A kormány kampányol a fiatalok hazajövetele mellett, mert hát van és lesz munka, meg támogatás – de mi történik akkor, ha valaki tényleg hazajött, ráadásul az Egyesült Államokból és megpróbál munkát találni magának, persze rendes, bejelentett körülmények között? Hát például az, ami Mónival történt.

„Most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy válogathatok és mivel elég színes az önéletrajzom és nagyon jól beszélek angolul, ezért kinéztem a munkaerő-piacra és keresgéltem, nem félve attól közben, hogy a merész kérdéseim és a pimasz megjegyzéseim miatt nem én kapom az állást (hozzáteszem, hogy ezekben semmi provokáció nem volt). Végül is akaratlanul is úgy sült el az egész, mint egy tanulmány.

Első szakmám az ápolónő, egészségügyi szakközépiskolai érettségivel. Rögtön gyermekotthonban kezdtem el dolgozni, ahol beiskoláztak és megszereztem a csecsemő és kisgyermek gondozónői végzettséget, hiszen ez volt az eredeti vágyam. Később egy (most már nagy multi, akkor még kicsi magyarországi képviselet) amerikai cégnél helyezkedtem el, ahol szintén beiskoláztak és el tudtam végezni egy OKJ-s vámkezelői tanfolyamot.

A legújabb szakmám (gyógypedagógiai asszisztens) pedig egy "Újpálya" nevű EU-s project keretében szereztem. Minden új szakmám úgy tanultam meg, hogy nem került egy fillérembe sem. Szerintem, ha az embernek lehetősége van rá, ne mondjon nemet. A tanulás egyébként is nagyon jó dolog.

Nagyon sokat dolgoztam gyerekek között és ezen a területen a korom kifejezetten előnynek számít, úgy látom (48 éves vagyok). Tavaly januártól az asszisztensek is megkapják az évi 46 nap szabadságot, ami óriási dolog akkor, ha valakinek van egy kisgyereke.

A leginkább iskolában jó dolgozni, hiszen akkor vagyok otthon, amikor a gyerek. A 46 nap szabival pedig gyakorlatilag majdnem az egész nyár meg van oldva. Ez a jó hír. A rossz hír pedig a fizetés.

A közszférában elméletileg szép lassan nőnek a bérek az évek múltával. Két és fél évig dolgoztam egy iskolában, ahol ez alatt az idő alatt háromszor emelkedett a fizetésem. A végére 96.000 nettó fizetést vihettem haza, a családi adókedvezménnyel.

Bizakodó ember lévén nagyon jó érzéssel kezdtem el keresgélni a legújabb szakmámban állást. Ráadásul még az is bennem munkált, hogy mivel EU-s tagállam vagyunk, ezért a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatásához kapcsolódó törvényeket be kell, hogy tartsuk (mármint Magyarország). Lássuk mire jutottam keresgélés közben!

Az óvoda – gyerek és magánélet

Rögtön arra, hogy a HVG-ben találtam egy nagy cikket arról, hogy 2016. január 1-től minden 12 év alatti gyermeket nevelőszülőknél kell elhelyezni. Ezen elgondolkoztam, hiszen ez azt jelenti, hogy ha ezek a gyerekek kikerülnek a gyermekotthonokból, akkor nyilván sok asszisztens állás nélkül marad.

Egy óvodába hívtak állásinterjúra. Hatan voltunk jelentkezők és egyszerre ültettek le minket egy terembe. Tehát mindenkit hallottunk, furcsa élmény látni, hogy ilyenkor az emberek hogyan kezdik fényezni magukat néha (két ilyen kollektív meghallgatós interjúban volt részem).  Két kör volt, a második körbe ketten jutottunk.

Már az első körben is kifaggattak mindenkit arról, hogy van-e gyereke, ha van, hány éves, gond-e a munkaidő? Már akkor is meglepődtem, de a második napon azok után, hogy a szakmai dolgokról beszélgettünk, megint szóba került a téma.

Itt már az óvónővel beszélgettünk, aki mellé keresték a pedagógiai asszisztenst. Megint megkérdezték, van-e gyerek, hány éves, meg tudom-e oldani, hogyan jövök dolgozni reggel. A vetélytársnőm már azt is mondta, hogy neki tud az anyósa vigyázni a gyerekekre, ha betegek lesznek. Én meg ott álltam megsemmisülten, hiszen nekem senki nem tud vigyázni a gyerekemre.

