Határátkelőként az ember egyszerre ki- és bevándorló (ez ugye csak nézőpont kérdése), így aztán előfordul, hogy mindkét oldalról megkapja a magáét. Mint az egyik mai ajánlóban is olvasható, kicsit mintha késne a vágyott XXI. század (vagy talán ez maga lenne az? – de ezt már én teszem hozzá). A másik mai történet kicsit filozofikusabb, és azt járja körül, vajon önmagunk keresése, és az állandó nyugtalanság mennyire örökletes dolog. Végül kis lazításképp azt is megnézzük, mit esznek az ausztrálok.
(fotó: ferivilaggamegy.blogspot.nl)
Kezdjük tehát Ferivel, aki a blogján (melyben világgá megy) arról ír, gyerekként mennyire nem értette az országhatárokat, mennyire meg akart tapasztalni mindent, amit csak lehet. Ennek érdekében szorgalmasan tanult és dolgozott, mert otthon ezt kapta útravalóul.
„Most, hogy két és fél éve Hollandiában élek, a gondolat beigazolódni látszik: szorgos munkával és kitartással (meg rendszeres reality check-kel) az ember gyereke igenis elérheti a céljait. Én legalábbis úgy látom, hogy az életem (magamhoz képest) sikeres, amire büszke lehetek.
Az a baj, hogy így látni csupán egy személyes döntés.
A világ hangosabbik része sajnos Ferit, a ki- és bevándorlót látja. Kivándorlóként bizonyos ismerőseim a következőket gondolták (gondolják?) rólam: gyökértelen, önmaga elől menekülő, önző és egoista, gyáva, a könnyebbik utat választó, szánalmasan naiv, áruló.
Bevándorlóként jóval egyszerűbb a lista, mivel egyetlen kifejezésből áll (bár ez egy elég komplex gyűjtőfogalom): keleti blokkos (magyarul: hazug, csaló, ingyenélő, iskolázatlan, kulturálatlan, gyanús).
Hangsúlyozom, hogy ezek nem általános vélemények, az ismerőseim többsége egyáltalán nem így gondolja, de ezzel együtt mindez egy létező, jól hallható, dögszagúan XX. századi ítélet. (...)
Nem tudom, hol késik az a XXI. század, amiről én álmodozom, de néha az az érzésem, hogy az idő visszafelé halad. Magyarország vasfüggönyt emel, Nyugat-Európában a HR szerint fontosabb a származás, mint a szakmai felkészültség, és az új Nintendo DS-be hosszabb szünet után ismét beépítették a régiókódolást. Kicsit félek, hogy mikor jutunk el újra a cenzúrázott irodalomig és a szamizdatokig, de őszintén szólva nem csodálkoznék nagyon, ha ez megelőzné a zombi apokalipszist.”
A teljes posztot a Feri világgá megy blogon olvashatjátok el, ide kattintva.
Állandó vágyódásban
A mai második ajánlóban egy új blog mutatkozik be, a Szerelem Salvadorban. Fontos az elején tisztázni, hogy ez a Salvador nem az a Salvador, ez Brazíliában van, Bahia állam több mint kétmillió lakosú székhelye. Ide költözött ki nem is olyan régen a blog szerzője, lássuk, milyen gondolatok foglalkoztatják pár hét után!
(fotó: szerelemsalvadorban.wordpress.com)
„Egy hónapja vagyok Salvadorban. Az utóbbi másfél hétben elkezdtem az eddigi szemlélődő álláspontom, védekezőre, vágyódóra cserélni. Tudtam, pontosan felismertem ezt a saját életemmel való elégedetlenség érzését, hogy semmi nem jó eléggé, ahogy elkezdek ugyanazzal a sóvárgással a barátaimra, a magyar emberekre, vagy az egy-két hónappal, évvel ezelőtti önmagamra visszatekinteni, és egyre kényelmetlenebbül érezni magam a bőrömben.
Mit keresek én ilyen messze, és miért nem találom a ritmusom? Hol van a helyem, az óriási Bahia kókuszfás árnyékában, a mindig makacsul tomboló tenger giccses partján vagy itt, amit most otthonomnak nevezek, az Óceán úton fekvő ötvennégyzetméternyi kékfalú mindig napos lakásban?
Gondolkozom, mások talán pont ezt az életet irigyelnék el tőlem, hogy én most itt a negyven fokban, a teljes kényelemben, a szerelem, meg a napfürdő, meg a trópusi gyümölcsök, meg az egzotikus környezet, mi kell még vajon a boldogsághoz, dördül el a klisé megannyi fejben és az enyémben is.
Valóban, mindent itt van, tálcán, ahogy mondani szokás és én mégis nyugtalanul forgolódom éjszakánként az ágyban hosszú napok óta, a mamával, a papával pörölve, zokogok is néha, és vizesen ébredek, félve és önmagam nagyon féltve.
Ijesztő arra gondolni, hogy nincsen nyugodalmam itt sem, hogy talán otthon, az akkorokban és mostokban voltam igazán teljes és boldog, csak nem vettem észre, annyira akartam a hősnő szerepét, a kalandornőét, aki megmutatja magának és a világnak is, hogy milyen mélyről hová el nem lehet jutni, milyen paradicsomi állapotokba. (...)
Ha most uccu neki továbbállok, mi sem változik, csak viszem tovább a régi jól ismert mintáinkat, a menekülését, az elrohanásét, a kielégíthetetlen sóvárgásét. Messze-távol barátok, kollégák, a jól ismert magyar levegő és virtus megbékítő ölelésétől, napok óta rettegek és vágyódom.
