Sok minden felmerül, amikor az ember a határátkelést fontolgatja, ezek persze a leggyakrabban racionális érvek. Talán éppen ezért ragadott meg Péter írásának a vége, amiből aztán a poszt címe is lett: a jó döntés tényleg az, ami szívből (vagy szívből is) jön. Irány tehát Németország!
(fotó: flickr.com / Nigel's Europe & beyond)
„Régóta olvasom a Határátkelő oldalát, az egyik legjobb magyar oldalnak találom, nagyon örültem, mikor létrejött. Szinte minden írásban találok valamilyen értékes vagy érdekes információt, amiből tanulhatok, tapasztalatot meríthetek. Nagyon tetszik a Határátkelő személyének mindig pozitív hozzáállása - akiről mellesleg a több év óta sem tudom, hogy kicsoda. :)
Időközben volt olyan érzésem, hogy a sok negatív komment miatt bizonyos témák szűrésre fognak kerülni. Örülök, hogy ez nem következett be, és továbbra is változatosak a megjelenő bejegyzések legyen szó praktikus gyakorlati tanácsokról, egzotikus országokról vagy a Magyarország és én pályázatról. Sokat kaptam az oldaltól, s most hátha valaki ebből az írásból is tud valamit meríteni.
Kezdetek
Pár hét eltéréssel épp 7 éve, hogy kijöttem ide Frankfurt mellé Németországba informatikusként dolgozni, 29 évesen. Budapesten tanultam majd dolgoztam, de nem sikerült megszeretnem a nagyvárost. Így hát elkezdtem munkát keresni vidéken és német nyelvterületen.
Nálam csak az jöhetett szóba, mert egy németországi gyermekkori látogatást követően nagyon szimpatikusnak találtam az országot. Végül Németország jött össze, magyar cégen keresztül.
A munka nem tetszett, szinte semmit nem beszéltem németül, lelkileg kezdtem szétcsúszni a magányban, közben pedig hívtak a szülővárosomból, hogy lenne munka. Egy hónap után hazajöttem és elvállaltam.
Sajnos nem váltotta be a reményeket se kihívás, se pénz terén, így ismét elkezdtem a német keresést. Közben még abba sem voltam biztos, hogy ki akarok-e egyáltalán menni.
A páromnak jó munkahelye volt, így ő nem akart menni, szülők is a városban, de én meg nem éreztem jól magam. Közben volt évfolyamtársammal, barátommal megbeszéltük, hogy megpróbálunk egyszerre kijönni.
Aztán jött először neki, majd nekem egy lehetőség és sikerült kijutnunk. Utána, mikor találtunk albérletet, jöttek a lányok is. Az nálunk szóba sem került, hogy kint nem a szakmánkban fogunk dolgozni.
Kijutottunk
Az első 3 év jóval nehezebb volt, mint gondoltuk. Alig beszéltük alapszinten a nyelvet, így óriási volt a stressz, hogy kiraknak. A nyelvi problémák miatt a németek szemében lényegében más ember voltam, nem jött át az egyéniségem.
A nyelvérzékem egy katasztrófa egyébként. Előtte már toltam otthon a németet több éve, de sokat nem segített. Ami viszont óriási pozitívum volt, az a rengeteg magyar a környéken, ami valamennyire tudta kompenzálni a nyelvtudás hiányából fakadó társaság hiányát.
Emellett már az elején, mivel hívők vagyunk, sikerült eljutnunk egy evangélikus német házicsoportba, ahol nagyon kedves, velünk egykorú embereket ismertünk meg. Minden héten egyszer találkozunk és tanulmányozzuk a Bibliát, azóta is.
Első baba
Két-három évet terveztünk, ahogy a barátaink is, akik kijöttek velünk. Ők azóta visszamentek, mert nekik nincs bajuk Budapesttel. Nekünk igen, így azóta tologatjuk.
Közben fölmondtam a munkahelyemen és vállalkozó lettem. Ez azt jelenti, hogy külsősként dolgozom projekteken, vagy ha nincs, akkor kvázi munka nélkül vagyok, és új projektet keresek.
Aztán megszületett a kisfiunk. Nagyon örültünk neki. Életünk megváltozott ugyan, de nagyon cuki volt. Aztán pár hónapra rá elkezdett sípolni a fülem (tinnitus), miután bementem egy élelmiszerboltba, ahol ment a tűzjelző.
Addig a pontig úgy gondoltam, keményebb vagyok, mint az átlagember, azóta ez megváltozott. Mindig toltam a dolgokat, ami a csövön kifért, feleségemmel is akkoriban sokat vitatkoztunk, és azért annyira nem éreztem jól magam a magyarhoz képest silányabb szociális kapcsolatok miatt. Valószínűleg ezek is problémák voltak.