Mivel abban a pillanatban egyértelművé vált, hogy innentől kezdve nem számít a szakmai tapasztalat, hanem csak a magánéleti hátrányok és előnyök, nem tudtam megállni szó nélkül.

Elmondtam nekik, hogy nagyon rossz érzés, hogy erről faggatnak, hiszen ez nem tartozik a szakmai önéletrajzhoz. Erre megjegyezte a vetélytársnőm, hogy ezt mindenhol megkérdezik, én meg mondtam, hogy ezt meg sem lehetne kérdezni (és akkor már nagyon mérges voltam).

Nekem a hét évvel ezelőtti itthoni tapasztalatom az volt a versenyszférában például, hogy ott nem esik szó a magánéletről (nem tudom mostanra mennyit változott a helyzet). Ha én nem írom bele az önéletrajzomba, hogy van-e gyerekem, akkor senkinek semmi köze hozzá. Ezt gondolom én.

Az óvónő egyébként azt mondta (kicsit megszeppenve) hogy mindkettőnket úgy választottak be a második körbe, hogy már tudták, van gyerekünk. Erre kérdeztem meg, miért van akkor szükség arra, hogy most megint a magánéletemről kell beszélni. Nem kaptam rá választ (és nem én kaptam az állást).

A közszférában való keresgélés során rájöttem, hogy anyagilag jobban járok, ha óvodában dolgozom. De csak akkor, ha olyan kerületben van, ahol van anyagi fedezet az extrák kifizetésére. Például két budai óvodában is ajánlottak évi majdnem 150 ezer forint értékű étkezési utalványt. Egyébként bérletet már sehol nem fizetnek, csak ha vidékről vagy vidékre jár az ember dolgozni. Ilyenkor a közigazgatási határtól számolják a kilométereket és ennek az extra bérletnek fizetik ha jól emlékszem a 80%-át.

Érdekesnek találtam azt, hogy mennyi változás van azóta, hogy az iskolák átkerültek a KLIK-hez. Úgy tűnik borzasztó a helyzet pénz tekintetében, az iskolák néha nagyon nehezen tudják betartani a törvényeket.

Jártam egy iskolában, ahová öt gyógypedagógiai asszisztenst kellene felvenni és egyet tudnak csak. Hallottam olyat, hogy 30 fős osztályba van integrálva három olyan tanuló, aki a nevelési tanácsadó véleménye alapján háromszorzós (hárman kilenc tanulót tesznek ki egy osztályban). Ilyenkor természetesen felmerül a kérdés: hogyan működhet így az integráció?

Az, ami nekem nagyon furcsa, hogy szinte sehol ahol jártam nem visznek be a gyerekek közé. Pedig ők a legőszintébb kritikusok (és ez nekem abszolút előny, mert ők mindig pozitívan reagálnak, sajnos ezt a felnőttekről nem tudom elmondani).

A cipőbolt - pihenőnap nélkül

Ez az egész tanulmány jellegű keresgélés azzal kezdődött, hogy csak úgy kíváncsiságból besétáltam egy cipőboltba pár hete egy nagy bevásárlóközpontban, ahol eladót kerestek (a kirakat üvegén volt a hirdetés).

A hölgy elmondása szerint gyakorlatilag egész nap ott ülhetnék heti két pihenőnap nélkül, hiszen szombaton is dolgozni kell. Decembertől meg már vasárnap is.

Aztán, mint hab a tortán ott volt ez a mondat: négy órában leszek bejelentve (ezt nem is kérdeztem).  Ledöbbenve néztem rá és csak ennyi jött ki a számon: „Ugye ezt nem gondolja komolyan? Köszönöm szépen.”  Kisétáltam az üzletből, de még utánam kiabálta, hogy ez bevett szokás a plázákban (mármint a négy órás bejelentett állás).

Feltett ide valaki a múltkor egy hírt arról, hogy egy pékség üzletvezetője egyszerűen nem találja a megfelelő munkaerőt már hónapok óta. Kicsit az volt a sugallat milyen rossz hely ez a Magyarország. Ekkor gondoltam arra, lehet máshol is körül kellene nézni, ha tényleg ilyen nehéz jó munkaerőt találni.

Az üzlet - hány óra a 4 óra

Nyakamba vettem a várost, mert tudom, hogy sok helyen ki van írva az üzlet ablakára, ha eladót keresnek. Sok helyen ott helyben kérik az önéletrajzot (ami nincs nálam). Végül egy helyen találok egy kedves hölgyet, aki ad egy email címet. El is küldöm nekik és jön pár nap múlva a hívás.

Mivel nagyon sok rossz történetet hallok olyan kérdésekkel bombázom az üzletvezetőt, ami elviekben nevetséges, de sajnos ide jutottunk. Szabadkozom, de felteszem az első kérdést: be leszek e jelentve, és ha igen hány órára, mert ha itt most az fog kiderülni, hogy négy órára akarnak bejelenteni, úgy, hogy napi 10 órát dolgozom, akkor inkább most nemet mondok.

Résen van. Azt mondja, aki négy órára van bejelentve, az négy órát dolgozik. Ezek után mondja el a továbbiakat (amiből kiderül, hogy náluk senki nem dolgozik négy órát).

Elmondja, hogy 600 forint a nettó órabér, két műszak van, reggel 5-13 óráig,  illetve 13-21-ig. Amikor este 10-ig vannak nyitva, akkor addig (ez a péntek és a szombat). Az utána levő 15-30 perc takarítási időt is külön kifizetik.

Számolok a takarítási külön félórák nélkül és négy héttel az egyszerűség kedvéért csak napi 8 órában, havi 160 órával. Az nettó 96 ezer forint. Mennyi a minimálbér? 68.775 forint nettóban. Az, hogy pontosan én mennyivel leszek megcsonkítva, mint adófizető állampolgár nem tudom, de nyilván meg leszek. A heti két pihenőnapot kiadják.

Van egy másik üzlet, ahol egyedül lennék teljesen, de ott más a beosztás. Két nap munka, egy nap szabad ezzel a beosztással: reggel 5-től este 8-ig. Ha hétfőn kezdek, az kapásból heti hatvan óra (nem bírom megállni, le kell hogy írjam, ez a hölgy azt is elmondta nekem, hogy az a tapasztalata, hogy az emberek nem szeretnek dolgozni).

Mit mond az adóhatóság?

Elmegyek a NAV-hoz, mert van egy elintézendő ügyem. Ha már ott vagyok, kifaggatom az ügyintézőt. Mit lehet tenni, ha az ember úton útfélen azt látja, hogy a munkáltatók nem tartják be a törvényeket? Elmesélem neki az élményeim.

Az első válasza: azt lehetne leginkább, amit Ön csinál, kisétál az üzletből. Elbeszélgetünk, ő (mint magánember) azt is elmeséli, most olyan esetről hallott, ahol a munkáltató a járulékokat befizette ugyan az államnak, de a munkavállalótól utólag visszakérte, ő pedig elszámolta, mint költséget.

Nem akarom ennyiben hagyni a témát. Megkérdezem tőle, hogy a NAV ha egy nagy bevásárlóközpont esetében látja, hogy a cipőboltokban „mindenki” (én az utánam kiáltó hölgy kijelentését veszem alapul, ami persze nem biztos, hogy igaz) négy órában van bejelentve, látja a nyitvatartási időt és azt is, hogy hány alkalmazott van, miért nem tudja kiszámolni, hogy csalnak? Hol érnek össze a szálak?  Kérdezem az ügyintézőt, miért nem látja ezt a NAV, miért nem csinálnak valamit?

Erre jön a szerény válasz: próbálkozik a NAV is és folyamatosan vannak ilyen ügyek (de közben látom, hogy tőle nem fogok sokat megtudni, hiszen ő is csak egy kis pont).

Pénztáros - mindenki potenciális tolvaj?

A legmegdöbbentőbb számomra az egész álláskeresés projektben a következő történet volt. 

Egy ismerősöm azt mondta, hogy ahol ő dolgozik, keresnek az eladótérbe embereket. Szuper. Próbáljuk meg. Átküldtem ennek az ismerősnek az önéletrajzom és még aznap felhívtak. Interjú másnap. Ott kiderült, hogy pénztáros kollégákat keresnek.

Amíg várakoztam a lenti hatalmas térben éppen a pénztárosok közelében figyeltem őket, ahogy dolgoznak (ekkor még nem derült ki, hogy erre a pozícióra keresnek). Nagyon fiatal, helyes HR-es hölgy és a „leendő” közvetlen főnöknőm voltak a kérdezőim.

Leültünk egy kis szobában és a szokásos módon előttük az önéletrajzom. Első körben a HR-es hölgy volt, aki kérdezett: „OK, akkor beszéljen egy kicsit magáról, arról mit csinált idáig és a magánéletről!”.

Nem nagyon adtam magamnak időt, hogy átgondoljak bármit is. A magánélet részre egyből ugrottam (sajnos). Közöltem, hogy a szakmai önéletrajzhoz nem tartozik a magánélet és nem is szeretnék beszélni róla. Elmondtam nekik, hogy az utóbbi időben olyan szinten vájkáltak a magánéletemben állásinterjúkon, hogy igazán elment a kedvem az arról való beszélgetéstől és egyébként sem tartozik ide.

Látom rajtuk a megrökönyödést. A HR-es hölgy azonnal visszakozik. „Természetesen, ha nem akar, nem kell róla beszélni.” A következő mondata mégis ez: gyerek van-e?

Most már tényleg visszafogom magam és úgy kötöm továbbra is az ebet a karóhoz. „Az, hogy nem akarok beszélni a magánéletemről azt is jelenti, hogy nem tartozik ide, hogy van-e gyerekem. Én csak a szakmai részről szeretnék beszélni.”

Most őszintén. Azoktól kérdezem, akik ide bejönnek hozzászólni és esetleg van köztük olyan, aki szakmailag hozzá tud szólni ehhez. Ha én elmondom, hogy van gyerekem, de nagyon akarom ezt az állást, nem fogom-e azt hazudni, hogy meg tudom oldani a bejárást, hogy van, aki vigyázzon a gyerekemre, aki soha nem beteg, aki egyedül hazamegy a suliból és olyan szuper gyerek, hogy az anyja bármilyen állást nyugodtan elvállalhat (akár sétálgathat is éjszaka a híd alatt).  Miért kell szinte mindig az ember magánéletében turkálni? Én úgy tudom, hogy nem is lehetne ezeket a kérdéseket feltenni.

Mégsem ez az, ami miatt ez a történet lett nekem megdöbbentő.  Rátérünk a szakmai részre. Nyilván kiderül, hogy nincs nagy tapasztalatom ilyen munkakörben. Elmondom nekik, hogy én azt hittem, eladótérben fogok dolgozni, és ami kicsit megijeszt, hogy nyolc órában ülnöm kell egy székben.

Azt már nem is említem, hogy a pénztárak a bejáratnál vannak az utcaszinten, ahol igaz, hogy van egy kis belépőtér, de a hideg levegő télen bizony jönni fog az ember hátára és ez is zavar.

Elmondják, hogy elég sokat fel kell állni a székből, mivel nagy terjedelmű termékekről van szó, amit sokszor a szalagra fel sem tesznek. Körbe kell járni a kocsit és nem árt egy kis termékismeret is, mert tudnom kell például, hogyan néz ki egy Ytong tégla. Látnom kell, hogy az van-e a palettán. Nézek értetlenül és azt kérdezem, miért kell tudnom, mi van a csomagban, ha kódleolvasóval dolgozom.

A válasz az, hogy nem biztos, hogy Ytong tégla van benne, még ha a kódleolvasó azt is fogja kiadni. Egyre jobban ki van kerekedve a szemem, hiszen kezd leesni a tantusz. Előfordulhat az is, hogy a csomagon levő matricás kódot egy olcsóbb termékről átrakják egy drágább termékre, ezáltal jól megkárosítva az áruházat.

Aztán hirtelen eszembe jut, amit láttam lent várakozás közben. A pénztárosok még a villanykörték dobozát is egyesével kinyitogatják, nem rejtőzködik-e valami a dobozban.

Én, mint őszinte, naiv, jóhiszemű, becsületes ember, és mint valaki, aki idáig vásárló volt, teljesen ledöbbenek a felismerésen: minden vásárlót potenciális tolvajnak kell tekintenem.

Mivel hangosan gondolkodom, elmondják, hogy sajnos ezt kell csinálni és vannak próbavásárlók, akik ellenőrzik a pénztáros rátermettségét, illetve azt, hogy megfelel-e ennek a bizonyos Sherlock Holmes-i képességnek (pénztáros bukott már el úgy teszten, hogy egy konyhai kesztyűbe valami apróbb tárgyat rejtettek el és nem nézett bele).