Ez elég okot ad arra, hogy rövid időn belül fellélegezzek egy óriásit és feladjam, majd dicsőségesen bevonuljak a budapesti Liszt Ferencre, ahol az örömtől meg meghatottságtól síró szeretteim biztonságot nyújtó ölelésében elmondhatom, hogy de én megpróbáltam.
Aztán idővel vágyódhatom ide vissza, vagy újabb szerepekbe, országokba, addig amíg egyszer csak nyolcvanévesen kénytelen nem leszek a saját körülményeim között megállni és egy óriási levegővel elhagyni ezt a világot és magam mögött hagyni generációkat, akik a maguk módján viszik tovább a nyúlcipőt, amit én a mamától, ő meg talán az ő mamájától örökölt.”
A teljes posztot itt olvashatjátok el.
Van mit enned, fiam?
Nincs ember, aki hazulról elköltözve (akár csak a szomszéd utcába, vagy közeli városba) ne hallotta volna ezt a kérdést az édesanyjától / nagymamájától. Na de mi a helyzet akkor, ha az ember egyenesen a világ túlsó felére költözik? Ezt taglalta legutóbbi posztjában a Sydneybe jöttem blog, avagy mit esznek az ausztrálok?
(fotó: sydneybejottem.blog.hu)
„Ausztrália egy magamfajta ínyenc számára maga a paradicsom! Ennek ellenére azért Ausztráliát gasztronómiai nagyhatalomnak nevezni a legnagyobb jóindulattal sem lehet.
Saját, tradicionális ételeik nem nagyon vannak, talán csak a kengurufarok leves (amelynek inkább alapanyaga - a kengurufarok - mondható speciálisan ausztrálnak, mint maga a fogás), illetve az un. Vegemite szendvicskrém, amelyet főként reggelire fogyasztanak, és tulajdonképpen a sörgyártás egyik mellékterméke, a sör- és egyéb élesztők kivonata, krémesített változata, egy sötétbarna, savanykás, sós paszta, amelyhez szerintem ausztrálnak kell születni, hogy valaki képes legyen megenni.
Itt azonban óriási népszerűségnek örvend, eszik kenyérrel, pirítóssal, olvasztott sajttal, mindenhogy, nekem sehogy nem jött be, de hát különbözőek vagyunk. (...)
Egymást érik a különböző ázsiai, indiai, olasz, török, arab éttermek, büfék, streetfoodozók, tényleg akkora a választék, hogy nehéz eldönteni mit is egyen az ember.
Ha mindennapi étkezésről van szó, akkor én kettébontanám a dolgot: valaki készételt eszik (büféből, étteremből, stb) vagy pedig főz magának, ami nyilván a legkifizetődőbb, és legoptimálisabb módja, hogy hazai ízekkel találkozzunk.
Kezdjük tehát az otthoni főzés/bevásárlás szemszögéből a témakört:
Itt Ausztráliában több nagy áruházlánc van - Aldi, Lidl, Coles, Woolworths - amelyek közül a teljes piac valamivel több mint 90%-át az utóbbi kettő birtokolja.
Az Aldi a legolcsóbb, de legkisebb kínálatú, a Lidl csak most érkezik az országba, sok tapasztalatom nincs velük egyelőre, a Coles és a Woolies pedig nagyjából ugyanolyan árakon nagyjából ugyanazokat a termékeket kínálja, tehát nagyjából mindegy is, hogy az ember melyiket választja a hétvégi nagybevásárlásra. (...)
Minden megtalálható, és minden óriási választékban. Húsokból a marha, bárány, sertés, csirke, kecske, kenguru (amely szerintem az egyik legeslegfinomabb húsféleség, amit valaha ettem) minden boltban megtalálható, és nagyjából egy áron mozognak, köszönhetően annak ugye, hogy minden vallás más húsokat ehet/nem ehet.
Húsfronton egyébként köröket vernek Magyarországra, össze sem lehet hasonlítani az itteniek és az otthoniak minőségét, zamatosságát (és akkor a tejről nem is beszéltem, ami amellett, hogy valóban tej ízű, még olcsó is, 1 dollár literje). (...)
Ausztráliában néhány éve elindult egy nagyon örvendetesnek mondható hullám, aminek értelmében megpróbálják a lakosságot az egészséges táplálkozás irányába terelni, így az egészséges termékek olcsóbbak, míg az egészségtelenek kimondottan drágák lettek (még az amúgy is drágához képest).
Ez leginkább az üdítő italok árán látszik meg: egy üveg cola ~$4, míg egy liter 100 százalékos narancslevet már 80 cent környéki áron is meg lehet kapni. Emellett a csipszek, cukorkák, energiaitalok, csokik is drágák, egy olcsó tábla csoki könnyen eléri a $5-t.
Óceánparti országban lévén természetes, hogy rengeteg tengeri herkentyűt lehet kapni, amelyet méltatlan lenne összehasonlítani az otthon kaphatóakkal, természetesen egy lapon sem szerepelhetnek... (...)
Térjünk át a vendéglátásra. Az ausztrálok rettenetesen értenek a szolgáltatáshoz, azonban komoly árat is kérnek ezért. Egymást érik a különböző távol-keleti (japán, indonéz, maláj, thai, kínai, stb), indiai, arab, török büfék, amelyek minőségben messze felülmúlják az otthoni kínálatot, és áraikban sem annyira földtől elrugaszkodottak, egy fogás átlagosan $12-$16 között mozog.
Ezek éttermi változata már jóval húzósabb, (mint általában minden étteremé) egy fogás egy korsó sörrel, vagy üdítővel, vagy borral könnyedén eléri a $30-$40-t. Kedvenc street foodom egyébként az un. sushi-roll lett, ami az egyik legolcsóbb ételnek számít ($2-$3), minden sarkon megtalálható, és laktató.”
A teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el.
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: