Remélem, nem számít perverziónak, de én szeretem azokat a posztokat, amelyek betekintést engednek abba, hogyan is működik az az őrületes méretű (és ennek megfelelően meglehetősen bürokratikus) gépezet, ami az Európai Uniónak nevezett képződményt mozgatja. A mai poszt éppen ilyen lesz, és ennél jóval több is – Vera fordító-tolmácsként gyakornokoskodik Luxemburgban, de az elmúlt hetekben élete váratlan fordulatot vett.

Először pár szót magamról: 26 éves vagyok, fordító-tolmács (leginkább tolmács) végzettségű, úgyhogy a nyelvtudás soha nem okozott problémát, franciául, angolul és lengyelül tudok, németül sokat értek; cserébe viszont más jellegű szaktudásom nincs egy csepp sem ezek mellé.

Már a francia alapszak elvégzése (és egy-egy, Varsóban illetve Párizsban töltött félév) után nagyon szerettem volna külföldre jönni, de nem csak úgy bele a nagy kékségbe, hanem van az Európai Bizottságnak szakmai gyakorlata, amire szinte bárki jelentkezhet, és szinte alig valaki jut be.

Van adminisztratív szakmai gyakorlat mindegyik főigazgatóságnál, de oda szakirányú végzettséget várnak, illetve van a fordítói szakmai gyakorlat a fordítói főigazgatóságnál, amire én kitartóan újra és újra pályáztam egészen idén januárig minden egyes meghirdetett időszakra. (Öthónapos a gyakorlat, és kétszer van egy évben: márciustól és októbertől.)

Vianden 

Januárban eldöntöttem, hogy ha a most októberi turnusba nem jutok be, akkor többet nem pályázok, mert most még belefér ugyan az öt hónap „láblógatás” (mármint ahhoz képest, hogy júniusban diplomáztam harmadszor és valószínűleg utoljára), de ha nem jönne össze, akkor munkát kell keresnem.

Egyébként nem ez volt az egyetlen B-tervem (ha a munkakeresést tekintjük A-nak), mert az Európai Parlamentnél is van ugyanilyen gyakorlat, csak évente 4 turnusban, 3-3 hónapos, és oda is folyamatosan pályáztam az elmúlt években.

Májusban kiderült, hogy sikerült, bejutottam a Bizottsághoz. Ez az a pont, ahol meg kell említenem, hogy nem csak rólam van szó a történetben, hanem két másik emberről is: egyrészt a férjemről, akinek biztos budapesti állása van, és onnan, mivel nem volt alternatívája, sem pedig igazán oka rá, nem merült föl, hogy eljöjjön miattam / velem – no meg itt sem kínálkozott semmilyen perspektíva.

Úgyhogy fogakat összeszorítva és persze az „á, öt hónap az semmi, majd találkozunk közben úgyis” mantrát ismételgetve készültem a szeptember végi búcsúra (túléltük).

A másik szereplő a történetben a legjobb barátnőm, aki szintén évek óta pályázott ugyanezekre a szakmai gyakorlatokra, és az Európai Parlamenthez jutott be az októberi turnusra, úgyhogy együtt lakunk Luxembourgban szeptember vége óta. :)

A szakmai gyakorlat

Ha azt mondom, borzasztóan örültem, hogy bejutottam (és még most is!), az nem kifejezés. Részben mert fogalmam sem volt, hogy ha nem jutok be, akkor mi kezdek magammal otthon, részben, mert nem akartam otthon maradni, részben pedig mert ezt a gyakornokságot nagyon sokan pályázzák meg, úgyhogy kitüntetés, ha valakit kiválasztanak.

Kilátás az irodámból 

Maga a gyakornokság úgy néz ki, hogy a Bizottság magyar fordítói osztályán ketten vagyunk gyakornokok – egyébként a másik gyakornokot is ismerem, évfolyamtársak voltunk mesterszakon –, a feladatunk pedig ugyanaz, mint a fordítóknak, azaz fordítunk, és nagyritkán lektoráljuk mások fordításait.

Van egy nagyon segítőkész mentorom, aki az első nap óta mindenben segít és bármivel, akár nem fordítással kapcsolatos kérdéssel is fordulhatok hozzá. Egyébként mindenkihez – az összes kolléga nagyon szívesen segít, nagyon kedvesek és nyitottak, és egyáltalán, élmény velük dolgozni.

A szövegek, amiket fordítok, főleg jogszabályok, de vannak néha sajtóközlemények vagy hosszabb tanulmányok, összefoglalók, jelentések, stb., tehát egyáltalán nem egyhangú. A témák pedig lefednek MINDENT, mondok pár példát: budapesti szennyvízelvezetés, fogyatékossággal élők jogai, halászati politika, körömlakkok.

A szövegeket egyébként nagyrészt én választom magamnak – a mentorom segítségével –, de az erre vonatkozó szokások nyelvi osztályonként eltérőek (van, ahol a fordítóknak nincs beleszólásuk, hogy mit fordítanak). Ez így nagyon jó, mert a témát, a terjedelmet és a határidőt is figyelembe tudom venni, amikor választok, sőt bele is lehet nézni a fordítandó szövegbe, mielőtt eldöntöm, hogy vállalom-e.

Általában egyszerre van 6-7 szövegem, úgyhogy szabadon váltogathatom, hogy épp melyiket van (nagyobb) kedvem fordítani, nem kell mindenképp befejeznem az egyiket, mielőtt elkezdem a következőt.

Minden szempontból nagyon hasznos ez a pár hónap, nem csak fordító-szakmailag, hanem mert olyan dolgokba láthatok bele, amikkel enélkül biztos, hogy nem találkoztam volna (vagy: nem valószínű, hogy találkoztam volna).

Meg aztán olyan embereket ismertem meg itt, hogy ha az öt hónap letelte után nem is találkozom velük többet (ami remélem, nem így lesz), már akkor is érdemes volt.

Az irodán kívül

Azért is jó a szakmai gyakorlat, mert kicsit az Erasmusra hajaz. Mindenki igyekszik a legtöbbet kihozni belőle, pont mert csak öt hónapig tart. Nem lehet azt mondani, hogy „á, majd egyszer megnézem/kipróbálom máskor”, mert ki tudja, lesz-e még rá később lehetőség.

Így aztán az ember kipróbál és megnéz Luxembourgban mindent, amit csak lehet – és akkor még mindig csak két napja van itt. Na jó, a helyzet ennyire azért nem rossz, de nem túloztam nagyon.

Például visszatérő probléma, hogy mit kezdjünk a hozzánk érkező barátainkkal, mert a várost meg lehet nézni egy nap alatt (sőt), és utána az marad, hogy utazgatunk az országban.

Szerencsére egyébként a helyi BKV / Volán / MÁV is tudja, hogy van igény az utazgatásra, mert nagyon olcsó a tömegközlekedés: a kétórás jegy 2 euró, az egész napos 4 euró (az egész országban érvényes, buszra és vonatra egyaránt).

Az ország egyébként nagyon szép, és a főváros is, én egyből beleszerettem, és azóta se múlt el. Pici, de nagyon tiszta és rendezett, és mindenki nagyon kedves és segítőkész (volt velem eddig), a banki ügyintézőtől kezdve a boltban mögöttem sorban állóig.

Ez itt Európa melting pot-ja, (2004-es adatok szerint) a lakosság 60%-a külföldi, a legnagyobb kisebbség a portugál, amit egyébként a számos portugál bolt, étterem, sőt bank is jelez.

De az EU-s intézmények miatt (itt van a Bizottság és a Parlament egy része, az Európai Bíróság, az Európai Számvevőszék, az Európai Befektetési Bank) rengeteg nyelvet és akcentust lehet hallani a városban.

Nem beszélve az összes uniós országból és az EU-n kívülről (pl. Brazíliából és Kínából) érkező gyakornokról. Az itt élő külföldiek gyerekeinek egyébként van külön Európai Iskola is, elegendő létszám esetén anyanyelvi csoportokkal / osztályokkal.

Plusz innen mindenhova el lehet jutni, a Flibco busszal kb. három óra a brüsszeli vagy a frankfurti (Hahn) repülőtér, Párizsba/Brüsszelbe megy vonat, Németországba busz és vonat is, Franciaország is csak egy óra… Szóval minden szempontból maga a megtestesült multikulti.

Metz 

(Mindebből persze nem következik, hogy itt minden fenékig tejfel. Például a városban minősíthetetlen a közlekedés, mivel csak buszok vannak, és mindenki ugyanakkor kezd és ugyanakkor végez a munkában. Óriásiak a dugók, és nem ritka, hogy nem férünk föl a buszra. Persze lehet járni biciklivel, de ahhoz már hideg van. Ja, és itt nem divat az adekvát zsebkendőhasználat, helyette kánonban szívják az emberek az orrukat.)