Lesújtva ülök és mivel tényleg soha nem voltak még ilyen feladataim, elmondom nekik, hogy meg kell emésztenem a gondolatot, miszerint ilyen szinten kell bizalmatlannak lennem MINDEN EGYES vásárlóval.

Kérdezem őket arról, hogy mennyiben vagyok felelős a kasszazárásnál az esetleges hiányzó összegekért (ami nyilván emberi hibából ered és nem lopás miatt). Náluk az a gyakorlat, hogy nem levonják a fizetésből, hanem minden esetnél jegyzőkönyv készül, és három hiba után a pénztárost elbocsátják. Ezek után arra jutok magamban, hogy a legszívesebben próbavásárló lennék.

Abban maradunk, hogy hívjuk egymást. Én ha kellőképpen megriadtam a munkától, még aznap este felhívom őket, ők meg hívnak, ha esetleg (még ezek után is) fel akarnak venni.

Még egy üzlet - az egy műszak

Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy van itt a kerületben egy is üzlet, amit nagyon szeretek. Egy ideje keresnek eladókat, de nem mertem bemenni, mert az üzletvezető nem egy barátságos ember és láttam sajnos, mint vásárló, hogy milyen házsártos a lányokkal.

Végül mégis betértem megkérdezni kell-e kereskedelmi végzettség? Nem volt túl barátságos, azt mondta, adjam le az önéletrajzom, de azért azt megkérdeztem tőle milyen az időbeosztás. Megdöbbent arccal azt válaszolta: mi egy műszakban dolgozunk. Íme, a nyitvatartás: H-P 8.30-18, szombat 8.30-13.00. Van egy óra ebédidő.

Kérdeztem, kiadják-e a vasárnapon kívül a másik szabadnapot. A válasz az volt, hogy a kereskedelemben ez így működik, azaz nincs két szabadnap.

Itthon megnéztem mit találok pihenőnap címén. Nyilván lehetett volna tovább keresgélni, én a Wikipédia ezen mondatán gondolkoztam el: „A cikk az általános ismeretek bővítését szolgálja. A Munka Törvénykönyve munkaidőre és pihenőidőre vonatkozó szabályai a legösszetettebbek, és a bírósági gyakorlatban is ellentmondásosan értelmezettek, ezért ha komoly jogi következménnyel bíró kérdés merül fel e tárgykörben, feltétlenül ki kell kérni munkajogi szakjogász segítségét!”

Szóval a beosztás szerint az életem az üzletben tölteném és természetesen a hat órai zárás nem jelenti azt, hogy én hatkor lelépek, hiszen pénzt kell számolni, takarítani kell.

Másnap sikerül a két új kolléganőt elcsípnem az üzlet előtt, akik cigarettaszüneten vannak (kérdezem, hogy én, aki nem dohányzom szintén kijöhetek majd levegőzni mondjuk minden órában egyszer?).

Kifaggatom őket: be vannak-e jelentve? 15 napig alkalmi munkaszerződéssel dolgoznak, és ha beváltak, akkor be vannak jelentve teljes munkaidőre. Kérdezem őket, hogy a szabadságot is kiadják vajon? Erre nem tudnak mit mondani, hiszen újak még. Reménykedem.

Az egyikük, egy nagyon fiatal lány elmeséli, arra a félelmemre reagálva miszerint olyan nehéz természetűnek tűnik a főnöknő, hogy ahhoz az aluljárós kis üzlethez képest, ahol dolgozott, ez maga a paradicsom. Nekem ez sovány vigasz és én ezt érzéki csalódásnak hívom, nem jó munkahelynek.

Én a VALÓDI paradicsomban szeretnék dolgozni, ahol be vagyok jelentve, ahol nem íratják ki velem a szabadságot úgy, hogy aztán nem vehetem ki (mert bizony ilyen is van), ahol jól megfizetnek, ahol van ebédidő, ahol nem kell hajnal ötkor kezdeni, ahol nem napi 15 órás a munkaidő, ahol nem cseszeget a főnök mindenért, és ahol az én cigarettaszünetemben Ádám egy szál falevélben felszolgál nekem egy koktélt (mivel munkaidő van, kiegyezek egy szűz Pina-Coladával).

Túl sokat kérek?”

(Fotó: flickr.com / kate hiscock)

A moderálási alapelveket itt találod.