Teljesen bepánikoltam, hogy így kell leélnem a további részét az életemnek. A fülsípolás ugyanis sokszor nem gyógyítható. Fél évig küzdöttem mindenfélével. Akkor felmerült, hogy tényleg vissza kell költözni, egészségüggyel alig volt tapasztalatom a németeknél.
Aztán a végén kaptam infúziót is és valamennyire enyhült a sípolás, vagy megszoktam. Nem tudom. Egy évre rá helyrejöttek a dolgok, és azóta megpróbálom jobban kímélni magam.
Második baba
Tavaly megszületett a második gyerekünk, kislányunk. Nagyon örültünk neki, viszont sajnos nem teljesen egészséges. Az első hónapot a frankfurti intenzíven töltötte, egy ritka betegség enyhe formáját diagnosztizálták nála.
A második hónap, mikor hazakerült az brutális volt. Állandóan sírt, csak étellel lehetett megnyugtatni, de evés közben meg elfelejtett lélegezni és fulladozott. Feleségem édesanyja kijött segíteni, aztán mikor már kimerült, akkor fogadtunk egy erdélyi au-pair lányt, mert ketten nem tudtunk volna megbirkózni a feladattal.
Még korábban, mikor nem volt projektem, voltam kint Böjte Csaba egyik gyerekotthonában önkénteskedni egy hetet és ott sikerült megismerkedni vele. Innen is köszönet a segítségéért. :)
Majdnem minden jó
Azóta a kislányunkat rengeteg helyre vittük, tornára, fejlesztésre, Magyarországon is mikor ott voltunk, és hála Istennek, jól alakulnak a dolgok. Kb. 3 hónappal van lemaradva és egy frankfurti genetikus orvos pár hete azt mondta, hogy szerinte szerencsénk van, de majd csak ovis korában derül ki, hogy mennyire egészséges. Itt megjegyzem, hogy a magyarok jobbak kezelések, tornák tekintetében, Európában szerintem élen járnak.
Így 7 év után mondhatom, hogy most már lényegében minden kerek. Egy kivétellel. Nekem gyerekkori álmom, hogy karitatív tevékenységet is végezzek, és ez is egy oka volt a kiköltözésnek, hogy pénz gyűjtsek arra, hogy legyen időm rá.
Ezt a projektet sikerült elkezdeni: magunkhoz vettük azt a lányt Böjte Csaba egyik otthonából, akit már korábban keresztgyerekünkké fogadtunk és közben 18 éves lett. (A programot ide kattintva lehet elérni.)
Most jár itt nyelvtanfolyamra és a cél, hogy el tudjon menni au-pairnek, majd pedig adott esetben tanuljon, leérettségizzen. Persze ez hosszútávon nem működik, hogy mindig lakik nálunk valaki.
Így ez az egyik érv, hogy visszamenjünk, mert ott jobban szükség van a segítségre. A másik érv az a nyelv. Anyanyelven beszélve az ember jobban érzi magát, pillanatok alatt kapcsolatokat épít.
Németország – Magyarország?
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy le tudtam küzdeni a gyávaságomat és elhagytam a komfortzónámat: kijöttem. Mert nekem erről is szólt a történet. Egy önismereti tréningnek is felért az első időszak.
Németország lenne a kedvenc országom, ha a német az anyanyelvem lenne. Nagyon bejött. Minden jól le van szabályozva, átlátható, kiegyensúlyozott, derűs emberek. Hisznek abban, hogy szorgalommal, kitartással minden elérhető, mindenhonnan föl lehet állni, csak rajtunk múlik.
Gyerekkoromban, józan paraszti ésszel így képzeltem el, hogy működnie kell egy országnak. Aztán ezt az elképzelésemet teljesen el is felejtettem, mígnem kijöttem, és rácsodálkoztam, hogy nahát, így képzeltem el gyerekkoromban.
Magyarország lenne a kedvenc országom, ha látnám, hogy mindenki szorgalmas és tolja a dolgokat, mindent beletesz a képességeinek megfelelően. Sajnos nem így van, de ettől még sok barátságos, szeretetteljes emberrel találkozom, nagyon jól érzem magam, mikor látogatóban ott vagyok. Közvetlenek az emberek.
Valószínűleg mikor kisfiunk iskolába megy, 2-3 év múlva visszaköltözünk Magyarországra, de a feleségem már annyira nem akar. A jó döntés az, ami szívből jön, az az utunk. Meglátjuk.”
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: