mindenféle orvoshoz vele még ezután is, de menthetetlen. Teljes sötétségre lett ítélve. Ez egy mérföldkő volt a mi jövőnket illetően is. Hiszen szükség volt rám otthon, talán minden eddiginél jobban. Igazán embert próbáló időszak volt ez.

Akkor és ott nem dönthettem másként, mint hogy maradunk még otthon. Még fél év vagy egy év… ki tudja. Édesapám állapota tette függővé. Nehezen viselte mindenki ezt az új szituációt.

Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy Anyukám abban az évben lett nyugdíjas, így a 24 órás felügyelet meg volt oldva. Egy idős embernek már nem könnyű bármit is újra megtanulnia.

Erőltettünk mi mindent neki, hogy élhetővé tegyük ezt az állapotot, de ő mindentől elzárkózott. Mostanra ott tartunk, hogy ki sem mozdul a házból, csak az udvarig. Épül le, mind fizikailag mind szellemileg. Anyukám előtt le a kalappal, amit megtesz Apuért nap mint nap. Apukám állapota tehát stagnált. Sajnos megvakult és ez már visszafordíthatatlan.

A gyerekek nehezen viselték

Amikor túl voltunk ezen a sokkon, és talán ő is kezdett belenyugodni (?), akkor mi a férjemmel elkezdtük tovább szövögetni a jövőnk terveit. Apu állapota bennem megkérdőjelezte a kiköltözést, ugyanakkor tudtam, hogy ha maradunk semmi sem változik. Az életünk nem állt - finom szólva sem - stabil lábakon. A gyerekeink nagyon nehezen viselték az akkor már bőven 1 éve külön élő apjuk hiányát.

Főleg a két lány viselte nagyon nehezen. A nagynál akkor kezdődtek az első szerelmek, a kicsi pedig naponta sírással fejezte ki, hogy nem teljes az élete. A fiunk tartotta magát (kifelé), hiszen most Ő volt a férfi a családban.

Akármennyire is igyekeztem, be kellett látnom, hogy nem tudok megfelelni egy személyben mindennek. Dolgoztam főállásban, onnan rohanás az oviba, majd az iskolába, este tanulás az elsős fiunkkal, majd házimunka. Közben ami elromolhatott a házban, az el is romlott. Osztotta az élet rendesen a kártyáit.

Azt tudtuk, hogy nekünk is jönnünk kell – ehhez kétség sem fért -, nekünk együtt a helyünk az életben. 2013 karácsonyára már minden előkészület megvolt, ki volt tűzve az indulásunk dátuma: 2014. január 22.

Január elején a férjem hazajött az autónkkal, majd elkezdődött a pakolás. Béreltünk egy utánfutót, amiben az otthoni bútoraink nagy része belefért és jött utánunk egy erre szakosodott céggel.

A nappalink egyik sarkában kimértünk az utánfutó méreteit, és elkezdődött a sakkozás. Mi kell feltétlenül, mi ér rá később, mi az, ami egyáltalán nem szükséges? Felforgattuk a lakást, dobozoltunk, zacskóztunk, fóliáztunk, bútorokat lapjára szereltünk. Kemény 1,5 hét volt.

Közben végig ott volt a nyomás, hogy vajon minden rendben lesz? Vajon a gyerekek megszoknak majd itt? Vajon találunk jó iskolát nekik? Vajon én is tudok majd dolgozni kint? Millió-millió kérdés újfent. De belevágtunk, végigcsináljuk.

Új időszámítás kezdődik

Eljött január 22. Sok sírás, ölelkezés. Ki tudja, mikor látjuk újra a szüleinket, barátokat, szomszédokat? Elköszöntünk és elindultunk. Hosszú, végtelenül hosszú volt az út. Közel két teljes nap. Így utólag látjuk, hogy nem kell ennyi idő hozzá. De akkor a téli időjárás miatt, illetve amiatt, hogy mi hogyan bírjuk majd az utat, hagytunk magunknak bőven időt.

2014. január 24 reggel 9 óra. Megérkeztünk, elkezdődött egy új fejezet az életünkben. Újra egyesült a családunk. Megérkezett a Landlord, átvehettük a házat. Reggel 10.30-ra megjött az utánfutó, megérkeztek a bútoraink is. Estére már mindenki a saját ágyában aludhatott, nem kellett senkit sem ágyba parancsolni aznap este, gondolhatjátok.

Elkezdődhetett az ügyintézés, az iskolakeresés, a boltok felfedezése. Emlékszem a sokkra, amit az itteni Tesco mérete jelentett számomra akkor. Felért egy komoly túrával bejárni.

Lelkileg mit éltem meg? Boldog voltam, hogy végre együtt lehetünk, ugyanakkor féltem, hogy a külön töltött 15 hónap után hogyan tudunk újra együtt működni majd.

De a félelmem alaptalan volt szerencsére. Az első 3 hónap nagy-nagy lelkesedéssel, néha már eufórikus érzésekkel volt teli. Leírhatatlan volt azt látni, ahogyan a gyerekek ismét megkaphatták imádott Apukájukat és végre nem csak Skype-on.

Új időszámítás kezdődött a mi kis életünkben. És az enyémben főként. Minden áldott délutáni program volt az angol tanulása a két kisebbel. Ami persze nekem sem ártott, hiszen én sosem tanultam a nyelvet. A kommunizmus lányaként én még bizony oroszt tanultam.

Szókártyákkal tanultunk, minden nap ismételve a régieket is. Szép lassan haladtunk előre, ők gyorsabban, én kevésbé. Az ő agyuk még szivacs, az enyém már inkább lyukas szűrő.

Szépen sorjában minden elintéződött. A férjem dolgozott, a gyerekek tanultak, de mit kezdjek én magammal? Szinte adta magát, hogy folytassam, illetve újrakezdjem a sütést, amit otthon már régen fel kellett adnom.

Lelki vívódás

A kezdet nem volt könnyű, leginkább az akkor 17 éves nagyot viselte meg. Ő már túlzottan kötődött, túlzottan sok barátot és egy szerelmet kellett otthagynia. Aztán az, hogy itt sem kezdhetett mindjárt iskolába járni, nagyon megviselte, depressziós lett.

Kellett fél év mire elmondhattuk, hogy feltalálja magát, talán már jól is érzi itt magát. Ez könyvelhető volt, hiszen a szakirodalom azt javasolja, hogy ha már országot kell váltanunk akkor azt a gyerek 9 éves koráig tegyük meg. Igazuk volt. Az akkor 7 és 9 éves gyerekeinket nem viselte meg ennyire, hiszen nekik ott a haza, ahol a szüleik vannak.

Aztán persze ott volt a kritikus három hónap (mármint amióta kint éltünk), és nálam jelentek meg a hiány tünetei. Paprikás krumplis, lángosos, rántott húsos időszak következett. Minden, ami otthoni, ami magyar.

Azon vettem észre magamat, hogy csak ilyeneket főzök, és hiányzik minden otthonról, leginkább a kifli. Nem értettem, mit keresek én itt, a hazámtól, a szeretteimtől 2200 km-re.

Nehéz volt megélni az anyák napját nagyon. De mint minden ez is elmúlt. Kezdtem felfedezni a táj, a város szépségét, az emberek kedvességét, udvariasságát, nyugodtságát.

Mostanra már nincs honvágyam, nem hiányzik a kifli sem már. A szeretteink is elfogadták az új helyzetet, megtanultunk a technika vívmányaival kapcsolatot tartani. Átértékelődött sok emberi-baráti kapcsolat mondhatom.

Azonban kaptunk  egy nyugodt, kiszámítható, tervezhető életet. Látjuk a holnapot, tervezzük a holnaputánt. Sokat dolgozunk azon, hogy a gyerekeinknek egy nyugodt-biztos jövőt adjunk.

Sok lemondással, kompromisszummal, átsírt éjszakával, időnként veszekedéssel teli 2 év volt. De megérte. Ez egyértelmű. Mertünk nagyot álmodni, sokat dolgoztunk, dolgozunk érte és érik be szépen az a bizonyos gyümölcs.

Hogyan lettem újra PiciJuci?

Mivel én már 2010 óta vezetek egy gasztroblogot, ezért arra gondoltam, hogy a megszerzett tudásomat a sütés – tortakészítés terén itt kamatoztatnám.

Mivel itt nincs olyan cukrászda ahova elballag az ember és megeszik egy-két szeletet a kedvenc, magyar ízeket hozó édességéből.

Elindítottam hát a saját vállalkozásomat, lassan építgetem a vevőköröm. Feltett célom, hogy elkerüljem a tömeggyártást, megmaradjon a magas minőség és egyediség.

Nem tervezek saját cukrászdát nyitni. Egyrészt mert az angol kultúrában mások az édesség fogyasztási szokások, másrészt mert akkor elmennék én is az üzemi termelés irányába, amit nem szeretnék.

És bár a blogom neve megtévesztő –PiciJuci Cukrászdája – nincs, és nem is lesz valódi cukrászdám. A PiciJuci becenevet már vagy 17-18 éve adta nekem egyik volt kollégám. Vajon miért? Nem is vagyok olyan pici. :)”