Valamiért mindig nehezebb szívvel olvassa az ember azokat a történeteket, melyekben 50 fölöttiek írnak arról, hogy elhagyták Magyarországot. Ez történt a mai poszt szerzőjével, Klárával is, aki Németországba költözött.

(fotó: Wikipedia)

„Az 54. évemet töltöm be az idén novemberben, ha olyan szerencsés leszek. 2015. április 12-én én is elhagytam hazámat, mint annyi sok más honfitársam. A fiam, a menyem és az unokám már lassan 3 éve élnek Bajorországban.

Én 4 éve vagyok özvegy, a férjem halála óta teljesen egyedül éltem, mivel szüleim is meghaltak, így gyakorlatilag Magyarországon magányosan, egyedül voltam. Ezek után számomra mindegy volt, hogy hol keresek társat magamnak.

A családom elköltözése Németországba természetesen nagy szerepet játszott a döntésemben. Egy német társkereső oldalon tavaly karácsony táján megismertem a páromat, aki a Nordsee mellett él egy kisvárosban. 66 éves özvegyember, és már ő is egyedül él 6 éve.

Mindkettőnkben kialakult egymás iránt a közös szimpátia, így azt a döntést hoztuk, hogy összekötjük az életünket. Én kijöttem hozzá látogatóba egy hétre február végén, majd ő jött el hozzám húsvét tájékán 3 hétre. Ezek után április 12-én már együtt hagytuk el Magyarországot.

Hogy mi zajlott le a lelkemben, amikor elhagytam a hazámat, azt nehéz szavakba önteni, nem is próbálkozom meg vele. Hiszen ott éltem le az eddigi éveimet. Mikor a magyar határt elhagytam, úgy éreztem, hogy ami az eddigi életem volt, az nincs tovább, mintha az eltelt 53 év meg sem történt volna velem.

Nem találtam a helyem

31 évet dolgoztam pedagógusként, köztisztviselőként, majd tavaly ismét visszatértem a pedagógus pályára. Sajnos férjem halála és a családom elköltözése óta nem találtam a helyemet, úgy éreztem, hogy egyedül nem tudom megoldani az élet dolgait.

Nagyon fájdalmas volt meghozni a döntést arról, hogy a pedagóguspályát és a gyerekeket elhagyjam. De mégis a szerelem volt az erősebb, ami engem 53 évesen Észak-Frizlandra, az Északi-tenger mellé hozott, és nem a kalandvágy.

Egyelőre próbálkozom az időjárást megszokni és teljes energiával tanulom a német nyelvet, mivel minimális nyelvtudással érkeztem ki. Sajnos így állást is nehezen találok magamnak, nem számit, hogy van két diplomám.

A párom nyugdíjas és minijob-ban dolgozik, így azért ketten megvagyunk az ő jövedelméből. Júliusban lesz az esküvőnk, és bízom benne, hogy a féléves nyelvtanfolyam végére már állást is sikerül találnom a városban.

Az itt élő észak-friz emberek elfogadtak, segítőkészek, szinte kuriózum vagyok itt számukra a Nordsee mellett. Ez a vidék Németország annyira távoli, ritkán lakott vidéke, hogy ide mi magyarok már nem jövünk el, annyira távol van hazánktól.

A közlekedés sem egyszerű, nehéz eljutni Budapestről ide a tenger mellé. Kocsival például 14-15 óra hossza. Az idősebb friz emberek az észak-friz nyelvjárást beszélik, a fiatalok már az irodalmi németet.

A vidék, a táj megszokása nem okozott gondot, mert ez Németország alföldi része, a táj szinte olyan, mint nálunk otthon a Duna-Tisza köze, ahol én is éltem.

Az itt élő emberek főleg a mezőgazdaságból élnek, hatalmas parasztgazdaságok vannak. Egy friz sajátosság, ami számomra először furcsa volt, hogy minden épület piros klinkertéglából épült.

Itt ezen a tengerparti részen már nagyon erős az angol és a holland hatás. Például friz sajátosság, hogy délutánonként 4-5 óra tájban a szomszédok, barátok összejönnek egymásnál és teáznak a friz hagyományok szerint.

Jó érzés nekem, hogy érdeklődnek Magyarország iránt, kérdéseket tesznek fel, én pedig örömmel próbálom velük megismertetni hazánkat. Úgy érzem, hogy egy kis missziós tevékenységet is végzek Magyarország számára.

Elzártságban

Jellemző, hogy ezek a német emberek mennyire elzártan élnek még Németországon belül is, hogy Magyarországról szinte semmi konkrét ismeretük nincs.

Például egy családi összejövetelen az egyik családtag azt a kérdést tette fel nekem, hogy van-e Magyarországon kóla, mert éppen azt ittunk a grillpartin.

Ez engem nagyon elgondolkoztatott, és úgy gondolom, hogy érdemes lenne hazánkat közelebbről megismertetni az itt élő német emberekkel.

Szintén egy baráti összejövetelen hallottam, hogy a nyaralást inkább Horvátországba tervezik, és nem Magyarországra. Ez a tény is az előbbi gondolatomat erősíti meg.

Sajnos a honvágy keltette érzéseimmel nagyon nehezen birkózom meg, de gondolom ez érthető, hiszen az életem nagy részét Magyarországon éltem le. A honvágy mellett nem könnyű az időjárást sem megszokni. Mi, magyar emberek az itteni időjárási viszonyokat nem vagy csak nagyon nehezen tudjuk megszokni.

Jellemző, hogy ezen a nyáron is csak 13-15 fok között van a hőmérséklet. A 30 fokos hőséget itt nem tudják elképzelni. Folyamatosan szükséges a kabát, legalábbis én abban járok. A sós tengeri levegő viszont kiválóan alkalmas az asztma gyógyítására.

Úgy látom, én már itt maradok

Tudok egy magyar családról, amelyik közvetlenül egy tengerparti kisvárosban él. Ők Bajorországból költöztek ide, mivel egyik gyermekük asztmás volt, és orvosi javaslatra hozták meg ezt döntést. Tudomásom szerint a kislány kigyógyult a betegségből.

Párommal úgy tervezzük, hogy évente kétszer hazalátogatunk, mivel neki is tetszik a mi kis országunk. Most úgy látom, hogy én már itt maradok, ezen a magyarok számára meglehetősen idegen és távoli német alföldön. 

Úgy gondolom, hogy nem sok magyar, velem egyidős honfitársnőm tudta volna ezt a döntést meghozni. Döntésemen az odahaza élő ismerőseim, még a huszonéves fiatalok is elképedtek, nem egy olyan döntést hoztam, ami Magyarországon szokványos, mármint az én korosztályomat tekintve. Ennyi tehát az én határátkelési történetem 53 éves nagyiként.”

A moderálási alapelveket itt találod.