Szóval, az ember igyekszik a lehető legtöbbet kihozni ebből az öt hónapból, így például a gyakornokok szerveznek utazásokat, túrákat, bulikat, nyelvórákat egymás között, sőt, van, aki rendszeresen hívja a többieket közös főzésre.

A körülmények (aka lakhatás)

Ahogy említettem, a legjobb barátnőmmel lakom együtt (= egy szobában), ami nem csak azért jó, mert ő a legjobb barátnőm, hanem mert jóval kevesebbet fizetünk, mint az átlag.

Mindkettőnk szakmai gyakorlata fizetett, ezt nem is lehetne másképp kivitelezni. Nagyságrendileg 1100 illetve 1200 eurót keresünk. Ebből mindketten 460 eurót fizetünk lakbérre (tehát a szobánk összesen, csak hogy tudatosítsam, 920 euró!), de tény, hogy jó helyen lakunk, van reggeli az árban, van mosógép, kb. havonta jön takarítónő, és a házinéni, aki szintén itt lakik, háromhetente kicseréli az ágyneműt és a törülközőket.

A többi gyakornok ennél rosszabb körülmények között lakik: vagy többet fizet, vagy messze lakik, vagy valamilyen okból rossz a kapcsolata a főbérlővel, ezért nem szívesen megy haza (vagy ezek random kombinációi).

Ebből is látszik, hogy abszolút igaz a pletyka, miszerint Luxemburg drága ország (és még drágább a főváros), és az albérletárak a legmagasabbak. Egy szoba átlagára olyan 600 euró.

Persze a fizetés is magas, 1900 euró a minimálbér (de mi ugye „csak” gyakornokok vagyunk), tehát akinek van munkája, az megengedheti magának, hogy kivegyen akár egy teljes lakást 1000-1200 euróért. (A kezdő fizetés 2200 euró körül van foglalkozástól függően.)

A luxembourgi óváros szerepel az UNESCO Világörökség-listáján – nem ok nélkül :)

És most?

Na és itt jön a csavar a „történetben”. Ugyan nagyon reméltem, hogy az öt hónap alatt majd csak választ kapok arra a kérdésre, hogy hogyan úszom meg a hazamenetelt március elején (persze azért megvettem a repülőjegyet…), és hogy mit is kezdek magammal, ha vége lesz a gyakornokságnak, de féltem is, hogy a válasz túl későn vagy soha nem fog megérkezni (vagy nem fogom fölismerni).

És akkor két héttel ezelőtt a szobatárs-legjobb-barátnőm továbbított nekem egy álláshirdetést, amit mintha a férjemre írtak volna ki. Gyakorlatilag az ő munkakörére kerestek valakit két év tapasztalattal (neki négy és fél van), ide Luxemburg országba egy amerikai céghez.

Jelentkezett rá, volt Skype-interjúja – és egy héttel később (egész pontosan ma nyolc napja) meg is kapta az állást! Egyelőre kilenc hónapos határozott idejű szerződése van, hogy mi lesz utána, az közben majd csak kiderül. Január 4-én kezd.

Persze azt se tudtuk, hova kapjunk először (még most se teljesen), de az egyértelmű, hogy a legfontosabb, hogy lakást találjunk magunknak. (Kedves Többi Határátkelő, ha esetleg hallotok megüresedő lakásról Trierben vagy annak szoros vonzáskörzetében, netalán Luxemburg ország keleti / középső / déli részén, vagy Belgium déli részén, akkor nagyon örülünk mindenfajta segítségnek, mert egyelőre nem annyira halad a lakásprojekt, sajnos a határozott idejű szerződést nem nagyon szeretik a tulajdonosok.)

Szóval érdekes fordulatot vett az egész, mert az eredetileg tervezett öt hónapomból tizenkettő lesz, de azt még mindig nem tudom, mit fogok csinálni márciustól. (Ugyanitt állásajánlatokat is fogadok. :D)

Tehát végső soron megint ugyanaz történt, mint amikor májusban kiderült, hogy jöhetek októbertől: néhány hónapra előre tudjuk, mire számítsunk, mert az egyikünknek van biztos állása. Ennek most mindketten nagyon örülünk. A következő hónapokban nem csak az fog kiderülni, hogy mi lesz később, hanem hogy vajon megalapozottan vágytunk-e évek óta a határátkelésre.”

A moderálási alapelveket itt találod. Ha az Európai Unióval kapcsolatos hírek, történetek érdekelnek, akkor azokért ide kell kattintani.